Vigyázok rád 52.

Tíz év múlva

Mennyivel jobb idő van most, mint bármelyik korábbi alkalommal, amikor itt támasztotta a korlátot – gondolta Robert, ahogy a kisföldalatti kijáratából elősorjázó turistákat figyelte. Még élénken emlékezett arra a forgatásra, amikor a hideg tavaszban kockára fagyott két jelenet között, és amikor megismerte Joe-t. De még ennél is emlékezetesebb volt az a késő őszi nap, amikor Joe-hoz jött, de Kate-tel a fejében távozott ebből a zordon éghajlatú országból. Azóta nem járt itt, de most Joe meghívására a forró, fullasztó júliusban érkezett. A meleg nyári napon szinte megfőtt a feje a sötét baseball sapka alatt, ezért fogta magát és lekapta, majd egy hanyag mozdulattal a farmerje derekába gyűrte. Még működött a régi beidegződés, a mindenki elől elbújni szándéka, de már egyre kevésbé volt rá szüksége. Közeledve a negyvenhez, még mindig jól tartotta magát, bár ebben nem kis szerepe volt higanymozgékonyságú gyerekeinek, akik egy pillanatra sem hagyták ellustulni. Ha két szerep között nem járt volna amúgy is edzőterembe, akkor is karban tartották volna a kondícióját a londoni ház kertjében lejátszott focimeccseikkel.  

Odalentről már a következő szerelvény zaja hallatszott és hamarosan fel is bukkant egy vidám társaság, akiknek a láttára fülig szaladt a szája. Tom kettesével szedte a lépcsőket felfelé, aztán csalódottan állt meg, mert nem vette őt észre. A lépcső aljáról Kate hangja harsant, ahogy idősebbik gyermeke után kurjant, mire Tom megfordult és akkor észrevette őt.

-Itt van! – kiabálta, aztán már rohant is hozzá, hogy lendületből a nyakába ugorjon. Szerencsére Robert felkészült a támadásra és szilárdan megvetette a lábát, mert nagyobbik fia nyolc éves korára a korosztályához képest magas gyerek volt, vékony, mint a penge, de erős. Amióta csak megszületett, az apja volt a mindene; ha örült, ha bánata volt, legtöbbször hozzá fordult. Kate-nek szinte kárpótlásként született a kisebbik, Eric, aki viszont kifejezetten bujós, anyás kispasi lett, és ebből négy éves korára sem volt hajlandó engedni, bár otthon minden vadulásban benne volt, amit a bátyja kiötlött. Most is szorosan az anyja kezébe kapaszkodva lépdelt felfelé a lépcsőn, kicsit riadtan az idegen környezettől. Mögöttük Dean lépdelt, erőteljes alkatán könnyű nyári öltözékkel. Örökké éber tekintete most a számára legfontosabbakra irányult. Nem mintha bármi támadástól tartva jött volna a fiatalokkal, ó nem, a legszebb feladatot bízták rá ezekben a napokban, nagypapa lehetett, amíg Kate és Robert Joe Kézdy legénybúcsúján és esküvőjén vesznek részt.

Joe néhány éve, Londonban ismerte meg a szerelmét, egy belsőépítészetet tanuló magyar leányzó, Katalin személyében. Nevetve újságolta Robertnek, hogy ő is ráakadt a maga Kate-jére, de addig szerzett néhány kemény pillanatot a távolban forgató havernak. Ugyanis eleinte csak mondta, mondta a magáért, Kate így fantasztikus, Kate úgy csodálatos, amíg Robert fel nem tette neki a leghülyébb kérdést, amit csak feltehetett. –Te összejöttél a feleségemmel?

Miután elküldte a fenébe, Joe némi szemforgatással kísérve felvilágosította, hogy ez a Kate nem az a Kate, és már magáért a gondolatért is kemény büntetést helyezett kilátásba. Viccelődtek, megtehették, mert Robert az ominózus eljegyzést követő évben valóban visszaköltözött Londonba; már itt tartották az esküvőt is, és innentől a korábban is erős baráti szálat még tovább fonták egyre szorosabbra. Kati személyében Kate is jó barátnőre talált, bár a lány jóval fiatalabb volt, mint ő, de lélekben érettebb a kortársainál. Sok időt töltöttek együtt és lassanként kialakult körülöttük egy baráti kör, amelyben senki nem csinált nagy ügyet belőle, hogy egy Golden Globe díjas színésszel sörözik egy Temze parti kocsmában. 

