Perlekedők 96.

-Mit csináltál? – ismételte meg a kérdést Robert.

-Én? Ééén? Miért éppen nekem kellett valamit elkövetnem, hogy az asszony kirúgjon? – kérdezett vissza sértettem Tom. –Nem csináltam semmit! Még ha csináltam volna... Amúgy nem hajlandó semmit mondani. Hülye hisztis tyúk. Azt mondta, adjak neki egy kis időt, gondolkodnia kell. Mégis, mi a jó büdös francon kell neki gondolkodni? És amíg nem jelentkezik, addig Marlowe-ot se hívogassam, mert csak összezavarodik a gyerek. Neki azt mondta, hogy apa dolgozik.

-De hát hogy...? ...Veszekedtetek? – próbált valami kapaszkodót találni erre a megdöbbentő hírre Robert. Már csak azért is, hogy valami hasonló hibát el ne kövessen, mint a barátja. Remélhetőleg nem későn érkezik majd a felvilágosítás.

-Nem. És ez  benne az őrület.  ...Hazamentem a próbáról, a gyerek otthon sem volt, mert  Savannah, a sógornőm elvitte valahova. A két csaj ezt úgy kitervelte, hogy már lépni sem tudtam. A cuccom ott volt összepakolva, asszony könnyes szemekkel tördelte a kezét és elrebegte, hogy értsem meg, ez neki most nem megy. Ne nehezítsem meg a dolgát, egy kis magányra van szüksége, hogy végiggondolja a dolgokat, miközben én azt sem tudtam, hogy van mit végiggondolni. Most csináltuk meg együtt a Glastonbury reklámot, velünk van tele a fél világ, ahogy édelgünk, erre itt a gyomros. 

-De hát reggel csak volt már valami... olyan nincs, hogy együtt reggeliztek, csók drágám, majd jövök, aztán annyi... valaminek lennie kellett, Tom! – motyogta Robert még mindig lefagyva az élet  váratlan meglepetéseinek lehetőségétől.

-Hát, valami van... – mormolta vissza a barátja. –De ez nem telefontéma. Ha úgyis összekaptatok, akkor nem futhatnánk össze valahol?

-Itt vagy LA-ben? Miért nem ezzel kezdted? Mondd, hova menjek, már úton vagyok! – hadarta Robert a telefonba, miközben felmarkolta a kocsikulcsot és már ki is lépett az ajtón. Egy pillanatra eszébe jutott, hogy Annának szóljon, aztán vállat vont. A kisasszony hisztisen játsza a sértődöttet? Olyat ő is tud. Azzal gázt adott és olyan kipörgő kerekekkel indult el, hogy a kutyák nem győztek elugrani az apró kis lövedékek elől.

*

Anna  ült az ágyon és a lassan lenyomódó kilincset nézte. Hát, hapsikám, most pedálozhatsz egy darabig, amíg ezt feledteted velem!  - motyogta magában. Várta, hogy a férfi bársonyos, kérlelő hangját meghallja, de csend volt. Na jó, talán az ajtót nem kellett volna bezárni, az végül is olyan gyerekes dolog és eléggé megnehezíti a békülési folyamatot, hiszen először is neki kéne feladni a védvonalat azzal, hogy elfordítja a kulcsot. Fülelt, mert mintha Robert hangját hallotta volna, végül rájött, hogy telefonál, de olyan tompán hallotta a hangokat, hogy fogalma sem volt, kivel és miről. Hirtelen azonban a bejárati ajtó dörrenését hallotta. Ez eltéveszthetetlen volt. Aha, akkor most az ablak felől próbálkozik? – nézett oldalra, és tényleg csak egy pillanatra futott át az agyán, hogy gyorsan felkeljen és becsukja, aztán türelmesen várt, hogy a férje szép szerelmes szavakkal bocsánatot kérjen és a bebocsátásért esedezzen.

