Perlekedők 74.

A Sia-val töltött este Anna számára egy mentális utazással ért fel. És ezen az utazáson voltak hegyek és voltak mély völgyek is. A lány a másik nő bevallottan biszexuális beállítottsága mellett sem érezte fenyegetve magát vagy az érdekeit, és csak csodálni tudta, hogy annyi érzelmi és egészségügyi megpróbáltatás után is töretlen erővel és munkakedvvel állt ki a legkülönfélébb ügyek mellett. Roberthez láthatóan mély, bár nem régi keletű barátság fűzte, mert közvetlen és őszinte módon érdeklődött a legutóbbi találkozásuk óta eltelt időről. Érdeklődve kérdezgette őt is a gyökereiről, Magyarországról, meglepően tájékozottan az európai életről, a zenei világról, melynek Anna is részese volt. Ausztrál származása révén nagyon is megértette, micsoda lehetőség hullott a lány ölébe a filmes felkéréssel bevándorló létére. Anna ugyan ezen a megfogalmazáson kicsit kiakadt, hiszen ő sosem gondolt a Roberttel való együttélésére és az alkalmanként adódó munkákra úgy, mintha bevándorló lenne ebben az országban. Talán éppen Sia megjegyzése volt az, ami elültette benne a kérdést, hogy hogyan is képzeli el a jövőjét. Nem az volt a kérdés, hogy ki mellett, sokkal inkább az, hogy hol?

Amikor a Robert iránt érzett szerelme elől menekülve Londonba repült, eszébe sem jutott, hogy néhány hét múlva ne térjen vissza Magyarországra, de most, az óceán túloldalán eltöltött hónapok után óhatatlanul is szembe kellett néznie ezzel a problémával is. Ha Robertet választja és vele ezt az életet, akkor ezzel egyúttal lemond arról, hogy valaha is visszatérjen a szülőföldjére. A legjobb esetben is csak Európába térnek majd vissza, egyszer, a nagyon is bizonytalan, távoli jövőben. És persze mindez annak a függvénye, vajon a férfi hogy tervezi az életét, és leginkább, ki mellett? Nem mintha arra várt volna, hogy alig egy éves ismeretség után gyémántgyűrűt húzzon az ujjára és az oltárhoz vezesse, de azért volt annyira őszinte önmagához, hogy nem az lebegett előtte: tart, amíg tart. Nem, ő az örökké-ben gondolkodott, és nagyon szerette volna tudni, hogy nem álmokat kerget-e csupán. 

De még a Robert mellett rá váró örökké sem tudta feledtetni a félelmét, hogy búcsút mondhat a múltjának, a kapcsolatai többségének, a barátainak és alapjaiban kell újjáépítenie az életét. És bár mindig is tisztában volt vele, hogy ha valaha családot alapít egy férfi oldalán, az egyben azt is jelenti, hogy a régi családja kissé háttérbe szorul majd; de most mindennél fájóbban döbbent rá, hogy a tőlük való távolság sokkal mélyebben érinti érzelmileg, mint azt valaha is képzelni merte.

Áltathatta magát azzal, hogy kifogta az aranyhalat, a férfit, akit a világon nők milliói irigyelnek tőle, hogy megáll a lábán ebben a számára is idegen, néha ijesztő közegben, hogy főszereplője lett egy filmnek ismert színészek oldalán, és ez sokaknak a mindent jelentené, de ő már tudta, hogy a csillogó éremnek mindig két oldala van, és az a másik, amit nem ér a fény, az bizony nem is fénylik annyira. Eddig még nem jutott eszébe mérlegelni, hogy mit kapott az élettől és cserébe mit kellett feláldozzon, és vajon az áldozat megéri-e… de egyre inkább biztossá lett benne, hogy ezt a kérdést fel kell tennie, elsősorban önmagának, és csak ha őszintén tud rá válaszolni, akkor van esélye arra a boldog életre, amit mostanában elképzelt magának.

