Perlekedők 66.

-Ezt egészen simán megúsztuk! – csókolta meg Robert Anna halvány, eperízű ajakfénytől csillogó ajkát, majd egy korty pezsgővel leöblítette a most kicsit idegenül ható aromát. A stewardes szolgálatkészen leste minden óhaját, és picit kínos volt, ahogy a vele levő lányt eleinte szinte levegőnek nézte. A harmadik próbálkozásnál azonban olyan határozottan húzta Annát a hóna alá, hogy a csinos szőke nőnek végre tudomásul kellett vennie, itt a számára most nem sok babér akad. 

Nem merné állítani, hogy ez lesz élete legszebb karácsonya, még ha az első is volt, amit Annával tölthetett. Valahogy feszült volt egész idő alatt, jóllehet erre nem sok oka volt, mert minden botrány nélkül elteltek az ünnepek. Valami nem volt a helyén, bár, arra még nem jött rá, mi az. Az utolsó pillanatokban is ajándékok után futkostak, és lényegében vadidegen emberekről próbálták kitalálni, mi legyen az az apróság, ami ha jelképesen is, de kedves meglepetésül szolgálhat. Talán csak a szervezés viselte meg, amikor mindenki a maga akaratát akarta érvényesíteni, ők pedig egész idő alatt csak azon lavíroztak, hogy senkinek a lelkét ne sértsék meg. A család persze mindig képes belekavarni a leggondosabban eltervezett dolgokba is, anya elérte, hogy nála legyen az első vacsora, aztán Anna apja is ebédre hívta az egész kompániát, a nővérei bemutatták az éppen aktuális barátjaikat, akik feszengve figyelték maguk körül a két ismerkedő családot; így aztán mást nem is tehettek, hagyták magukat sodródni a körülöttük folyton alakuló, változó történésekkel. Utólag úgy tűnt, ez volt a legjobb, amit tehettek, és ami a nagyobb bakiktól megkímélte őket. 

Amikor megérkeztek, a Hyde park melletti Intercontinental hűvös eleganciával fogadta őket is, kicsit csalódottak voltak, mert sokkal hangulatosabb, ne adj isten, családiasabb dekorációra és karácsonyi hangulatra számítottak. Az egyetlen jó pontot viszont megadta a szállodának, amiért az előzetes igényeinek megfelelően, legalább  a lakosztályukban, a nappali ablakánál egy csodás feldíszített fenyőfa várta őket. Anna örömteli mosolya minden levélváltást megért. 

Otthon, Robert szüleinél az apja már felállította a fát, ami nem volt olyan nagy, mint amilyenre gyerekkorából emlékezett, de azért mégis visszacsempészett valamit a régmúlt ünnepekből. Anna elismerő, csillogó szemekkel nézett meg minden egyes régi díszt, amiket még a nagymamától örököltek meg, a fán is, meg a kandalló-párkányon végigfutó fenyőgirlandon is.

Az ünnepi vacsora az anyjáéknál … na igen, az volt az első nagy akadály, amit venniük kellett. Ők érkeztek elsőnek, ha azt nem számítja, hogy a nővérei már napokkal korábban birtokba vették a régi szobáikat és a pasijaikat az apjuk felügyeletére bízva, igazi családias készülődéssel kivették a részüket az ünnepből, amit az anyja nem győzött szemrehányóan az orra alá dörgölni. Érezhető volt, hogy még nem bocsátotta meg, hogy csak vendégségbe jöttek, nem pedig haza, ahogy ő szerette volna. Lizzy szerénykedett ugyan, de az a puding, ami az ő műve volt, feltette a koronát az ünnepi menüre. Anya persze azonnal felajánlotta Annának, aki elismerően nyalogatta a száját (huh, a gatyája akkor elég szűknek bizonyult), hogy neki is megtanítja a régi családi recept alapján készülő finomságot, és Anna megtette azt a szívességet, hogy nem kezdett szabadkozni a saját konyhabeli hiányosságai miatt, hanem hagyta Claire-t vidáman tervezgetni. 