Kate megtanulta szeretni Londont. Azt hitte, ez majd jön magától, hiszen a munkája érdekes volt, a férje családja itt élt, de aztán az első hónapok mégis kínkeservesnek bizonyultak. Jórészt azért, mert Robert éppen azokban a hónapokban a világot járta, Dél-Amerikától Kínáig forgatott, és teljesen magára hagyta Kate-et a berendezkedés és beilleszkedés nehéz időszakában. Volt is némi tányérdobálás ebből kifolyólag köztük, de aztán vettek egy új étkészletet és elsimultak az ellentétek. Aztán megtartották az esküvőt és néhány hónapig teljesen átlagos, békés hétköznapokat éltek. Hetente többször is a város valamelyik parkjában kaphatták őket lencsevégre a szemfüles rajongók, ahol senkitől sem zavarva etették a kacsákat, vagy csak hevertek a fűben olvasgatva. Amikor egy reggel Kate émelyegve nézte karikás szemeit a tükörben, az orvosi vizsgálatot követő örömhírtől még szebb lett az életük. 

Számtalan eseményen együtt vettek részt, Kate mindig és mindenben támaszként állt a férje mellett, erős hátteret sugallva a kritikusok számára, akik mintha ettől váltak volna elfogadóbbakká a férjével kapcsolatban. Hosszú évekbe tellett, mire megbocsátották neki a hirtelen jött – általuk olcsónak nevezett – népszerűséget, amiről csak Robert tudhatta, milyen sokba került neki. Nem adtak még morzsákat sem az örökké botrányra és pletykákra éhes bulvárnak, helyette viszont  igyekeztek minél hétköznapibb életet mutatni, hogy a már már unalmas köznapi életképekkel cáfolják a rendre előkerülő kitalációkat is. Amikor már sokadszor csak annyit tudtak írni róluk, hogy a tömegben elvegyülve részt vettek egy barátjuk koncertjén vagy bemutatóján, ne adj isten, a gyerek iskolai műsorán, nem élve kiváltságokkal; amikor bebizonyosodott, hogy csak a kereskedő próbált hamis hírverést csapni az egyik luxusautója körül azt a hírt megszellőztetve, hogy Robert egy vörös sportautót vásárolt volna ifjú feleségének… akkor szép lassan elmaradtak a próbálkozások, hogy feltupírozzák az életüket a nagyközönség előtt. Unalmasan éltek, látszólag csak olyan dolgokat engedve meg maguknak, amit bármelyik Mr. Smith és családja is megtehetett, így aztán a sajtó keresett magának másik koncot, ami után vethette magát. Az életük nyugodtabbá vált és így ők is mind jobban megtalálták benne a maguk örömét, amit elsősorban a családjuk, és nem utolsó sorban a szerelmük jelentett. 

Robert a fia kezét fogva magához húzta az asszonyát és egy csókot nyomott az ajkára, aztán másik kezével Ericért nyúlt és felkapta. Dean-nek már csak egy vidám biccentés jutott.

-Na, érdemes volt anyára hallgatni? – kérdezte a fiúkat, akik a reggelinél a szájukat húzogatva fogadták a mai programot. Állatkert? Mi olyan nagy szám abban? Voltak már egy csomó állatkertben, ez se lesz más, sőt… itt még tengeri akvárium sincs – morgott Tom az orra alatt, és Eric kis majomként utánozta a bátyját. Most is a testvérét figyelte… ha Tom bevallja, hogy mennyire élvezték a kisállat-simogatót, meg a lovaglást a pónikon, akkor ő is hajlandó lesz elismerni, hogy jó móka volt az állatkert. És Tom már bele is kezdett az élménybeszámolóba, egy nyolc éves minden komolyságával sorolta az élményeiket. Mögötte Kate a szemeit forgatta. Most már nagy kaland, de mire megemésztették, hogy apa és anya az állatkerti kirándulással akarják őket megvesztegetni… egy délelőtti klassz program, cserébe ma éjjel a nagyapával maradnak. Ez főleg Ericnek volt nagy áldozat. 

