"Ha egy könyvet igazán el akarsz olvasni, de még nem írták meg, akkor neked kell megírnod." - Toni Morrison
"Az álom írás, az írás pedig sokszor nem más, mint álom." - Umberto Eco


2014. április 7., hétfő

Vigyázok rád 44.



-Nagyon fáj? – fordult feléje Kate a félhomályban. Már csak egy gyenge fényű lámpa égett a két ablakszárny között, mert már egyiküknek sem volt kedve felkelni és lekapcsolni.
-Csak ha nevetek. – húzta el a száját Robert, ahogy a lány felé fordult. Zavarta, hogy a kötés miatt nem zuhanyozhatott le. Megmosakodott ugyan, de még mindig fájt a nyakatekert mozdulatsor, amivel a lábait megmosta. Egy törülközőt áldozott be a hadműveletnek, amit ezek után nem szívesen tett volna közszemlére. Ebben a házban meg minden átkozottul hófehér volt, az ágynemű, a törülközők, meg az ing is, amit Justin Doran adott neki a holnapi utazáshoz. Utálta, ha szívességet tettek neki, mert viszonzásban sosem volt túl jó. 

-Haragszol rám, hogy ide hívtalak. – motyogta Kate. Nem kérdezte, kijelentette, és bár nem volt teljesen igaz, de kivételesen Robnak nem volt kedve vitatkozni vele.  Talán tényleg elhamarkodott gondolat volt átrohanni a fél világon, hogy aztán a célban majdnem kinyiffanjon. Oké, ez az utolsó momentum nem volt tervezett, de nehéz lett volna azzal vigasztalnia magát, hogy ez akár otthon, Los Angelesben is előfordulhatott volna vele, mert ő is tudta, hogy nem. Otthon? Milyen otthon? Az a bérelt ház nem otthon. És az a város sem az otthona… mert, ha az lenne, nem fordulhatna elő, hogy menekülnie kelljen egy maffiózó elől. London megvédte volna. London sokkal közelebb állt a szívéhez. Nemcsak azért, mert ott született, mert a szülei, a rokonai és a barátai nagy része ott éltek. Nem. Londonban kapott levegőt… még a legkeményebb szmogos napokon is több levegőt kapott, mint a szikrázó kaliforniai égbolt alatt. Mi a fenét keres ott egyáltalán?... Figyelmen kívül hagyva a lányt gyötrő kérdést, oldalra fordította a fejét.

-Ott  tudnád hagyni Los Angelest?
Kate meglepetten hallgatott. Nem erre a válaszra számított. Még mindig vezekelni akart a meggondolatlanságáért, erre kiderül, hogy Robertet egész más gondolatok foglalkoztatják.
-Még sosem gondolkodtam rajta. …Most Londonban… furcsa… de gondolom csak azért, mert egyedül vagyok. … Haza akarsz költözni? – kérdezte, és szinte várta a gombócot, ami a válaszra várva fojtogatni kezdte.
-Nem tudom. Néha eszembe jut. Aztán nem is értem magam… lusta vagyok a költözéshez, vagy félek, hogy elfelejtenek, ha nem vagyok szem előtt… fogalmam sincs, mit akarok. – motyogta a férfi, és a tehetetlenség, amit mindig hibaként rótt fel önmagának, keserűen nyomta a lelkét. 

-Szeretnélek megcsókolni! – suttogta Kate.
-És, mi tart vissza? – mosolygott rá a férfi. Az előbb ő váltott hirtelen témát, most Kate, de a lányé határozottan jobb váltásnak tűnt. A szorítás mintha enyhült volna a mellkasában.
-Félek, hogy fájdalmat okozok.
-Ez csak néhány fájó borda, Kate. Néha én sem finomkodok veled, tudom, mégsem panaszkodsz, én sem fogok. – suttogta reménykedve, hogy nem becsülte alá a fájdalmat.
-Csak szeretnék kipróbálni valamit, de azonnal szólj, ha fáj, rendben? – kérdezte a lány és óvatosan átvetette a lábát a férfin és lovaglóülésben elhelyezkedett az ölén.  –Eddig oké?
Robert elnyomta az éledező mosolyt a szája sarkában. –Minden oké!
Kate óvatosan rátette az egyik kezét a vállára, aztán a a másikat is, belenyomva a férfit a ropogós párnahuzatba.
-Még mindig oké?
-Egyre okébb! – vigyorgott Robert, eltitkolva, hogy a játszadozásuk azért nem teljesen fájdalommentes.
Kate előrehajolt és nyelvével bejárta a férfi vállának ívét, vállgödrét, a fülcimpáját, míg végül az állának ívével elérkezett a szájához. 

