Vigyázok rád 42.

Robert már azt hitte, a legrosszabbon túl van, amikor a végtelennek tűnő rohanás a bizonytalan vizes homokon lassulni kezdett. Valamiért sokkal bizalmatlanabb volt az ide történő leszállással az előbbi tágas rét helyett. Dean rezzenéstelen arccal ült mellette és meredten nézte a gép előtti partszakaszt, aztán hirtelen feléje nyúlt és a kezét Rob mellkasára nyomva, próbálta a biztonsági öv szorítását megerősíteni. A következő pillanatban Robert azt hitte elharapja a nyelvét, ahogy váratlanul és brutális hirtelenséggel a gép megállt és szinte abban a pillanatban egy pörgő mozdulattal szinte fejre állt. A motor leállt és a csend ájulásszerű köddel zuhant a nyakukba. Bassza meg! – hallatszott a pilóta kissé kásás, rémült hangja, aztán már csak a jobbról partot verdeső hullámok moraja. De hiszen leszállás közben balra volt a víz! – ez volt az első gondolata Robertnek, ahogy levegőt próbált venni, bár az öv szorításában ez egyre nehezebbé vált. 

-Megsérültél? – krákogott mellette Dean, de képtelen volt a válaszra, csak megrázta a fejét. –Maga jól van? – kiabált előre a testőr, mire a pilóta feltette a kezét és hüvelykujjával jelezte, hogy „minden rendben”. Dean furcsa kitekert mozdulatokkal fészkelődött, a bakancsát próbálta elérni, aztán a következő pillanatban valami műanyagnak tűnő lapkával elvágta a biztonsági övét, miközben próbálta megtartani magát, hogy a pilóta nyakába ne zuhanjon.

-Ezt hogy csináltad? – nyögött Robert.

-Kerámia-kés – morgott a férfi, miközben tovább helyezkedett és kinyitotta az ajtót. Sós tengeri levegő és a sirályok felháborodott vijjogása öntötte el a parányi fülkét. –Elvágom a szíjad, te meg próbáld megtartani magad. – nézett Robertre a férfi. Rob bólintott, aztán kezével, lábával kitámasztotta magát. A pilóta rosszallóan nézte Deant.

-Remélem, engem is kiszed innen!

-Nyugalom, pillanatnyilag maga az ellensúly, de persze hogy segítek, csak várjon türelmesen. 

-Kicsit kényelmetlen, úgyhogy siessen! – nyögött vissza a férfi, miközben Robert kitornázta magát az ajtón. A homokra huppanva mély levegőt vett. Még életében nem félt ennyire, bár próbált egy kis optimizmussal arra gondolni, hogy nem az van megírva neki odafönt az égben, hogy ebben a kis kávédarálóban rohanjon egy sziklának és égjen halálra. Ez mindenesetre nem egy olyan élmény lesz az életében, amire sokszor és örömmel fog visszaemlékezni. Nem is tudta, kit hibáztasson a történtekért. A pilótát, aki talán a legrosszabb megoldást választotta, önmagát, amiért ráhagyta a döntés jogát és felelősségét, vagy Kate-et, aki miatt egyáltalán itt vannak mindannyian, és aki miatt majdnem itt is hagyták a fogukat mindannyian. Ha ezek után kiderül, hogy az a hisztérikus sírás a telefonba nem volt más, mint vihar egy pohár vízben, akkor ő maga fogja kiporolni azt a szépséges kerek fenekét.

Közben Dean kiszabadította a pilótát is, aki keserűen rúgott bele az egyik eltört kerékbe. Robert még mindig a térdére támaszkodva, összegörnyedve próbálta eldönteni, hogy kap-e rendesen levegőt, aztán a fickóra nézett:

-Volt biztosítása?

-Volt. Csak azt nem hiszem, hogy az hülye döntésekre is vonatkozik-e. Nem akartam a réten leszállni, mert a franc se tudhatja mi van a magas fűben, erre sikerült itt a homokon kitörnöm a kerekét. Most már csak abban reménykedem, hogy találnak valami anyaghibát és balesetnek minősítik.

-Ha mégsem, akkor keressen meg! – veregette vállon Robert a gondterhelt férfit, aztán Dean után indult, aki már a partszakaszon mászott felfelé. –Hova mész?

-Szerzek egy kocsit, te meg jó lenne, ha közben megtudnád, merre kell elindulnunk, mert nem ácsoroghatunk itt az út mellett. Meg ennek a szerencsétlennek is ideje segítséget hívni, mert hamarosan jön a dagály és akkor ez a gép már csak egy környezetszennyező roncsdarab marad. Robert hátranézett, a pilóta már telefonált, aztán összecsukta a telefonját és utánuk kiabált.

-Menjenek csak, már jönnek értem!