Anna apja pontosan érkezett  hatalmas mikulás-virággal és egy üveg ritkaság számba menő whiskyvel felszerelkezve. Claire pirulva fogadta a bókjait és Robert kárörvendő vigyorgással nézte az apját, aki kissé felhúzott szemöldökkel figyelte, ahogy a még mindig jóképű diplomata lassan leveszi a lábáról a feleségét, aki pedig a készülődés munkás órái alatt folyamatosan csak morgott a lány családja miatt. Utolsónak pedig befutott Adél és Josh is. A férfi egész idő alatt el sem mozdult a lány mellől, mintha annak folyamatos támogatásra lett volna szüksége, de végül úgy tűnt, csak szeret állandóan mellette lenni. Robert kíváncsian várta, hogy a jól álcázott feszültség mikor és milyen formában tör majd ki Adélból, de az este végül minden botránytól mentesen ért véget. Még az a pillanat sem robbantotta be a bombát, amikor Vic a maga nemtörődöm módján rákérdezett, hogy igaz-e, hogy ők ketten korábban ismerték egymást. A lányok pasijai, Dave és Craig nem ismerhették az okát, de a  szobában akkor egy pillanatra megfagyott a levegő, végül aztán Adél elmosolyodott, és  Victoria teljes megdöbbenésére közölte vele, hogy igen, igaz. 

-Néhány évvel ezelőtt, mielőtt ezek ketten egymásba botlottak volna, volt egy viharos románcunk – csücsörített Adél, mire ő a fogalmazástól és az emlékektől bokáig elpirult, Anna a szemét forgatta, Victoriának pedig torkán akadt a desszert. Aztán elnevették a dolgot és senki nem forszírozta tovább a kérdést. Még a szülők fogadták a legsimábban ezt a hirtelen nyilvános beismerést, amelynek a részleteiről azonban végképp senki nem akarta felvilágosítani a kotnyelest testvért, bár az apjuk arca hirtelen elkomorult és kissé vöröses árnyalatot öltött. Josh elismerően simított végig Adél karján, a két pasi értetlenül kapkodta a fejét, Lizzy a mindent tudók titokzatos mosolyával kanalazta tovább a maga adagját, és Robert biztos volt benne, hogy a nővérei ma este kitárgyalják majd a szerelmi életét. Ebben a percben érezte először úgy, hogy mégiscsak igaza volt Annának azzal a szállodai dologgal. 

Késő este elbúcsúztak, aztán a szállodába visszatérve, a karácsonyfa szomszédságában szeretkeztek a szőnyegen, sőt még az éjszaka egy jó részét is ott töltötték összebújva és álmosan beszélgetve az ágyról kölcsönvett meleg takaró védelmében. Hajnalban kissé elgémberedett tagokkal költöztek fel a hatalmas franciaágyra, és szorosan egymáshoz simulva mély álomba merültek.  A másnapi ebédet a követségi lakás túlméretezett ebédlőasztala köré gyűlve fogyasztotta el a két család. Margit néni igazán kitett magáért, mindenféle finom magyaros fogásokkal kényeztette a  hagyományos angol konyhához szokott szülei, és a könnyű, már-már vegetáriánus konyhához szokott nővérei gyomrát. A hosszúra nyúlt étkezés végén pedig büszkén könyvelhette el a sikert, hogy sikerült néhány konzervatív angolt meghódítania a magyar gasztronómiának.

Robert még élénken emlékezett a tihanyi mesés halfogásokra, de Margit néni bármelyik séffel felvehette volna a versenyt. Az igazi magyar túróval, tejföllel készült túróscsusza a harcsapaprikással a legszebb emlékeit hívta elő. Vidáman figyelte Josh-t, aki holland létére úgy falta a finom falatokat, mintha az anyatejjel szívta volna magába a pirospaprika iránti szenvedélyét. 

Richard eleinte tartózkodóan emelgette a poharát, amibe Anna apja kiváló balatoni fehérbort töltött. Robert vigyorogva nézte az apját, aki whiskyhez és sörhöz szokott egész életében, ahogy óvatosan forgatja a szájában a finom nedűt, aztán szinte megrágja, mint egy szakavatott borítész, végül lenyeli és elgondolkodva kortyol újra. Amikor már ő maga nyújtotta oda az üres poharat a másik férfinak, hogy töltse újra, Claire finoman bokán rúgta az asztal alatt.

