Vigyázok rád 40.

A házig csendben ültek egymás mellett. Kiszállás előtt Justin nem bírta tovább.

-Nagyon csendben van. Ennyire sokkolta a látvány? Mégis, mit várt?

-Nem tudom. Az biztos, hogy az elmúlt napok után valami hasonlót, mint az itteni munkái, csak sokkal nagyobban. Igazából már azt hittem, dr. Bradford valamit félreértett, amikor hatalmas kőtömbökről beszélt. Egyáltalán…látta őket?

-Látta. És ezek voltak a kedvencei.

-Pedig maga nem szereti őket. – suttogta halkan a lány, mire Justin némán, szemében elismeréssel nézett rá. Miss Bosszantó ennyire ráérzett volna? 

-Vacsorázzunk! – mondta mogorván és kiszállt, aztán meg sem várva, hogy a nő követi, vagy sem, már bent is volt a házban. Alfred, aki tanuja volt a beszélgetésüknek, régimódi udvariassággal tartotta Kate-nek az ajtót és a kezét nyújtotta, hogy kiszálljon.

-Ne haragudjon rá! Mostanában már csak ritkán megy arra, és ezek a találkozások a múlttal mindig felzaklatják. Olyasmikre emlékeztetik, amiket szeretne – ha nem is elfelejteni – de lezárni önmagában.

-Köszönöm, Alfred! – mosolygott rá a lány. Nocsak! – gondolta… Justin mogorvaságának okai az öreg inas előtt nyilvánvalóan ismertek és megértésre találtak. Vajon miféle személyes dráma bújik meg a háttérben? – sóhajtott elgondolkodva, miközben követte a férfit a házba. …Az ebédlőbe lépve meglepetten tapasztalta, hogy a terítékek most nem az asztal két végén vannak elhelyezve, hanem egymás mellett. Az öreg inas szeme rebbenése volt csak a bizonyíték rá, hogy ő a szokásos módon tette fel a terítéket, alighanem a házigazda rendezte át. Ezzel ismeretségükben egy új szakaszba léptek, tudták mindketten, ahogy némán leültek egymás mellé. 

Kate úgy döntött a levest kanalazva, hogy kicsit messzebbről indítja a támadását.

-Rengeteg munkája van itt. Nem adott el soha semmit? Vagy nem is akar? A bemutatónak is szó szerint csak a bemutatkozás lesz a célja?

-Nem. Bármit kiválaszthat és minden eladó. – sóhajtott a férfi. –Az utóbbi időben már érzem, hogy el tudom engedni a szobraimat. Eleinte képtelen voltam megválni tőlük, aztán jött az az időszak, amikor olyan embereknek már oda tudtam adni őket, akiken éreztem, hogy beleszerettek valamelyikbe, de azt nem tudtam elviselni, hogy csak dekorációként állítsák ki őket, mert Y lakberendezője felvetette, hogy ott a sarokban jól mutatna valami bronzos cucc; vagy csak azért, mert X azt mondta, trendi dolog támogatni a művészetet. Most már úgy gondolom, megvan a saját, tőlem független életük. És azt hiszem, közben én is megtanultam, hogy el kell engedni bizonyos dolgokat… tárgyakat,… de ugyanúgy érzéseket is. Halált, szerelmet…,mert attól, hogy én kapaszkodom beléjük, azok már elmúltak, és ha nem akarom követni a sorsukat, akkor el kell engednem őket. A tárgyakat úgysem vihetem magammal a másvilágra, nem igaz? És nem akarom, hogy valaki csak azért kaszáljon rajtuk, mert én időközben feldobtam a talpam, vagy esetleg bezárják őket egy raktárba és száz év múlva, ha kikotorják a por alól, senki ne tudja, miért születtek. 

-Remélem, még nem készül meghalni! – nézett fel Kate a tányérjáról könnyednek szánt megjegyzéssel, ahogy a döbbenet okozta sokkból felébredt. Justin Doran végre magáról beszélt!

-Nem – nyomott el egy halvány mosolyt a férfi - …, de ilyen döntéseket időben meg kell hozni és aszerint élni, mert a halál váratlanul érkezik, amikor az ember legkevésbé várja, …még akkor is, ha azt hitte, van ideje felkészülni rá.

-Ki volt ő? – kérdezte halkan a lány, és Justin Doran megvonagló arcáról tudta, hogy nem kell megmagyaráznia, kiről kérdezi.