Robert odaintett neki, aztán gyorsan felmászott ő is az emelkedőn. A mutatvány határozottan rosszul esett meggyötört testének. Dean egy közelben álló ház felé tartott. Kopogott, aztán tisztes távolságra hátra lépett és várta a tulajdonos felbukkanását. Idős hölgy nyitott ajtót és meglepetten nézte a nagydarab férfit. Aztán kilépett az ajtón és a közeli keresztút felé mutogatva magyarázott valamit. Dean még kérdezett valamit, mire az asszony a közeli fészer felé mutatott. A férfi ezek után udvariasan fejet hajtott és elköszönt.

-Jobb helyen le se szállhattunk volna. Látod ott azt az utat? – mutatott a fasorral szegélyezett keskeny aszfaltos út felé. –Az az út vezet Joel Westlund házához.

-És ez miért jó nekünk? – sóhajtott Robert, aki most kezdte érezni, hogy a feszültség és az adrenalin csökkenésével a teste emlékezni kezd a kemény földetérés fizikai hatásaira. A levegővétel egyre nehezebben ment, és a mozdulatok egyre jobban fájtak. –Lehet, hogy eltörtem egy-két bordámat. – nyögött, kezét az oldalára szorítva.

-Aligha. – szólalt meg Dean szenvtelenül. –Esetleg megzúztad, az is nagyon kellemetlen tud lenni. A szövetek most kicsit beödémásodtak, de majd kérünk valami anyagot, amivel körbe tudlak szorosan kötni. Utána, hidd el, sokkal jobb lesz. De persze hívathatunk orvost is.

-Szóval, miért akarunk Joel Westlundhoz menni? Kate valami Justin Doranról beszélt. – tért vissza Robert heves fejcsóválás mellett az eredeti kérdésre.

-Ő lakik abban a házban. De ha tényleg nem érzed jól magad, akkor ne húzzuk itt az időt. Mrs. Morris kész kölcsönadni a fia motorját, hogy oda menjünk, de lehet, hogy jobban járnál, ha gyalogolnál. Igaz, másfél mérföld.

-Kizárt. Hozd azt a motort! – zihált Robert és az út menti szalagkorlátra ült óvatosan. –Basszus, nem kapok levegőt.

Dean óvatosan végigtapogatta a pólón keresztül Robert testét. Biztos volt benne, hogy nem törte el semmijét, de egy repedés is roppant kellemetlen élmény tud lenni.

-Oké, hozom a motort.

*

A délután azzal telt, hogy Kate a szobájában rajzolgatott. A tisztáson lévő szobrok kérdésében ő maga döntésre jutott, a kérdés már csak az volt, a férfi hajlandó lesz-e egyetérteni vele. Justin Doran úgy váltogatta a hangulatát, hogy sosem lehetett biztos benne, milyen lesz a következő találkozásukkor. Felkapta a fejét, ahogy egy alacsonyan elszálló kisrepülő hangját hallotta és megcsóválta a fejét. Mit akarhat a pilóta ilyen alacsonyan? A végén még itt fog leszállni a ház mögötti hatalmas üres füves térségen.

Valamivel később félretolta a mappáját és fáradtan megdörzsölte a homlokát. Fogalma sem volt róla, mennyi ideje rajzolgat már, de a szeme egyre jobban elnehezült. Az éjszakai hisztériájának köszönhetően alig aludt valamit. Most komolyan azt hitted, te szerencsétlen, hogy a fickó majd erőszakkal itt tart a házában és kényszerít, hogy modellt állj neki? – kérdezte a tükörképétől az ablaküveg csillogó táblájában, amikor motorzúgásra lett figyelmes. Nem látta jól a házhoz vezető utat, de biztos volt benne, hogy vendég érkezett. Egy pillanatra elbizonytalanodott. Talán Justin nem szeretné, ha ott lábatlankodna körülötte, amikor fogadja a vendéget. Ugyanakkor a havi fizetését lett volna képes adni egy jó kávéért. Úgy döntött, Alfred keresése ürügyén vet egy pillantást az érkezőre is. Sokat elárulhat a házigazdáról az is, hogy kik keresik fel – próbálta védeni a kíváncsiságát.

Alfred már a bejárati ajtóhoz lépdelt, amikor az előcsarnokban összetalálkoztak. A lány kedvesen rámosolygott.

-Alfred, ha majd lesz egy kis ideje, csinálna egy életmentő kávét?

Az idős férfi méltóságteljesen bólintott, aztán sarkig tárta az ajtót. Kate úgy állt a homályos előcsarnokban, mintha a személyzethez tartozó készséges szobalány volna, amikor túlontúl ismerős hangra lett figyelmes. Ez az apja! … Az ajtóhoz rohant és egy csillogó, bár meglehetősen muzeális motor hátán valóban Dean Hollins tekintélyparancsoló alakját fedezte fel. Ahogy leállította a csodás jármű lábát, kissé félredőlt és mögüle egy ismerős alak tűnt elő. Robert! – kapta a szája elé Kate a kezét. A férfi felnézett, rámosolygott, aztán csendesen dőlni kezdett a kocsifeljáró kövezete felé. Alfred, a korát meghazudtoló gyorsasággal lépett mellé és tartotta meg, amíg Dean a nyeregből leszállva átvette Robert elernyedt testét.