-Mi van? Ez korántsem olyan erős ital, mint a whisky, nyugodj meg drágám! – morogta vöröslő arccal az apja, aztán idővel nem értette, hogy ez a könnyű kis bor hogyan zsongíthatta el a fülétől a bokájáig. 

Robert a lányokat figyelte, akik összedugott fejjel sustorogtak valamiről, aztán nagyokat kacagtak. Adél meglepően oldottan beszélgetett a nővéreivel, és azok is minden szokásos szokásos szurkálódásukat félretették a Steinlöchner lányokkal szemben. Anna meg… hát ő meg Anna … egyszerre volt bájos és szexis, megnyugtató és izgató… lényegében egész idő alatt le sem tudta venni róla a szemét. Volt valami mélyen bensőséges abban, ahogy a két család ott duruzsolt mellette békés egyetértésben, és neki nem volt más gondja, mint hogy a szertelen és szexista gondolatait kordában tartsa. 

A hangulat ott zuhant mélypontra, amikor nem is tudja hogyan, de a beszélgetés a gyerek-kérdésre terelődött. Biztosan az anyja kezdett szokásos büszke anyai visszaemlékezései egyikébe, amikor ő még szöszke kissrác volt, aki tágra nyílt szemekkel leste a karácsonyi zokniban megbújó meglepetéseket. Valami olyasmit mesélt éppen, hogy mennyire elkényeztették, mert mindent megkapott, amit a Mikulásnak írt levelében kért, amikor ő hanyag magabiztossággal biztosította róla a leendő nagymamát, hogy na, ő aztán milyen szigorú is lesz ahhoz az átok kis kölyökhöz, akit egyszer a világra segít majd. Közben nem is nézett Annára, de a lány arcán lázas rózsák nőttek hirtelen, Adél pedig elnézést kérve kisietett a mosdóba. Még Vic is felszisszent, ebből aztán biztos is volt benne, hogy ezek után a lányok este alaposan kitárgyalták az élet furcsa kis kanyargóit, amelyekben neki volt szerencséje elveszni. 

Seggbe tudta volna rúgni önmagát. Egész idő alatt olyan jól elvolt a saját gondolataival. Miért éppen ehhez a témához kellett fennhangon hozzászólnia?  Segítségkérően nézett Annára, aki a nővére után sietett, aztán egy kis idő múlva látszólag megnyugodva visszatértek, de a hangulat érezhetően nehezen tudott már felpörögni. Na igen, ez a gyerek dolog még alighanem jó ideig nyomasztó teherként nehezedik majd rájuk. 

Este, Annával összebújva mazochista módon újra felhozta a témát, rákérdezve, hogy Adélt mennyire viselte meg a megjegyzése, de a lány megnyugtatta, hogy nem történt semmi, a nővérének idővel hozzá kell szoknia a gondolathoz, hogy Robertet és a gyerek témáját egy napon emlegethetik. 

Ettől a magabiztos kijelentéstől Robertben egy furcsa kis érzés vert gyökeret. Csak nem? Rákérdezni nem akart, de fejben erősen igyekezett visszagondolni, hogy Anna mindennapjaiban mikor jelentett legutóbb nehézséget az a néhány nehéz nap? Nem igazán emlékezett rá. Feszengve felült a szőnyegen, hátát a kanapénak döntve, és Annát cirógatta, aki azonnal megtalálta a maga szokott kényelmes helyét a mellkasán. Egy ideig elmélyülten hallgattak mindketten a kandalló lángjainak titokzatos játékát nézve a csillogó üveggömbökön tükröződve, aztán Robert halkan megköszörülte a torkát. 

-Volt ebben a kijelentésben valami célzatos?

-Miben? Micsoda? – nézett rá értetlenül Anna, az emlékeiben kutatva, hogy vajon mire gondolhatott a férfi. Nem találta a választ és feltápászkodott ő is, hogy hátha a férfi arca segít értelmezni a kérdését.

-Ez a gyerek dolog… azt mondod, Adélnak meg kell birkóznia a gondolattal, ha nekem gyerekem lesz. Netán tudsz valamit, amit én még nem? – nézett rá lapos pillantással a férfi.

