Perlekedők 57.

Anna az ujjaival vidáman verte a ritmust a pulton, amíg a színpadon játszó fickót hallgatta. Aztán a szám véget ért és a pasas a gitárt a mikrofon mellé állítva lelépett a parányi színpadról és feléjük indult. A körülötte felharsanó füttyögésekkel és gratuláló hátba veregetésekkel nem törődve, a szemét le sem véve róla, egyenesen feléje tartott.  Kicsit zavartan ébredt rá, hogy a pasi alighanem rá akar hajtani. George széles mosollyal nyújtotta az érkező felé a teli pint Guinesst.

-Egészségedre! Jó voltál, mint mindig… de mintha egy kicsit előbbre hoztad volna a szünetet.

-Naná. Sürgős lett a dolog, ahogy a hölgyet megláttam. Bemutatsz?

-Anna … ő Sam, Sam Bradley… vigyázzon vele, nagy svihák, de igazából a szíve arany, csak a szája nagy.

-Kösz George, nem vagyok benne biztos, hogy ezzel most nagyon megemelted az ázsiómat  Anna előtt – vágott grimaszt játékosan a férfi, és a sört majdnem egyetlen lendülettel leengedte a torkán. –Huh, ez nagyon jól esett! … Nem láttalak még itt… - fordult Anna felé egy lehengerlőnek szánt mosollyal.

-Én se téged. Bár, egy ideje nem voltam, de korábban itt játszottam. – húzódott el önkéntelenül is a lány a férfi föléje tornyosuló teste elől. A francba, hogy olyan tökmag, minden nagydarab pasi mellett úgy érezte, mintha egy hegy akarna ráomlani. Érdekes, hogy Rob mellett sose fogta el ez az érzés, ott élvezte a védtelen, gyenge nő szerepét, amit játszhatott, holott mind a ketten tisztában voltak vele, hogy egyáltalán nem az.

-Én elég régen nem voltam itthon, sajnos elkerültük egymást, de hát ami késik, az nem múlik – tartja a mondás. – vigyorgott rá a fickó. –És most, hogy végre visszatértél, talán összefuthatnánk ezen a csehón kívül is. – próbálkozott tovább Sam.

-Nem hiszem. Csak búcsúzni jöttem. Lelépek. – mosolygott rá őszinte örömmel Anna, és Sam nem tudhatta, hogy ez a mosoly az egyik legjobb barátjának szól.

-Ne már! Összetöröd a szívem – bohóckodott a srác, két kezét a szívére szorítva és megroggyanó térdekkel.

-Sam, vegyél vissza, Anna már foglalt! – hunyorgott rá George.

-Ugyan már! A fickó meg sem érdemli, ha nincs itt vele és nem fogja kezét. Anna! –fordult a lányhoz. –Hagyd a pasit a fenébe, te jobbat érdemelsz, és amilyen szerencséd van, én éppen szabad is vagyok, úgyhogy... – rántott egyet a vállán huncut mosollyal, reményei szerint egyértelművé téve, hogy ő boldogan fogná ezeket a bájos kis kezeket, és bármi mást, amihez a lány hozzáférést engedélyez.

Anna pirulva már a választ fogalmazta magában, amikor George dörmögve magához rántotta Sam-et a pulton keresztül és a fülébe súgott valamit. A férfi arca meglepettséget és némi bosszúságot tükrözött, ahogy feléje fordult.

-Ó, basszus! – kapott a férfi a fejéhez, mint aki ebben a pillanatban világosodott meg. –Te Az az Anna vagy? Robert Annája? – komorodott el az arca. –Marcus mesélt valamit, de igazából nem is figyeltem rá, mert akkor éppen másra koncentráltam – kacsintott a lányra, miközben a szemével már egy jó formájú szőkét követett. … Ha már Anna foglalt, nem szabad veszni hagyni az egyéb lehetőségeket!

-Igen, azt hiszem, így is lehet mondani – vágott játékos grimaszt a lány. –Itt mindenki ilyen jól ismeri egymást?

-Nem, annyira nem, de Marcus, Bobby, Tom, Rob és én ezer éve barátok vagyunk, és elég sűrűn megfordulunk George kocsmájában. Robbal még együtt is zenéltünk, csak aztán ő valami jövedelmezőbbre váltott, mint tudjuk. … Marcus azt mondta, te is zenélsz. Nincs kedved lenyomni egy számot, amíg én megiszom még egy sört? – nézett a lányra olyan kiskutya szemekkel, hogy Anna elnevette magát.

-Oké, egy szám… aztán már itt sem vagyok. Persze, csak ha George is beleegyezik – nézett kérdőn a tulajra, aki a színpad felé intett a bajusza alatt dünnyögve:

-De ezért a fellépésért nem fizetek.