-Iszunk egy kávét? – intett a fejével a nagypapa a szomszédos Callas kávézó asztalkái felé, mire Rob és Kate egymásra kacsintottak. Az agyára mentek, ahogy állandóan ilyen apró jelekkel emlékeztették egymást valami régi szép emlékre, ő meg csak állt közöttük értetlenül, mint valami szigorú, begyepesedett agyú öregúr. Ugyanakkor boldog volt, hogy nem váltak be a baljós sejtései a fiatalok kapcsolatát illetően. Azt hitte, attól félt, hogy túl rövid ismeretség után, egy túlságosan is impulzív ismerkedési időszak után kötik össze az életüket. Azt hitte, hogy részben a saját hibája miatt, Kate nem tudja, nem is sejti, mire vállalkozik Robert mellett. Rosszabb napjain látta maga előtt a válás mindent és mindenkit tönkrezúzó rémképét, de aztán szerencsére a fiatalok egyre másra cáfoltak rá az ilyen rossz előérzeteire. Pedig megpróbáltatás érte őket éppen elég. 

Az eljegyzésüket ünnepelték Londonban, de a dolog persze kitudódott, aztán Los Angelesben valóságosan hisztéria várta őket. Minden őrült előbukkant, aki valaha Robert után koslatott. Akik még annyi év után is Kristent akarták mellette látni, és akik úgy gondolták, ha az övéké nem lehet, ne legyen másé sem. Ez utóbbiak között volt néhány kifejezetten veszélyes alak is, de végül is mint annyi másra, erre is igaz lett, hogy minden csoda három napig tart. Ez a három nap ugyan egy kicsit hosszabb időt jelentett a valóságban, de egy idő után már a fotósok és újságírók sem lesték a mozdulataikat, hogy belemagyarázhassák a válás, különélés lehetőségét. Oké, a valóságban Eric születését követően hagytak fel végképp azzal, hogy a férfit rendre összeboronálják a partnernőivel, vagy bárkivel, akivel négyszemközt váltott néhány mondatot.

Amikor Londonba költözött, még megkapta, hogy hűtlen lett Hollywoodhoz, amely felemelte, de aztán szépen elcsitultak körülötte a média keltette hullámok és nyugodtan dolgozhatott. Európai filmekben éppen úgy, mint hollywoodi szuperprodukciókban. Persze ebben közrejátszott az évek múlása is. Új fiatal tehetségek bukkantak fel, akik átvették tőle ezt a kétes értékű stafétabotot, és végre arra koncentrálhatott, amire egész életében akart, a családjára és a munkájára. A legnagyobb megpróbáltatás akkor érte őket, amikor Tom születése után két évvel elvesztették a babát, akit annyira vártak és akiről már azt is tudták, hogy Rose lesz a neve. A veje akkor vált végleg a fiává, amikor minden mást félretéve, ezt az emberpróbáló időszakot, még a munkát is háttérbe szorítva a feleségével töltötte. Nem vállalt el semmit addig a napig, amíg már Kate maga nem kérte, hogy menjen és az energiáit egy új film forgatásába ölje. A fiuk segített túlélni a tragédiát és azon a napon, amikor Kate megint a fajansz ölelgetésével kezdte a napot, már tudták, hogy a rájuk váró sokasodó feladatok segítenek a történtekkel kapcsolatos megbékélésben. 

A kis társaság a Callas felé vette az irányt, amikor egy fiatal nő lépett eléjük és zavartan Robert felé nyújtotta a fényképezőgépét.