De a szép szavak helyett a felbőgő motort, a kipörgő kerekeket és a kutyák szemrehányó ugatását hallotta. Mi a fene történt?  Mert egyelőre nagyon úgy tűnt, mintha Robert túlságosan is a szívére vette volna az ő sértettségét. ... talán csak virágért ment – ötletelt tovább, de valahol a szíve mélyén érezte, hogy a férje gondolatai most nem éppen a békülésük körül forognak.

*

A Chateau Marmont parkolófiúja régi ismerősként  pattant ki a bódéjából, hogy Roberttől átvegye a kulcsot és elvigye az   

autót. Igaz, az utóbbi időben már nem járt erre a színész. Hallotta is, hogy kapcsolatban él valami külföldi csajjal, bár ez korábban sem jelentette azt, hogy időnként meg ne jelent volna itt a barátaival. Sandy, a huga meg azon sápítozott valamelyik nap, hogy el is vette azt a libát, bár ennek még sehol nem látta a hivatalos megerősítését. Házasembernek meg végképp nem sok keresnivalója volt ebben az épületben, hacsak nem akart mielőbb válóperes ügyvéd elé kerülni.A fickó most szokásos hosszú lépteivel tűnt el a lift irányába, ő meg végezte a dolgát, de azért gondolatban feljegyezte magának, hogy megkérdi majd Pierre-t, hogy nézzen körül odafönt, kivel találkozott ez a jómadár.

*

Tom már nem az első pohárnál tartott, ez látszott a szemén és Robert merő szolidaritásból intett a pincérnek, hogy neki is hozzon abból a színtelen valamiből, ami a barátja előtt állt. Vodka – borzongott össze, ahogy az erős ital lecsorgott a torkán. Már régen volt, amikor önmaga vigasztalására folyékony barátjához fordult segítségért és krákogva ébredt rá, hogy ettől is el lehet szokni. Anna mellett néha egy kis sör csúszott le vagy ritkább alkalmakkor egy kis bor, de alapvetően a vízre szavaztak mindketten, és ez a fogyókúrájának is jót tett, könnyebben szabadult meg a felesleges kilóitól, mint bármikor korábban. Kevin az edzőteremben mindenféle löttyökkel bombázta, de az első korty búzafűlé után úgy döntött, hogy ezt az áldozatot képtelen meghozni az egészséges életmód oltárán. 

Csendben ültek egymás mellett, úgy tűnt, Tomnak pillanatnyilag az is elég, hogy a barátja ott ül vele és a sóhajtozását hallgatja; aztán szinte egyszerre mozdultak. Tom egyetlen kortyintással lenyelte a pohara tartalmát, Robert pedig a maradékot hajtotta le. Az üres poharat forgatva Tom beszélni kezdett.

-A Glastonbury forgatásán volt egy helyes kis sminkes csaj. Siennán dolgozott, nem is rajtam, de hát ott voltunk egymás mellett, persze találkoztunk. Apám, ha láttál jó formát, minden a helyén volt rajta, egyszerűen muszáj volt megnézni.  Sienna is látta, de nem volt gond, hiszen annak idején ő mondta, hogy hűséget fogadott, nem vakságot. Otthon elhülyéskedtük a dolgot, meg is feledkeztem róla. Aztán Alec mesélte a színházban, hogy az asszony volt bent. Nem találkoztam vele, nem is tudtam, hogy be akar menni, így utólag már világos, hogy nem is akarta az orromra kötni. Bement, hogy megnézze magának a benti lányokat, Mollyt, a sminkesemet, meg még Clarát, a fodrászcsajt is. Mit mondjak, kiszúr velem az élet, mert mind a kettő… - és kezeivel igazán formás idomokat rajzolt a levegőbe, Robert el is vigyorodott barátja „szerencsétlenségén”. Bezzeg ő, alighanem kifogta a leglaposabb sminkest, akit a filmipar fel tud mutatni. 