*

Claire a szemét forgatva nézte a fiát, akinek az alsónadrágja félig kilógott a csípőjéről lefelé csúszó nadrágból. Most éppen nem az jutott eszébe, hogy egy filmsztár ülepét vizslatja, hanem sokkal inkább a tini Rob villant az eszébe, aki időnként a sírba vitte az éppen divatosnak tartott trehányságával.

-Fiam, húzd már fel a nadrágod! Úgy lóg rajtad, mint ami bármelyik pillanatban leeshet.

-Anya, most ez a divat… amúgy meg leszakadt a gomb is, azért csúszik mindig le – vallotta be a fia,miközben azért rántott egyet a derekán… az összkép ettől sem lett sokkal jobb.

Claire hallgatagon nézte a sikertelen próbálkozást, aztán napközbeni teendői sorába felvette a fia ruhatárának átvizsgálását is. 

Robert számára nehezen telt az idő, mióta Annát a reptérre kivitte. Kegyetlenül hiányzott, mert most már ebben a jól ismert környezetben is mindenről ő jutott az eszébe, és a lelkét még égette a látvány, ahogy a lány könnyes szemekkel eltűnik a gépéhez vezető folyosó torkában. Kicsit olyan volt a jelenet, mintha többé vissza sem jönne, és hiába tudta, hogy nem így van, azért nagyon rossz érzés volt újra és újra megküzdeni az emlékezetével. Már régen érezte magát ennyire teljesnek, mint Anna társaságában. Az utolsó óráik olyanok voltak, mint amiről mindig is ábrándozott, sínen volt szakmailag és a magánéletében is, és ettől szárnyalni lett volna képes. Meglehetősen elkeserítő volt a tudat, hogy a lány távozása, még ha csak ideiglenesen is, de alaposan megnyirbálta a szárnyait.

Trevortól hazatérve üldögélt még kicsit kint a teraszon és azt az üveg vörösbort kortyolgatta, amit még együtt bontottak fel. A szüleire való tekintettel a zuhanyozás után meztelen testére felkapott egy köntöst, amiről fogalma sem volt, hogy került a ruhatárába, mert hogy nem ő vette, abban azért biztos volt. Most mindenesetre jó szolgálatot tett. Nézte a könnyű légmozgásban a medence finoman fodrozódó vizét, ahogy a terasz lámpájának fénye megcsillan rajta, aztán ezer  darabra hullik szét. Annára gondolt, ahogy együtt játszottak itt nemrég a vízben, a lány vállának naptól felforrósodott bőrére, vizes tincseinek szinte fekete árnyalatára, és a vérforraló érzésre, ahogy ezek a csöpögő loknik a hasát simogatták. Egy pillanatra úgy érezte, most is ráférne egy csobbanás a hűvös vízben, végül inkább elment lefeküdni, és sóhajtva eszmélt rá, hogy automatikusan az ágy jobb oldalára húzódik, ahelyett, hogy az ágy közepére mászna, mintha helyet kéne adnia maga mellett a lánynak is. 

Már a reggel is azzal a gondolattal kezdődött, hogy megint jó reggelt puszi és egy felpezsdítő szeretkezés nélkül indul a nap. Az apjával úszott néhány hosszt a medencében, versenyeztek és ahogy régen, most sem engedték a másikat előnyhöz jutni; aztán pihenésképpen dobálta a labdát a két kutyának, végül megint úszott egy kicsit, majd célba vette a szobáját és a fürdőszobát, hogy rendbe szedje magát a délutáni találkozójához. Ahogy benyitott, az anyja fordult hátra a kitárt gardróbajtó elől.

-Anya! Mit művelsz? – kapta ki a kezéből a méregdrága, márkás, rojtos nyakú farmerdzsekit, amit az anyja elmélyülten vizsgálgatott.

-Fiam! Elképesztő, mennyi rongyos holmid van… a zoknikról nem is beszélek, de ingek, pólók, nadrágok és még ez a dzseki is… komolyan, egy hajléktalan is normálisabb holmikat kap a szeretetszolgálatnál. Nem hiszem el, hogy ezekért képes voltál még fizetni is. Anna miért nem varrta meg őket?

-Mert nem mondtam neki. Egyébként is milyen ciki lenne befogni ilyesmire. Ráadásul a cuccok nagy része direkt lyukas, úgyhogy elég vicces lenne befoltozni azokat a lyukakat.

-Miért lenne ciki? Neki is kellemetlen lehet, ha úgy nézel ki mellette, mint egy ágrólszakadt. – vitatkozott az anyja, miközben visszalopta a fia kezéből az előbb elvett ruhadarabot. A ruhatára már régi vesszőparipája volt az anyjának, de most először érezte úgy, hogy be kell avatkozzon.