-Annyira sajnálom, hogy rád hoztam a frászt. Megijedtem, mert úgy tűnt, Justin vonzódik hozzám és összezavart, mert az ellenkezésen túl nem mondhattam tiszta szívvel, hogy hatástalan volt rám. De arról szó sem volt, hogy le akart volna rohanni, vagy ilyesmi.
-Mivel hatott rád? – emelte ki a számára egyetlen fontos részletet a férfi csalhatatlan érzékkel.
-Nézz rá! Egy jóképű művész, aki engem akart. Melyik nőre lenne ez hatástalan? De inkább menekülőre fogtam és téged hívtalak. Nem mintha sejtettem volna, hogy indulsz is azonnal. –forgatta meg a szemeit játékosan a lány, mire Robert megszorította a csípőjét.
-Bármikor és bárhol, tűzön és vízen át… ezt soha ne felejtsd el! … De nekem nem tűnt olyan rámenős pasasnak – tette hozzá tűnődve, ahogy Justinra gondolt. –Úgy jöttem, hogy ha kell, ölre megyek vele érted, aztán a vége az lett, hogy ő segített engem összevakarni. Elég kínos változás a programban.
-Szeretlek! – suttogta a lány meghatottan, ahogy a fehérlő kötésen finoman végig simított.
-Nem jobban, mint én – nézett a szemébe a férfi, aztán lassan, érzékien kezdte lesimogatni a lány válláról a hálóing pántját. A következő pillanatban az ajtó felől halk kopogás hallatszott. 

Kate ijedten pattant le az ágyról, észre sem véve a halk nyögést, ami Robert felől hallatszott. A lány az ajtóhoz szaladt, résnyire nyitotta és kinézett. Az apja ácsorgott odakint tétován.
-Bocs, már aludtatok? Csak láttam, hogy ég a fény még odabent és azt hittem, valami baj van. – suttogta halkan.
-Apa! – forgatta a szemeit a lánya. -Csak lusta voltam felkelni lekapcsolni a kislámpát, de hála neked, most visszafelé megteszem. Nincs semmi baj!
-Rendben! Akkor aludjatok jól! – motyogta a férfi és elindult a szobája felé. Kate vigyorogva csukta be az ajtót. Mint amikor még tinédzser volt, az apja ugyanígy ellenőrizte az álmát, csak akkor éppenséggel nem egy végtelenül izgató férfi simogatásában zavarta meg. Visszafelé lekapcsolta a lámpát, aztán a hold fényénél visszabújt a takaró alá. Már éppen folytatni akarta a csábítást, amikor rájött, túlságosan egyenletesen hallja Robert lélegzetét. Ahogy a szeme hozzászokott a sötétséghez, már látta is a párnán a férfi fejét, lehunyt szemeit, és óvatosan odanyúlt, hogy megsimogassa. Mmmm… - motyogott Robert, ahogy a finom, puha érintésbe hajtotta az arcát. Elaludt. – lágyult el a lány tekintete és óvatos, alig érezhető cirógatással a kötés feletti mellszőrzettől indulva lefelé araszolt a kezével, miközben oldalról a férfihoz simult. Egyik lábát átvetette a férfi kinyújtott és enyhe terpeszben lévő lábain. Ujjai útja izgalmas ösvényeken át vezetett el a célhoz, amely még őrizte a korábbi percek izgalmát. Nem akarta felébreszteni, ezért csak finoman megérintette, aztán puhán mellé fektette a tenyerét és lehunyta a szemét. A pillanat így is tökéletes volt.
*
Robert korán reggel arra ébredt, hogy az egyik oldala szinte lángol, míg a másikon akár jegesmedvék is korcsolyázhatnának. A meleget Kate puha teste szolgáltatta. A hideget pedig a walesi vidék hajnali hűvössége, az egyik nyitott ablakszárnyon beáramló friss levegő és a Kate által ellopott takaró hiánya. Óvatosan kibontakozott a lány öleléséből és a folyosón lévő fürdőszobába indult. Amikor végzett, úgy döntött, nem ébreszti fel a lányt, hadd pihenjen, hiszen őt is megviselték a tegnapi nap izgalmai. Az ebédlőbe tartott. Az asztal végén, ahol tegnap Justin ült, újra ott volt a mappa, amibe még a vacsora alatt is rajzolgatott. Pedig biztos volt benne, hogy amikor elbúcsúztak, a férfi ezzel a hóna alatt indult a műterem felé. Körülnézett, de nem hallott mozgást, így kíváncsian belelapozott a keményfedelű füzetbe. Rajzok sorakoztak benne, szobrok vázlatai, számítások… aztán a vége felé egyre több ismerős téma. Kate feje, Kate válla íve, Kate csípője, Kate bokája…  kicsit ledermedt… hiszen Kate-et pont a modellkedés gondolata ijesztette meg, vagy mégsem? Talán míg ők az óceán fölött repültek, aztán ide azzal a kis nyomorult géppel, Kate mégis megragadta az alkalmat, hogy testének finom vonalait valaki más is megörökítse?