-A barátnőm volt, a múzsám, a modellem és aznap akartam megkérni a kezét, amikor megtudta, hogy hamarosan meg fog halni. Catherine-nek hívták. – nézett Kate szemébe. –Nem ironikus? Egy újabb Kate-nek kellett jönnie, hogy újra beszélni tudjak róla.

-Mikor történt mindez? – kérdezte Kate és nagyon remélte, a kérdéseivel nem zaklatja fel úgy a férfit, hogy újra beforduljon és megbánja, hogy egy pillanatra rést nyitott mindig zárkózott páncélján.

-Öt évvel ezelőtt. – nézett fel a férfi, de a tekintete nem a lányra, hanem valahova a végtelen messzeségbe fókuszált, egy olyan arcra, amit valószínűleg már csak ő láthatott. 

-A szobrok nagy része az után készült, hogy megtudták a tragikus hírt, igaz? – kérdezte Kate, és Justin csodálattal mérte végig.

-Honnan tudja?

-Az arcok… tudja, az tűnt fel, hogy a szobrok nőarcai egyre elnagyoltabbak.

-Jó megfigyelő. Amikor megtudtuk, hogy már haldoklik, eszelős módjára a munkába menekültem, pedig addig könnyedén éltük az életünket. …Kevés munka, sok szerelem. …De onnantól már-már mániákusan próbáltam őt megörökíteni, hogy valahogy megőrizhessem magamnak. De valahányszor ránéztem, mindig azt a régi Catherine-t láttam, a nevetését, a mérgelődését, a vágyakozását, …azt, aki ott volt előttem a fájdalomtól és a kábítószertől sokszor kábán, azt alig. A kezem mégsem tudta már megörökíteni úgy, mint régen. Nem tudtam a múltat újraélni, és nem akartam a fájdalmát kőbe vésve látni, azt hiszem.  Aztán meghalt, és ahogy az emléke halványodott, úgy tűnt el a szobraim arca. 

-Ennyire el akarta felejteni? Hiszen a házban sincs semmi, ami arra utalna, hogy valaha itt élt.

-A temetése napján mindent elégettem. A szobrok éppen azért élték túl azt a napot, mert nem láttam az arcukat… és mert Alfred nagyon előrelátóan lezárta előlem a műtermet. Akkor kezdtem az erdőben dolgozni. Egy hétig gigantikus teherautók hozták a hatalmas márvány és gránittömböket. Azóta pedig csak én jártam ott… meg most maga.

-Én… miért?

-Nem tudom. Talán, mert Kate-nek hívják. Talán, mert maga az első, akit közel engedtem magamhoz. Talán azért, mert nem is próbálkozott közel kerülni. Mindenesetre az első, akiről nem tudom elképzelni, hogy visszaélne azzal, amit megtudott rólam. Kedvelem magát Kate Hollins. És szeretném, ha a hátralevő két napban modellt állna nekem. Ez nagyon kevés idő, tudom, de amúgy is csak rajzolni fogom először…minden irányból… aztán majd azoknak az alapján dolgozom.

-Jézusom, én nem… úgy értem, nem is gondoltam, hogy … bocsásson meg, de ez nem hiszem, hogy jó ötlet – habogott összefüggéstelenül Kate. Na, már más se hiányzott, mint hogy a múltja fájdalmait magával hurcoló férfit magába bolondítsa!

-Sejtettem, hogy nemet fog mondani. Catherine is nemet mondott először. Aztán rájött, hogy a szíve mélyén nem akar harcolni velem. Maga is rá fog jönni.

Kate-nek a torkán akadt a falat. Ez őrület! Idáig csak idegesítette a fickó, aztán szép lassan elaltatta benne az ellenszevet a visszafogottságával, de úgy látszik, ma este kiszabadult a szellem a palackból és megmutatta az igazi arcát. Lehet, hogy őrült? Mindenesetre a szavai elég bizarr képzeletbeli képet festettek. Lehet, nem is volt igaz a nagy szerelemről, a tragédiáról szóló mese, mindez csak azt a célt szolgálta, hogy őt elzsibbassza? És majdnem be is dőlt neki. De nem, még időben sikerült leráznia magáról a lassan szőtt bűvölést. El kell mennie innen, amilyen hamar csak tud! Ő teljesítette a főnöke megbízását. Dokumentálta a fickó anyagát, még a múzeumban való elhelyezését is megtervezte nagyjából. Ennyi anyaggal már bárki véghez is viheti a kivitelezést. Neki azonban most, azonnal ki kell lépnie ebből, mielőtt végképp késő lenne, ezt dr. Bradfordnak is meg kell értenie!