-Bocsássanak meg, csinálna rólam egy képet az Operával a háttérben? – kérdezte angolul, és értetlenül nézte a kétgyerekes házaspárból kirobbanó nevetést. Már majdnem meggondolta magát, amikor Robert elengedte a fiúk kezeit és elvette a fényképezőgépet. Kate-re kacsintott, aztán napszemüvegét a feje tetejére tolva türelmesen megvárta, hogy a fiatal nő a lépcsőre telepedve mosolyogjon bele a kamerába. Hátrált, hátrált, egészen a járda széléig, hogy minél kevesebb maradjon le a csodálatos épület oromdíszeiből, amikor háta mögül egy bicikli csengője harsant és ezzel egyidőben Kate figyelmeztető kiáltása. Elkattintotta a gépet, aztán még gyorsan csinált egy újabb felvételt és a fotómasinát a hálás tulajdonos kezébe nyomta, aki homlokráncolva  bámult bele a képébe. Rámosolygott, aztán búcsút intve a családjához sietett.

-Tűnjünk el innen, mielőtt leesik neki! – mormolta és a kávézó teraszának bukszusai mögött segített leültetni a fiúkat. Persze a kicsik fagylaltot akartak, mert a mai nap egyezségébe az is beletartozott. Dean türelmesen törölgette a szájukat, amíg a szülők egymás tekintetébe mélyedve még az előbbi percek történésein mulattak.

-Valóságos időutazás volt. – kuncogott Kate és szemei előtt felrémlett az a régi hideg, szeles novemberi délután, amikor ugyanígy kérte Robertet annak a fotónak az elkészítésére, és a férfi ugyanígy majdnem egy biciklista kerekei alá lépett. -Van, ami sosem változik – kanalazta élvezettel a hűs édességet, miközben a férje összevont szemekkel nézte.

-Reggel még azt mondtad, nem jó a gyomrod és biztos nem volt friss a tegnap esti hal. – morogta halkan, ahogy a felesége szinte feltűnően habzsolta a fagylaltkelyhet.

-Hát, akkor ezuton kérek bocsánatot a séftől. A hal remek volt. De azt hiszem, néhány hónap múlva gyarapodik a család. – kacsintott rá az asszony, és a hirtelen érkezett információtól Robertnek cigányútra szaladt a sör, amibe éppen belekortyolt. 

-És ezt csak így mondod? – suttogta a többiekre nézve, mire Kate megvonta a vállát.

-Azt hiszem, már mindenki tudja, csak te nem veszed észre még mindig a jeleket. – vigyorgott elégedetten, és Robert Deanre nézve elkönyvelhette a nő szavaiban rejlő igazságot.

-Én már Londonban biztos voltam benne, és anyád is bizalmasan megsúgta, hogy szerinte hamarosan megint újabb unokával gyarapodik a család. – mondta derűsen a férfi, és a mosolya kísértetiesen olyan volt, mint a lányáé.

-De kicsim, mire megszületik, jócskán betöltöd a harminchetet… - mormolta Robert, mire Kate kissé hangosan tette le a kanalat a tányér szélére.

-És? Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte villámló szemekkel.

-Kicsim, én imádlak, de nem akarom, hogy baj legyen.

-Nem lesz baj. – tette a kezét megnyugtatóan a férje idegesen megrebbenő ujjaira. –Ma már nem kor, én elég erősnek érzem magam hozzá… de ha te úgy érzed, nem tudsz megbirkózni a feladattal… - harapta el a mondatot grimaszolva, mire Robert persze azonnal felhorkant. 

-Én … meg tudok… mint ahogy meg tudtam akkor is, amikor összehoztuk.

-Haha, a férfigőg, látod… nem tudtad megállni, hogy szóba ne hozd, úgyhogy hidd el nekem, ha össze tudtuk hozni, akkor kihordani sem lesz akkora probléma.

-Hányadik hétben vagy?

-Ha igaz, akkor a nyolcadik táján. – számolt utána Kate.