Már nem is próbált óvatoskodni, maga felé fordította a mappát és a kezébe vette a kis szénrudacskát, ami ott hevert mellette. Továbblapozott a következő rajzhoz és önkéntelenül is megmozdult a keze, hogy belejavítson a rajzba, amely a lány arcának vonásait próbálta visszaadni.
Valamikor régen szeretett rajzolni, egyszerű grafittal, ritkábban szénnel. Sosem merte volna azt állítani, hogy tud rajzolni, de szívesen firkálgatott. A kezében benne volt a zenész könnyedsége, ami a papíron is jó szolgálatot tett. Annyira elmerült a munkában, hogy észre sem vette, amikor a másik férfi visszatért. Egy ideig csak nézte, aztán halkan, egy lopakodó macska nesztelenségével a háta mögé sétált. Egész jó! Igen! Pontosan ez volt, ami a múltkor nem tetszett neki, befejezetlennek érezte. Justin észre sem vette, hogy a dicséretet hangosan is kimondta, csak a másik férfi össze-rezzenéséből jött rá, hogy elárulta magát. A kezében gőzölgő bögre teát lerakta az asztalra, és letört a szénből egy darabot. 

-Igen! Ez az! – satírozott finoman a lány álla alatti részen … a kép elkészült, kettejük közös munkájaként. Furcsa felismerés volt ez. –Nem is tudtam, hogy rajzol? – dünnyögte, miközben elhúzta a mappát Robert elől.
-Ne haragudjon!Megbocsáthatatlan bunkóság volt belepiszkálnom a rajzába, csak valahogy … szóval, láttam, hogy az úgy nem volt igazán Kate, és most talán… - dadogott Robert, miközben vágyakozva nézte a teát. Bármit megadott volna érte, hogy valami forrót ihasson.
-Nincs harag, komolyan. Tegnap úgy hagytam félbe a rajzot, hogy tudtam, hogy nem jó. Most sokkal jobb. …Igya meg nyugodtan, Alfred mindjárt hoz egy egész kancsóval. – biccentett a bögre felé, amikor észrevette Robert vágyakozó tekintetét. Végül is, elviszi tőle a nőt, elveszi tőle a rajz örömét, egy bögre tea már igazán nem számít – gondolta gonoszkodva, aztán szinte azonnal bocsánatot is kért magában. Igazságtalan vagy, az a nő sosem volt a tied, Justin – korholta önmagát,- a rajzod csak jobb lett, tea meg annyi van ebben a házban, hogyha az életben nem vennének újabb csomaggal, akkor is elég lenne. –Tanult rajzolni?

-Nem.  Rajzolni sem tanultam. Régebben játszottam egy filmben, Salvador Dalit, a híres katalán festőt személyesítettem meg. Persze, ez nem jelenti azt, hogy akkor már rajzolni is tudok, mert nem tudok, csak szeretek. Egy időben állandóan firkálgattam, mert jó kikapcsolódás. Olyankor teljesen leáll az agyam és csak a kezem dolgozik… mások a favágásra esküsznek, de ahhoz én lusta vagyok. – vágott grimaszt Robert, miközben belekortyolt a teába. Volt benne egy kis tej… már az idejére sem emlékezett, mikor itta így utoljára, de most nagyon jól esett. A csersav kellemesen elsimult, csak az aromát érezte és a meleget, ami átjárta a bensejét. –Finom!