-Holnap hazautazom. – szólalt meg a maga számára is hisztérikusan magas hangon. Indult volna ő most azonnal is, de tisztában volt vele, hogy még a holnapi nap is teljesen bizonytalan, hiszen itt a világ végén még talán egy taxi sem jön ki érte. Akármilyen nehéz beismernie, a férfi jóindulatán múlik, hogy holnap felülhet-e egy London felé tartó gépre vagy vonatra.

-Ahogy akarja. – szólalt meg a férfi csendesen és úgy falatozott tovább, mintha az előbbi közjáték le sem játszódott volna. Kate étvágya azonban elillant, letette az evőeszközeit, már csak az udvariassága utolsó szikrái tartották a helyén, ahonnan legszívesebben azonnal felugrott volna. Volt valami végtelenül baljós a férfi ajánlatában, ami megrémisztette. Végül Robertbe és a mentőötletbe kapaszkodva csak annyit mondott:

-Ne haragudjon, most jutott eszembe, hogy sürgősen telefonálnom kell. Sajnálom, hogy asztalt bontok, fejezze be csak nyugodtan. Jó éjszakát! – azzal válaszra sem várva felpattant és a szobájába futott. Nem volt jobb szó erre, menekült. A zárat a szobája ajtaján mindenesetre ráfordította.

*

Robert értetlenül nézte a kaputelefonban a hatalmas fehér limousint. A latin sofőr udvarias hangon közölte vele, hogy Mr. Martinez szeretné tiszteletét tenni nála. Robertet meglepte a férfi hatékony gyorsasága, amivel megjelent nála. Stephanie figyelmeztetésére gondolt, aztán úgy döntött, hogy a fickó nyilván nem jönne a házába, ha fenyegetni akarná. Akkor meghívná vagy elkapná egy kevéssé forgalmas helyen és magához vitetné, hogy ne legyenek tanuk. Bár, itt ki lesz? – fintorgott bizonytalanul a ház minden szegletét behálózó kamerákra. Abban sem volt biztos, hogy ezek mindegyike rögzíti-e az itt történteket. Amikor Kate beköltözött, Dean megígérte, hogy csak a legszükségesebbek maradnak aktívak, a ház körül. Meglehetősen kínos lenne, ha nem így lenne, gondolt vissza jónéhány pajzán játszadozásukra. Megnyomta a gombot, aztán tanácstalanul a kutyákra nézett, akik hegyezett fülekkel figyeltek, ahogy a kocsibeállón csikorogni kezdett a kavics a kocsi kerekei alatt. 

-Hát, fiúk, most bebizonyíthatjátok, hogy szerettek-e annyira, hogy szükség esetén megvédjetek… - nézett rájuk, aztán az ajtóhoz ballagott, hogy kinyissa a váratlan vendég előtt.

-Igen? – állt meg az ajtóban, amikor a hatalmas kocsi ajtaja kinyílt és egy hamisítatlan kolumbiai drogbáró lépett ki rajta. Fogalma sem volt róla, hogy Alejandro Martinez ténylegesen mivel foglalkozik, de ha történetesen kokainnal, azt ebben a pillanatban kétségek nélkül el tudta volna képzelni róla. Eddig még csak filmen látott hasonló fazonokat és soha nem remélte, hogy élőben is szerencséje lehet egyhez. Már ha lehet ebben a helyzetben egyáltalán szerencséről beszélni – futott át egy fanyar grimasz az arcán.