-Anya, amikor együtt vagyunk, nem feltétlenül ezen jár az eszünk.

-Azt sejtem. Azért, mert elmúltam annyi, amennyi, még emlékszem, milyen volt szerelmesnek lenni. Sőt, ha belegondolok…

-Anya, ne gondolj bele, …kérlek! – sóhajtott a fiú, mert még élénken előtte volt a kép, amikor a minap véletlenül a szüleire nyitott. Aztán úgy döntött, hamarabb menekül az anyja pátyolgatásából, ha most visszavonulót fúj és ráhagyja, hogy garázdálkodjon a holmija között.

-Na jó, ezeket megvarrom… holnap hazamegyünk, most még szólhatsz, ha valamit rendbe kell tenni. És ezt a cipődet is kidobom – emelte ki Claire éppen a kopott orrú kedvencét a szekrény mélyéről, amit nem sajnált, ha egy koncerten letaposták. –Nem igaz, hogy képes vagy még a lábadra húzni. Ha nem telik másikra, majd veszek én neked – forgatta meg a szemeit az asszony… -és Rob, ha már úgyis a városba mész, vegyél magadnak valami normális fehérneműt is, mert ezek az alsók… még apádról is leráncigálnám. Teljesen elveszi az ember kedvét a …romantikától. – fintorgott az anyja a kedvenc bő gatyáinak egyikével a kezében. A fia feladta, mert még emlékezett rá, hogy amikor ilyen gondoskodó anya-üzemmódba kapcsol, úgyis lehetetlen leállítani. Legfeljebb lesz néhány új holmija… nem olyan nagy ár egy kis békességért.

*

Anna a reptéren üldögélt a los angelesi járatra várva. Ez a hét annak ellenére elrepült, hogy minden percében Robertre gondolt, utána vágyakozott. Még mindig megmosolyogtatta a gondolat, amikor Sam a klubban udvarolni próbált neki, és ahogy ez a próbálkozás egyik pillanatról a másikra semmissé lett, ahogy a varázsszó elhangzott: Te Robert Annája vagy? Korábban nem igazán örült neki, ha ilyen birtokos módban gondolkodott róla bárki is, de most megmelengette a szívét minden szó és leginkább a mögöttük megbújó valóság.

Az újságosnál több színes magazint is felfedezett, amelyeknek a címlapján a férfi fotója szerepelt, és egyet meg is vett, hogy feltűnés nélkül az arcát nézegethesse. Nem volt túl jól sikerült fotó, milliónyi jobbat talált volna a neten, de pillanatnyilag ezzel kellett beérnie. Ujjai önkéntelenül is végigsimítottak a férfi száján és megremegtek, ahogy az emlékezés felelevenítette előtte az érzést, még ha csak annak valami gyenge pótlékát is. 

Kicsit korábban jött ki, mert az apja megállás nélkül sorolta a félelmeit és jótanácsait, és úgy döntött, mindenkinek könnyebb lesz az elválás, ha itt várakozik, nem otthon, a nappaliban. A hatalmas kijelzőn ott virított a legfrissebb kiírás, köztük a budapesti járat indulási ideje… nézte egy ideig, aztán hirtelen ötlettel a légitársaság pultjához húzta a bőröndjét.

-Szeretném átíratni ezt a los angelesi jegyet a következő budapesti gépre – mondta az elkerekedő szemű alkalmazottnak, és amíg a nő ujjai fürgén repdestek a klaviatúrán, ő elővette a telefonját és egy sms-t pötyögött be Robertnek: Bocsáss meg! Haza kell mennem, hogy Adéllal beszéljek. Szeretlek! Anna

Tudta, hogy a férfi nagyon várja, hiszen néhány nap múlva neki is el kell utaznia. De most egyszerűen úgy érezte, ennél jobb időpontot úgysem talál arra, hogy a nővérével tisztázza a helyzetüket. Nem akart magyarázkodni, mindannyian tudták, hogy Adél azzal, hogy kiszabadította a szellemet a palackból, őket is helyzetbe hozta. Beszélnie kell vele, hogy a döntése mögötti okokat is ismerje. Aztán talán döntenie... közte... és Robert között. Robert nyilván felhúzza majd magát a váratlan döntésén, de meg fogja érteni, hogy itt az ideje rövidre zárni a dolgokat. 

Amikor a gép felszállt, bekapcsolta a laptopját és berakta a reptéri tranzitban frissen vásárolt dvd-t, a Cosmopolist. Robert mindig úgy beszélt erről a filmről, mint ami a megváltást hozhatja el neki színészként az Alkonyattal járó őrületből. Szinte szégyellte, hogy pont ez a férfi számára fontos film kimaradt eddig az életéből, ezért aztán kíváncsian mélyedt bele az amúgy nehezen emészthető történetbe. Az utolsó jelenetnél a gép már megkezdte az ereszkedést a magyar főváros felett, ő pedig önkéntelenül kinyúlt, hogy letörölje a férfi lassan kibuggyanó könnyeit a képernyőn; észre sem véve, hogy a saját sós cseppjei hullanak a mellére.