-Azt mondta az előbb, hogy rajzolni sem tanult. Mit értett ezalatt? – Ült le Justin a helyére, miután kifelé fordította a széket. Így nem a merev ülésrendhez igazodtak, csak üldögéltek egymás mellett, mint egy kötetlen beszélgetéshez illik. … Robert elnézett mellette, kereste a szavakat, amelyek végül őszintén, kissé talán átgondolatlanul buktak elő belőle.
-Az egész életem arról szól, hogy egy csomó mindent csinálok, amit nem tanultam, vagy csak gyorstalpalón. Sok mindenhez konyítok, de igazából nem értek semmihez. Mindegy miről beszélünk. Rajz, sport, zene, írás, színészet… lassan harminc éves leszek, de még  mindig nem tudom, melyik az én utam. Most úgy tűnik, a színészet, de hát ezt sem tanultam. Legalábbis nem komolyan, vagy nem úgy, ahogy ezt általában elvárják az embertől. Én mindig azt gondoltam, sokkal többet tudok meg a munka során, a tapasztaltabb kollégáktól, mint a legjobb tanártól egy iskolában. Nyilván ebben is van igazság, de nem biztos, hogy ez az igazság. 

-Azt mondta az előbb, hogy nem tudja,melyik a maga útja. Talán egyik sem azok közül, amiket felsorolt. – mondta elgondolkozva Justin. Az egyetemi évekre gondolt, a nagy gonddal megtervezett épületekre, és arra milyen könnyen sutba vágta a megszerzett tudását, hogy szabadon engedje a bensejében élő művészt, aki csak arra várt, hogy a megfelelő múzsa homlokon csókolja.
-Az nagy gáz lenne, mert máshoz nem értek – nevette el magát keserűen Robert.
-Vagy mind együtt. – fűzte tovább a gondolatot Justin. …Jó volt beszélgetni ezzel a férfival. Mást várt. Hollywoodi figurát, aki ujját eltartva kényeskedik majd itt, fitogtatva az angol gyökereit, de elvárva a csodálatot, amiért néhány filmben vászonra kerülhetett. De ez a srác, aki itt csendesen beszélgetett vele a reggeli napfényben megcsillanó poros levegőben, az majdnem olyan volt, mint egy fiatalabb testvér, vagy egy jó barát. Eddig egyik sem adatott meg a számára. 

-Az olyan lenne, mintha egyik se lenne igazán az én utam. – tiltakozott közben Robert. Nem vagyok reneszánsz-ember, aki mindent kimagasló szinten művel. Már egyetlen dolognak is örülnék, de igazából a kontárkodás az én műfajom, bár igazán sokszor kisegít az unalomból – grimaszolt barátságosan, miközben arra gondolt, ilyen jól már régen beszélgetett valakivel. A barátai ritkán akartak komoly társalgásba bonyolódni. Az életük éppen elég komoly volt, a ritka perceket, amikor találkozhattak, a játékos könnyedség hatotta át, amelyben újraélték a kamaszkori ökörködéseiket. Ez a férfi, akihez azért jött, hogy visszakövetelje tőle a barátnőjét, egész egyszerűen mintha csak a barátja akart volna lenni. És úgy érezte, ez kölcsönös.

6 megjegyzés:

csez írta...

Ez de jó! <3
Nagyon tetszett, jucus!
K&P

zso írta...

Örülök, hogy visszatért Justin egy kicsit.Bírom nagyon! Az a belerajzolgatás egy kicsit fura volt Rob részéről,és a békés fogadtatása is... XD de tetszett, köszönöm. <3

Golden írta...

oké, akkor most már tudom, hogy te letörnéd a kezemet, ha ezt csinálnám XD

rhea írta...

Na ehhez nincs nagyon mit fűzni :)) Remek volt Jutkám <3 köszönöm :)
pusza

zso írta...

Dehogy! Csak gondolj bele!Te mit szólnál, ha valaki belepötyögne az írásodba pár szót/főleg a hátad mögött/, és azt mondaná:-na, így már jobb! :) <3

Golden írta...

ha, jót írna bele... de hát ez akadémiai kérdés...
a történetben meg Justin dicsérte meg a betolakodó munkáját ;)