Komoran nézett a védencére. Meg mert volna esküdni rá, hogy nem törött a bordája, de akkor mi ez az ájulás? Lehet, hogy mégiscsak előbb egy kórházat kellett volna keresniük. Felnézett és a lánya rémült tekintetét látta, így kényszeredetten rámosolygott. –Nem hiszem, hogy nagy a baj, csak kicsit keményen értünk földet.

Kate még mindig földbe gyökerezett lábbal állt, hitetlenkedve nézte, ahogy az apja kis túlzással egy tollpihe könnyedségével veszi vállára Robertet és Alfred bevezeti őket a házba. Odabent a lány szobája melletti ajtóhoz lépett és sarkig tárta Dean előtt, aki Robert ernyedt testét óvatosan az ágyra fektette.

-Kéne egy orvos! – nézett az idős férfira, aki némán bólintott, aztán eltűnt a folyosón. Kate végre magához tért és az ágy mellett térdre esve simogatta Robert haját.

-Mi a baja?

-Kicsit keményen értünk földet és megnyomta a mellkasát, aztán ez a rövidke motorozás sem segített, de a saját lábán nem tudott volna eljönni idáig. De nem hiszem, hogy nagy baj lenne. – morogta a férfi az orra alatt. –Nem lehet baj! – motyogta inkább csak magának, aztán nagyot sóhajtott.

*

Az ajtó kinyílt és Justin Doran állt ott. Látszott rajta, hogy a lényegről már értesült. Dean hozzálépett és bemutatkozott, aztán pár szóban vázolta neki a történteket.

-Dr. Morton mindjárt itt lesz. Szerencséjük van, éppen dolga volt a birtokon. – mondta halkan a férfi, aztán megpördült, ahogy a bejárat felől nagy zörgéssel egy telepakolt tálalóasztalszerűséget tolt feléjük egy férfi.

-Dr.Harold Morton – nyújtott kezet a férfi és Dean hüledezve nézett végig rajta. Ez lenne az orvos? Csizmája tisztasága jócskán hagyott némi kívánni valót maga után, a ruházata alapján pedig inkább nézte volna vadásznak, mint orvosnak. Talán éppen a szabadidejében zavarták meg és valóban vadászott? 

-Ne haragudjon, de maga lenne az orvos? – nézett rá bizalmatlanul, mire a férfi megvonta a vállát.

-Állatorvos vagyok, de az emberi anatómiát azért ismerem. És van valamim, ami ebben a pillanatban több, mint amiben reménykedhettek… Egy mozgó röntgen. Nos, kezdjek hozzá vagy inkább megvárnak egy mentőt… mondjuk Cardiff-ból? – kérdezte kissé gúnyosan, aztán látva, hogy Dean beleegyezően hátralép, az ágy mellé tolta a zörgő kocsit. Kate szinte észre sem vette. Csak nézte Robert lehunyt szemeit, a hosszú, selymes pillákat, amelyek szinte söpörték a kissé borostás sápadt arcot.  Istenem! Itt van! És megsérült… miatta sérült meg, mert buta liba módjára siránkozott neki a telefonba egy szörnyű emberről, aki a valóságban csak egy végtelenül magányos, összetört lelkű ember volt. Ő lesz az oka, ha Robertnek bármi baja lesz – ostorozta magát gondolatban. Az apja hangjára rezzent össze, ahogy a nevén szólította és egy utolsó szeretetteljes simogatás után felállt, hogy átadja a helyet az orvosnak. 

Időközben Alfred nemes egyszerűséggel levágta a pólót Robert testéről és hirtelen láthatóvá váltak a zúzódások, amelyeket a biztonsági öv rántása okozhatott. Justin lépett melléjük, hogy az idős ember segítségére legyen, és a még mindig magatehetetlenül fekvő férfit óvatosan az oldalára fordították, hogy az orvos mindenféle lemezeket fektethessen alája. Aztán visszaengedték és a hideg lemez érintésétől Robert felnyögött. Kate a kezeit tördelve figyelte, szemében krokodil-könnyek gyűltek, és amikor Justin Doran felnézett az ágyon fekvő férfi mellől, látnia kellett, hogy a nő, aki napok óta hol gunyorosan, hol feszengve viselkedik a társaságában, most a teljes összeomlás határán áll, nem titkolva, hogy szerelmes szíve alig képes megbirkózni sérült szerelmese felbukkanásával. Szíven ütötte a látvány, mert egy olyan régi, már a feledés homályába űzött képre emlékeztette, amikor Catherine ugyanígy állt az ő ágya mellett, miközben Harold begipszelte a lábát. A magas, testes férfira nézett, aki furcsa módon a lányra hasonlított és fejével a szalon felé intett.

-Talál odakint egy üveg konyakot…szerintem töltsön Kate-nek, mielőtt kiborul. – Dean csak biccentett, aztán a lányát kézen fogva kilépett a szobából.