-Akkor Cannesban fogant. – vigyorodott el a férfi. Már sokadik alkalommal járt a filmfesztiválon, és bár díjat ez alkalommal nem szerzett sem ő, sem a film, amellyel szerepelt, de úgy tűnik, a fődíjat mégiscsak kiharcolta. Szó szerint. Mert kettesben voltak a városban, a gyerekek a nagyszülőkkel Londonban maradtak, ő pedig a díjkiosztó utáni gálán Kate szerint túlzásba vitte a kedélyeskedést egy kolléganőjével. Összekaptak, aztán az este amolyan jóízű tengerillatú békülőszexben végződött, és ha nem csalódik, akkor annak az éjszakának a gyümölcse ez a baba, akire már nem is igazán számítottak. 

Az emlékekben kissé elveszve simogatta lábával az asszony lábát az asztal alatt, amikor egy kéz nehezedett a vállára. Összerezzent, mint egy kamasz, akit azon kaptak, hogy a barátnőjét fogdossa a terítő takarásában, de csak Joe és Kati érkeztek meg, és húztak közelebb még néhány széket. Még utoljára egyeztették a játékszabályokat, melyek szerint szigorúan tilos sztriptíztáncosnőkkel és chippendale fiúkkal színesíteni a legény- és leánybúcsúk programját, aztán mielőtt a két kiskölyök érdeklődni kezdett volna, hogy mi tilos a szüleiknek és miért, Dean jobbnak látta, ha visszaindul velük a szállodába. Kate aggódva, Robert vigyorogva nézett utánuk, ahogy a kávézó előtt beültek a taxiba. Aztán a menyasszonyhoz fordult és a fülébe suttogott.

-Hééé, mit sugdolózol az arámmal? – legyezett előttük Joe nevetve, mire Kate az ő fülébe súgott valamit.

-Nem mondod? – kacagott fel a férfi. –Akkor ez egy nagyon visszafogott party lesz, lányok – kacsintott Katira, aki elvörösödött. –Ugyanis… - húzta ki magát büszkén a férjjelölt Robertre nézve – nálunk is érkezik a gólya, úgyhogy Kati sem ihat… ha esetleg arra figyelmeztetted a boldog menyasszonyt, hogy ne engedje inni a feleségedet. Viszont… lányok… akkor nekünk kell teljesíteni a ti adagotokat is – jelentette be drámai hangsúllyal, mire mind a két oldalról bokán rúgták.

-Csak óvatosan, édes, mert ha az esküvő a vőlegény merev részegsége miatt elmaradna… a gyermekednek nem állna módjában megismerni az édesapját, mert kitekerném a nyakát. – mosolygott rá bájosan, de szikrázó szemekkel Kati. Kate egyetértően bólogatott.

-Csak ésszel, fiúk! Nehogy a Másnaposok saját verzióját hozzátok össze! – intette őket komolyan, aztán Katira nézett. –Nekünk pedig egyetlen pohár pezsgő nem fog megártani. Nekem elhiheted! Nem mintha folyamatosan alkoholizálnék, de Robnak hála, minden alkalommal valami pezsgős fogadás után voltunk, amikor kiderült, hogy terhes vagyok. Mintha az lenne a termékenység itala.

-Kár, hogy én ezt nem tudom a barack-pálinkára fogni – fintorgott Joe nevetve, aztán fizettek és a két páros elbúcsúzott, hogy külön-külön megünnepeljék a leendő házasok utolsó szabad estéjét. Mind a kettőjüket igyekeztek meggyőzni ezen az estén, hogy a dolog innentől csak sokkal jobb lesz. Ők így érezték. Igaz, hogy tettek is érte, szembeszállva előítéletekkel, egy seregnyi ellendrukkerrel… és az idő bebizonyította, hogy bár a leglángolóbb szerelmük idején kötöttek házasságot, sokak szerint elsietve, de hűségesen kitartottak az akkori döntésük mellett. Boldogok voltak és csak remélni tudták, hogy a barátaiknak is ilyen boldog házasság jut majd osztályrészül, amikor holnap délután kimondják a boldogító igent.

Robert még visszanézett és dobott egy csókot a lányok, elsősorban Kate felé, mielőtt eltűntek az utcasarkon. Vigyázz magadra! – formálta ajka a szavakat, mire a felesége visszaintegetett:

-Vigyázok! – aztán hozzátette, még lapos hasán végig simítva: -Vigyázok rád!

VÉGE