-Szóval – folytatta Tom letörten – este hazamentem az előadás után, ébren várt és csak úgy mellesleg megkérdezte, hogy mi a bajom a lógó melleivel? Megjegyzem, nem is lógnak! Én hülye meg nem vettem le elsőre, hogy egy kis udvarlásra vár, egy kis megerősítésre, hogy még mindig a legjobb csajnak látom a világon. Viccelődtem, hogy imádom, ahogy a számba lóg, meg tudod… a szokásos pasis baromságok, még el is sütöttem pár viccet, amit ebben a témában hallottam … erre durcásan megfordult, elküldött a fenébe. Persze, próbáltam kiengesztelni, de akkora pofont adott, hogy a fülem csengett. Én meg … kicsit elborult az agyam… megmondtam neki, hogy úgy üssön, a következőt visszaadom. Megütött. Én meg ész nélkül pofonvágtam. … Aztán egy agyeldobós szex következett és azt hittem, ezzel a dolog a lovagiasság szabályai szerint lezárult.... Másnap meg kirúgott. Ennyi.

Robert hüledezve hallgatott. Egyrészt próbálta elképzelni a szituációt, amikor kezet emel egy nőre. Nem igazán sikerült. Alighanem nem olyan impulzív, mint a barátja, de Anna nem tudna olyat tenni vagy mondani, ami miatt megüsse. Valószínűleg még így, valamilyen szinten a szex előjátékaként sem. Persze, ne mondjon olyat, amiről fogalma sincs, hiszen még sosem került hasonló helyzetbe. Próbálta fejben lejátszani az adott pillanatot, Anna üt először… nyilván elkapná a kezét és kicsókolná belőle a lelket, talán durvább lenne a szex, mint máskor, de ütni… nem, az nem az ő formája.

Hallgatott, mert nem tudott, nem mert állást foglalni. Kérdezni akart, de tudta, hogy Tom azonnal berágna, ha kicsúszna a száján, amire igazán kíváncsi volt. Hogy ütött-e máskor is, mekkorát ütött, hogy reagált az adott pillanatban Sienna…? –zúgtak a fejében a kérdések, miközben csak arra volt képes, hogy a fejét csóválja.  

-Tudod, az a baj – folytatta Tom letörten – hogy történt, ami történt, de a feleségem úgy tűnik, nem tudja rólam, hogy én nem vagyok egy olyan faszi, aki megütné… ez egy egészen más helyzet volt, ezt neki is éreznie kéne. Akkor talán az indulat dolgozott mindkettőnkben, de ez vegyült valahogy a szenvedélyünkkel. Te is láttál már olyat, nem, hogy verik egymást, mint a répát, aztán ölelkezés közben repül az éjjeli lámpa, borul a virág, de semmi sem számít, csak a másik közelsége, az öröm, hogy a kezed között van? 

Robert előtt felrémlett a minapi konyhai csetepaté, ami után másnap beszereztek pár habókos bögrét. Egyrészt, hogy legyen miből inni a reggeli kávét, másrészt, ha újra elszabadulnának a szárító közelében, tutira ne sajnálják, ami a földön landol. Oké, a keze nyoma ott maradt Anna karján, combján, úgy markolt bele a húsába, mintha azon múlt volna, hogy a zuhanástól megvédje, harapni szerette volna, de még idejében visszafogta magát, mert tudta, hogy az agyukat elborító köd felszálltával kínos lenne szembesülni a tettei következményével.  De megütni… ez egy percig fel sem merült benne. Még a szenvedély hevében sem. A fenekét esetleg… de hát az megint egy más műfaj – nyomott el egy arcára kúszni készülő vigyort. 

-Igazából azért vagyok beszarva – folytatta közben a barátja megtörten a monológot – mert Marlowe-ot sem hagyja, hogy vele lehessek. Mintha azt hinné, hogy egy brutális barom vagyok, aki verné a gyerekét… vagy nem is tudom, de komolyan bepánikoltam… nem teheti meg, hogy elszakít tőle, és hát … magától sem. Szeretem! – nyögött fel kínjában Tom.

-Beszéljek vele? – kérdezte halkan Robert, mire a másik csak egy bólintással jelezte, hogy igen, tulajdonképpen erre akarta kérni. Legyen a közvetítő, mielőtt a dolgok még rosszabbra fordulnának.