Sosem tartotta férfiatlan dolognak a férfikönnyeket, hiszen kevés olyan megható és bátor dolog van az életben, amikor egy férfi képes a legmélyebb érzelmei megmutatására. Tudta, hogy ez itt csak egy filmes eszköz, de mivel ismerte már Robertet, a szíve mélyén érezte, hogy a valóságban is képes lenne ilyen módon kifejezni az érzéseit. Nem szégyellné egy pillanatig sem, és ezt az érzékenységet és bátorságot külön imádta benne.

*

A kaliforniai enyhe időjárás után London maga volt az Északi sark a hideg esővel, ami ott fogadta, de amikor a gép a budapesti reptér betonján landolt, rá kellett ébredjen, elszokott már ettől a metsző hidegtől. Reszketve összerázkódott. A hőmérő mínusz 1 fokot mutatott és november közepén szokatlan módon, szakadt a hó. Remélte, hogy a nővérénél ennél kevésbé fagyos fogadtatásra számíthat.

Leszállva elsőként Josh számát tárcsázta. A kezdeti udvariaskodás után nekiszegezte a férfinak a kérdést:

-Szerinted beszélhetek vele?

-Robert is itt van?

-Nem, egyedül jöttem.

-Akkor gyere! Kint vagyunk Sashalmon, a házamban. Ráfér most egy kis nyugalom.

-Pont egy légifolyosó alatt? – nevette el magát Anna.

-Nem olyan zavaró, mint hiszed. – mondta a férfi.

-Nagyon rossz a helyzet? – kérdezte aggódva és egy pillanatra elbizonytalanodott, hogy talán nem kéne még neki is rátennie egy lapáttal a nővére lelki nyomorára, de Josh megnyugtatta, hogy minden rendben. Egyszer túl kell legyenek ezen a beszélgetésen! 

A hévről Sashalomnál leszállva vakító napfény és a korai hó ropogása kísérte a nyüzsgő főútvonaltól egyre távolodva a csendes Margit utca irányába. Nyáron itt két alacsonyan szálló repülőgép között virágillat és madárcsicsergés volt a kísérője, most fázósan fogta össze a szőrmés kapucnit az arca körül, néhány kutya ideges ugatással figyelmeztette, hogy őrzik a rájuk bízott házakat. November közepe volt, éppen Tomi születésnapja, de még csak nem is írt neki. Mit írhatott volna? Elég fals lett volna a szakításuk után sok boldogságot kívánnia. A kapu előtt nagy levegőt vett és benyitott. Josh előrelátóan elment itthonról, tudta, hogy a testvéreknek a legkisebb zavaró tényezőtől mentes környezet kell, hogy a köztük feszülő ellentéteket tisztázhassák. 

Adél fülén fülhallgatóval vadul gépelt valamit. Észre sem vette, hogy belépett, amíg Anna a vállát meg nem érintve hozzá nem hajolt, hogy egy puszit nyomjon az arcára. A hideg érintés és a huga váratlan felbukkanása egyaránt sokkolta Adélt.

-Szia! – mosolygott Anna a nővérére, aki ismerte már annyira, hogy felfedezze a szorongást a látszólag felhőtlen mosoly mögött.

-Szia! – motyogta vissza és hirtelen mozdulattal lecsukta a laptop fedelét.

-Újra írsz? – utalt a régi közös munkákra, amikor még szinte versenyeztek, hogy melyikük tud frappánsabb beszámolót írni egy-egy közös utazásukról.

-Á, semmi, nem érdekes… - pirult el Adél, és ezzel azonnal felkeltette a huga figyelmét.

-Naaa, mi az? Mutasd!

-Nem! – tiltakozott meglepő eréllyel a nővére, aztán kicsit enyhébb hangon hozzátette: -Talán, ha a végére érek… most még nem…. Kérsz egy kávét? – váltott témát és a konyha felé indult. Anna elszoruló torokkal nézte a máskor ragyogó loknikban aláomló hajzuhatagot, amely most fénytelenül összetekerve kontyban volt feltűzve. Lefogyott! – állapította meg a nővérét nézve hátulról, és szinte ijesztő volt a gondolat, hogy mennyit fogyhatott, ha még ebben a bő melegítőben is ilyen nyilvánvalóan látszik.

-Inkább egy teát… iszonyat hideg van odakint. Főleg LA után … - harapta el Anna a mondat végét… Pfff, elég rossz indítás volt, rögtön a lényegre térni!