Alejandro Martinez felnézett a házra. Ismerte még az előző bérlőt, az időközben megszelidült énekesnőt még abból a korszakából, amikor híresen vad partikat rendezett és az egyik legjobb vásárlója volt. Persze, nem közvetlenül üzleteltek, de megvoltak az emberei a filmesek és zenészek világához. Ezt a fickót is ismerte, bár nem volt a vevője. Még nem volt. Végignézett rajta, ahogy mezítláb, farmerben és agyonnyúzott pólóban áll előtte a hideg márványlapokon, mintha csak a kertész lenne, nem pedig milliomos filmsztár, és várakozóan figyeli őt. Nem úgy nézett ki, mint aki a saját fontosságától és szexuális vonzerejétől eltelten éli az életét. Mirjam talán túlzásba esett – gondolta fanyarul, emlékezve rá, hogy nem ez lenne az első alkalom, amikor ilyen apró kis lódítással próbálta felpiszkálni az iránta tanusított érdeklődését. Tudja, hogy ki vagyok. – gondolta dölyfösen a fiatal férfi óvatos tekintetét figyelve, és intett Manuelnek, hogy maradjon a kocsinál, aztán megindult Robert felé.

-Alejandro Martinez vagyok, Mr. Pattinson. Miss Walsh jó barátja. Elnézését kérem, hogy az otthonában zavarom, ráadásul előzetes bejelentkezés nélkül, de úgy hallottam, hogy gondok akadtak közös munkájuk során, és mivel nemkevés pénzzel támogatom ennek a filmnek a létrejöttét, szeretném hinni, hogy meg tudunk egyezni békésen a munka folytatásáról. Bemehetnénk?

Robert egy pillanatnyi gondolkodás után félreállt az ajtóból, a két kutyára pisszentett, hogy magára vonja a figyelmüket, mert azok eddig a háta mögött ültek és az érkezőt figyelték feszülten. Nagyon remélte, hogy a két kajla nem felszólításnak veszi majd a hangot, hogy lelkesen összenyalogassák a vendéget. Erélyes hangon a helyükre küldte őket, mire a két mihaszna kiódalgott a kertbe. Martinez elismerően nézett utánuk:

-Jól idomított kutyái vannak, Mr. Pattinson.

-Igen. Megvesztegethetetlenek. – mondta Robert egy halvány félmosollyal, és arra a napra gondolt, amikor Kate először találkozott velük. Két percen belül a tenyeréből ettek. Nagyon remélte, hogy nem a mai nap lesz az, amikor kiderül, hogy mennyire nem úgy van, ahogy ő állította. 

Becsukta az ajtót maguk mögött, némi optimizmust merítve abból, hogy a férfit nem követték az emberei, merthogy a kocsi elsötétített ablakai mögött nemcsak a sofőr ülhet, abban biztos volt.

-Meglep a látogatása, Mr. Martinez. Megtisztelő, de sajnos nem hiszem, hogy megegyezésre tudnánk jutni. – szólította meg a férfit, anélkül, hogy a vendéglátó szívélyességével a nappaliba kísérte volna és hellyel kínálta volna.

-Pedig én biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog. – mosolygott rá a férfi egy éhes cápa mosolyával.

-Nézze, nem tudom, hogy mit szeretne elérni, de mindenkinek jobb lenne, ha Mirjam és én nem szerepelnénk ebben a filmben együtt. Nem akarom ezt túlragozni, de biztosan megérti, ha azt mondom, egy szerep eljátszásához nagy segítséget jelent, ha van valami ösztönös, mélyen gyökerező szimpátia a szereplők között. Ez nálunk nincs meg, így teljesen hiteltelen, amit játszunk. Nemhogy a szerelmi jelenetek, de még az sem életszerű, ha elkérem tőle az újságot. Így csak a pénzét pocsékoljuk, higgyen nekem! 

-Nem érzi magát képesnek, hogy megoldja ezt a színészi feladatot? – nézett hirtelen a szemébe a férfi. –Mirjam mennyiben más, mint az eddigi partnerei?

Robert nem vette fel a nyilvánvalóan odadobott kesztyűt. Már nem volt az a bizonytalan kezdő, akit ilyen kérdésekkel dacos, elhamarkodott válaszokra lehet bírni.

-Ez nem egyéni műfaj, ez társasjáték, és azt kell mondjam, Mirjammal nem alkotunk jó csapatot. Sajnálom. A barátnője tehetséges, de zsigeri utálat dolgozik benne irántam, nem tud feloldódni a közelemben, ez pedig rányomja a bélyegét az én játékomra is. El tudja képzelni az eredményt? Színtiszta bukás lesz a mozikban, ezt pedig nem akarhatja maga sem, főként, mivel a pénze is benne van. Azért léptem ki most, mert még alig ment anyag pocsékba. Megtalálják a megfelelő partnert és leforgatják vele.

-Én viszont ragaszkodom a maga nevéhez a stáblistán. – jelentette ki hidegen a férfi. 