Roberttel élni … semmihez sem hasonlítható kaland volt, mert a férfi sem hasonlított senkihez, akit eddig összehozott vele a sors, és az az élet, melyben osztozott vele… többször volt rémisztő, mint vonzó. De nem akarta, nem tudta feladni a küzdést, mert mélyen, a zsigereiben érezte, hogy ez a férfi megéri a lelkiüdve kockáztatását. Azokon a napokon, amikor csendes, hétköznapi életet éltek, mind a ketten abba a hitbe ringatták magukat, hogy ők sem mások, mint az a sok milliónyi fiatal, akiknek a sorsa valamilyen felsőbb akarat szeszélye folytán összefonódik. Felkeltek, reggeliztek, játszottak a kutyákkal, olvasgattak, bevásároltak, főztek, takarítottak,  egy-egy beszélgetésben megváltották a világot, aztán összevesztek és kibékültek, szerették egymást és harcoltak egymással… és egymásért. Aztán belenéztek a másnapi újságba és elolvasták a híreket… látszólag magukról, de a valóságban két idegen, csak a mások fantáziájában élő emberről. Talán ezt volt a legnehezebb megszokni… a valóság és a képzelet közti világot, amely néha az egyik, néha a másik oldallal mosódott össze, és csak egyetlen dolog tarthatta őket a felszínen az erős hullámverésben, a másikba vetett rendíthetetlen hit. 

Megvolt mindenük, mégsem volt semmi másuk, csak ez a már-már vak hit, mert enélkül könnyen elveszthettek volna minden mást. Éppen ezért viselte meg őket, amikor a külvilág mindent elkövetett, hogy merő önzésből, a mások életével való játszadozás részeként időről időre próbára tette ezt a hitet. Annyi munkával töltött hónap után elérkezett Cannes, és Robert filmjének a bemutatója. A film forgatása kapcsán ismerték meg egymást, és ez különösen izgalmassá és emlékezetessé tette számukra a bemutatót, és fájdalmassá a forgalmazók kívánságait, akik – tisztelve a magánélet szentségét, de mindenekfelett tisztelve a saját zsebük feneketlen mélységét, úgyszólván utasították a főszereplőt és ifjú partnerét, hogy közösen jelenjenek meg a vörös szőnyegen; ezzel megfosztva Robertet és Annát az első, közös életüket nyíltan felvállaló megjelenéstől.

Lucilla Towsand szabályos babaarcával igazi szépség volt. Kislányos megjelenését felülírta a szexi alak és az azt

kihangsúlyozó ruhaköltemény. Sötét, hosszú haja pedig akárkit a férfi új kedvesére emlékeztetett volna, így aztán sokan találgatták, hogy talán eddig is ő volt az a lány a fotókon, akivel a férfit különféle rendezvényeken rendre lencsevégre kapták. És őrjítő volt a tudat, hogy nem kürtölhették világgá, hogy nem, nem ő volt az, hanem Anna… Anna, aki a háttérben, Sam segítőkész felajánlása nyomán azonban mégsem magányosan, követte őket a fesztivál-színházba, és néhány sorral mögöttük ülve drukkolhatott a sikerért. Mivel a sajtó Sam zenész mivolta miatt ismerte őt is, a találgatások azonnal megindultak, hogy a két lány feltűnő hasonlatossága most végül is milyen titkokat rejtegethet. A valóságra mindenki kíváncsi volt, de végül senki sem akarta igazán tudni. Ez így volt érdekes… sejtetve… a bujkálás lehetőségét felvetve… és amíg Anna csak simán szomorú volt, hogy nem karolhat a kedvesébe nyilvánosan, Robert szinte tombolt a terveit újra felülíró szervezési változtatástól.