-Jaaa, hogy te azt hitted, hogy ilyen mellékesen említeném meg neked, ha gyereket várnék? – vihogta el magát a lány és megkönnyebbülten visszafészkelte magát a férfi mellkasára, hogy meglett a válasz az előbbi értelmetlennek tűnő kérdésre. –Nem vagyok terhes, ha emiatt aggódnál. Szedem a kis bogyóimat, nyugi. És nem hiszem, hogy akár a kapcsolatunkban, akár az én életemben most lenne itt az ideje egy kis kölyöknek. – dünnyögte halkan.

Robert nem értette a gondolatain átsuhanó halvány csalódottságot, mert ugyan alapvetően  egyetértett az elhangzottakkal, azért mégis egy kicsit bántotta az a fél mondat, amivel a lány a kapcsolatukat is éretlennek értékelte egy ilyen vállaláshoz. Ha csak annyit mondott volna, hogy még élni akar, hogy szakmailag kihívásokra vár, amiknek még meg akar felelni, mielőtt gyereket szülne, ezeket az érveket megértené, de mi az, hogy a kapcsolatukban még nincs itt az ideje? Miért, mi a baj a kapcsolatukkal? Mit vár még Anna, amitől időszerűbbé válhatna a kérdés, vagy alkalmasabbá a kapcsolatuk? A kérdésektől akaratlanul is feszültebbé vált és ezt a rajta fekvő lány is megérezte.

-Mi a baj?

-Hogy érted azt, hogy a kapcsolatunkban még nincs itt az ideje egy gyereknek?

-Robert! Őszintén… szerinted, ha egy reggel azzal lepnélek meg, hogy bocs édes, de a reggelim azért landolt az előbb a wc-ben, mert gyereket várok, akkor nem esnél pánikba?

A kérdésre nem tudott válaszolni. Egyrészt igen, biztosan pánikba esne, mert egy gyerek akkora nagy felelősség, ő pedig sokszor még önmagát sem tudná nyugodt szívvel a felnőttek, az érett felnőttek sorában elhelyezni. De ugyanakkor meg egy hatalmas nagy kaland, és mikor legyen kalandvágyó, ha nem fiatalon? Annak a kölyöknek is jobb, ha nem a mindenben okosabb felnőttet alakítja mellette, hanem olyan szülője lesz, aki még emlékszik a saját gyerekkorára. Oké, még nem ismeri Annát fél éve sem, de már egy jó ideje biztos benne, hogy ő az, akire várt. Járhatnak még hónapokig, évekig, ezt az érzést már semmi nem tehetné biztosabbá. A lakva ismerni meg a másikat mondás sem változtatott ezen az érzésen, hiszen Annával együtt lakni az egyik legjobb dolog volt, amit megélt. Rendben, hajlandó elismerni, hogy ez az együttlakás még messze nem olyan, mint egy házasság, nincsenek jól körülhatárolt, kiosztott szerepek, mint egy hagyományos kapcsolatban, de hát az életük sem hétköznapi. És ha Anna is beleveti magát a filmezés világába, végképp  nem is lesz az. 

Még mindig mosolyt csalt az arcára a pirulós büszke beszámoló, ahogy az elképedt asztaltársaságnak elmesélte Stephanie ügyködésének eredményét. Annyira meg van ijedve még a gondolattól is, hogy egy filmben szerepeljen, közben olyan izgatott várakozással néz a forgatás kezdete elé… mintha csak önmagát látná sok-sok évvel ezelőtt, amikor a Niebelungok gyűrűjének Giselher szerepét megkapta. Erre a pillanatra várt évek óta, aztán amikor bekövetkezett, pánikba esett, hogy majd két értelmes mondatot nem lesz képes kiejteni a száján, és különben is, félt a lovaktól és a frász törte ki, amikor a sólyom a karjára szállt. Aztán mire a forgatás végére értek, legszívesebben abba sem hagyta volna.

A kettejük ismeretsége a film világában szövődött, és ettől valamiért úgy érezte, hogy meg tudnak majd birkózni ennek a közegnek a magánéletüket érintő kihívásaival is. Úgyhogy Anna gondolhat bármit annak a gyerek-projektnek az időszerűségéről, majd ő is beveti a nyomós érveit.