-Mr. Martinez, maga sem ellensége a pénzének. Nem tudok Mirjammal dolgozni. – próbált hatni rá Robert, de látta, hogy a próbálkozása süket fülekre talált.

-Magának Miss Walsh –javította ki a férfi egy ideges félmosoly kíséretében, de Robertben felébredt a dacos angol vér.

-Nem, nekem a partnernőm, ezért Mirjam. Maga is a keresztnevén szólítja az embereit, nem igaz?

-Én így éreztetem velük, hogy hol a helyük a velem való kapcsolatukban. Netán maga is ezt tenné Miss Walsh-sal? – érkezett azonnal a férfi kérdése, amelyben ott volt a csapda, amit Robert jó érzékkel meg is látott.

-Természetesen nem. – sóhajtott kedvetlenül. Kezdett rájönni, hogy nem biztos, hogy a legmegfelelőbb emberrel készül összerúgni a port. Volt valami a fickó amúgy simulékonynak tűnő álcája mögött, ami figyelmeztetést sugallt. Halálos figyelmeztetést. Egy pillanatra átfutott a fején a dolog abszurditása. A saját házában csak nem csinálja ki ez a gengszter? Mindez miért? Egy színésznő miatt? A fickó származásából eredő temperamentuma miatt? Vagy inkább a saját konok feje miatt? De hát ez az egész egy vicc! Nem igaz, hogy nem dönthet még abban sem, hogy együtt tud-e játszani az illetővel vagy sem. Hiszen ez szakmai döntés volt, nem emberi. Bármikor szívesen megiszik egy pohár pezsgőt ezzel a tyúkkal egy rendezvényen, de képtelen átéléssel játszani a szerető férjét, mit nem lehet ezen megérteni?

-Nos, azért jöttem, hogy rábírjam, gondolja át még egyszer a dolgot, Mr. Pattinson. Sok kellemetlenségtől megkímélnénk egymást, ha mégis úgy döntene, hogy túl tud lendülni Miss Walsh esetleges hiányosságain; és holnap megjelenik a forgatáson és játszik… csak egy valamire szeretném felhívni a figyelmét – tette hozzá, miközben már a bejárati ajtónál járt távozásra készen. –A magától telhető legnagyobb tisztelettel viseltetik Miss Walsh-sal! Tudom, hogy vannak jelenetek, amelyekben nem lehet eltekinteni attól, hogy Önök ketten testi kontaktusba kerüljenek, de ezt igyekezzék a legminimálisabb intenzitással megvalósítani. Miss Walsh-nak a terhére van a túlzó lelkesedése, de ha jól tudom, ezt már megosztotta Önnel is. Nagyon a figyelmébe ajánlom, hogy figyeljen ezekre a figyelmeztetésekre!

Az ajtó halkan kattant mögötte, ahogy elhagyta a házat. Robert bénultan állt az előtér közepén. Ilyen nincs! Ez a beszélgetés nem is zajlott le! Majd mindjárt felébred és jót röhög rajta, hogy ilyen élénk a képzelőereje. A kocsi kerekei alól kipattogó kavicsok, mint egy sorozatlövés érték a ház oldalát, hangos  koppanások sora hangzott, majd a kutyák méltatlankodó ugatása.  Robert zakatoló szívvel állt még egy ideig, aztán megvakarta a fejét. Basszus, ez azért már valami! Robert Thomas Pattinson a londoni Barnes-ból belegyalogolt Los Angeles egyik maffiózójának az ügyeibe; ezt se gondolta volna még néhány évvel ezelőtt. Tanácstalan volt, hogy végül is, mit tegyen. A fickó tulajdonképpen megfenyegette, de olyan álcázottan, amit senki nem venne komolyan. Senki, csak ő, és talán azok, akik törődnek vele. A látványos kivonulása után megalázó lenne a visszatérés, ráadásul a véleménye sem változott, Mirjammal aligha tudnak valami értékelhetőt összehozni, a férfi figyelmeztetése után pedig még annyit sem. Fogalma sem volt róla, mit tegyen. Előhúzta a telefonját a farzsebéből, hogy felhívja Deant és tanácsot kérjen tőle, amikor a készülék megcsörrent. Egy másik Hollins kereste. Az egyetlen, aki a történteket, ha csak kis időre is, de – feledtetni tudta vele.