*

-Gratulálok! – súgta szerelmesen Anna a férfinak a vetítést követő fogadáson. Robert az eltelt órák feszültségét egy szempillantás alatt feledve ölelte magához, ahogy a fogadásra megérkeztek. Lucyt szinte udvariatlanul magára hagyva sietett hozzá, hogy Sam már-már túlságosan magabiztos kezét, amivel a svédasztal felé terelgette, lesöpörje Anna vadítóan karcsú derekáról. Anna piros hosszú estélyije és Lucy aranylamé miniruhája nem is lehetett volna különbözőbb, de Robertet láthatóan nem a divat vezérelte, amikor a szívének kedves

partnert egy gyengéd csókkal üdvözölte.

-Hogy tetszett? – fintorgott a férfi, aki még mindig nem tudott megbarátkozni a vászonról visszaköszönő  figura női szíveket megdobogtató férfias megjelenésével, amely szinte sütött a fodrokkal díszített selyemingek és a combjára feszülő szarvasbőr nadrágok, lovassági csizmák ellenére is. Anna láthatóan más véleményen volt, vagy csak a tihanyi belső tónál eltöltött estéket idézte számára a jelmez, de csillogó tekintete a rá is gyakorolt varázsról árulkodott.

-Meggyőző volt, hogy már nem is félsz a lovaktól… - vigyorgott Sam, miközben a szemét forgatva hagyta, hogy a barátja kivegye a kezéből a pohár pezsgőt, amit Annának emelt le egy arra haladó pincér tálcájáról.

-Nem is félek – válaszolt Robert, és Samra rá sem nézve Annának nyújtotta a poharat, aki szerelmes, hálás tekintettel kortyolt egyet a jéghideg gyöngyöző italból. Aztán megnyalta a száját, alsó ajkát beharapva a félig teli poharat visszaadta a férfinak, aki a maradékot lehörpintette. Sam megcsóválta a fejét:

-Jézusom, ti itt szexeltek egy fogadás kellős közepén!

De azok ketten nem is hallották a kifakadását, csak nézték egymást és el sem jutott hozzájuk az izgatott és ünneplő sokaság morajlása, ahogy egymás szemében elmerülve mindkettőjüknek annak a forró nyárnak az emlékképei lebegtek a szemük előtt, amikor a sors szeszélye folytán megtalálták az egymáshoz vezető utat. Ebbe az idilli pillanatba csicsergett bele Lucy, aki Robertbe karolva próbálta magára vonni a figyelmet.

-Ó, akkor mégiscsak jól éreztük annak idején mindannyian, hogy ti ketten összejöttetek a forgatáson! Annyira nyilvánvaló volt, hogy szerintem csak ti nem vettétek észre az első időben, hogy izzik köztetek a levegő. De látom, azóta már rájöttetek.

-Szia! – motyogta Anna kissé elpirulva, még mindig az előbbi pillanat hatása alatt állva.

-Hallom, azóta Rob benyomott téged is valami filmbe. … Hát, tudod, … az is nagy dolog, hogy meg tudta tenni… persze, most ő afféle kedvenc, de azért ez elsősorban mindig is anyagi kérdés lesz, és …

-Nem én nyomtam be! – szólt közbe a férfi, megakasztva a végeérhetetlen hablatyolás-folyamot. –Nem is tudtam róla, arról meg végképp nem, hogy az egyik szereplő kiszállása miatt, Anna megkapta a főszerepet.

-Áááá, de tudták, hogy veled jár, az már majdnem annyi, mintha te szóltál volna. A film csak egy része a felhajtásnak, de a hírveréshez kellenek az ilyen szaftos pletykák. 

Anna kezdte unni, hogy a babaarcú szépség úgy beszél róla, mintha itt sem lenne.

-Tudod Lucy, én nem kapaszkodtam két kézzel ez után a lehetőség után, de hát felajánlották, jó kalandnak tartottam, hát megpróbálom, de nem fogok beállni a sorba, akik elhalásszák előled a szerepeket, ha csak ez izgat. Én elsősorban énekes vagyok, és az is akarok maradni. A színészetet a családban meghagyom Robnak – tette hozzá minden hátsó gondolat nélkül, de a szemben álló lánynak elkerekedett a szája és elhaló hangon visszakérdezett:

-Családban??? Csak nem?