Zongorajáték 2.

Ki tudja, merre vezetnek az utak

Merre a napok futnak, csak az idő?

Ki tudja, a szerelmed erős lesz-e

Amint a szíved választ, csak az idő?

Ki tudja, a szív miért fáj

Ahogy az életed száll, csak az idő?

És ki tudja, a szív miért sír

Ha a szerelmed hazugság, csak az idő?

Ki tudja, miért találkoznak az utak

Talán a szerelem, a szívedben?

Ki tudja, mikor alszik el a fény

És lesz éjszaka a szívekben

Örök sötétség a szívedben

Ki tudja, a szerelmed erősödik-e

Szíved kívánsága szerint, csak az idő?

És ki tudja, meddig tartanak az utak

Hová vezetnek a napok, csak az idő?

Ki tudja? Csak az idő

Ki tudja? Csak az idő... (Enya: Only Time)

Utálta, hogy olyan szerelemről ír dalt, amit még meg sem élt, csak az álmaiban létezett. És mindez miért? Mert Sylvia – ki tudja miért – úgy döntött, hogy megkérdezi, hogyan birkózik meg ezzel az egésszel.

„Próbálok nem gondolni rá, mi lesz, ha nem jönnek rendbe a dolgok” – ezt mondta neki, mire a lány a kezei után kapott. Vékony ujjai között szorongatta az ő sokkal nagyobb tenyerét és végighúzta a mutató ujját az életvonalán.

-Minden rendben lesz, látod, ide van írva!? – eresztette el hirtelen, aztán az arca bíborpirosba ment át. Annyira aranyos volt! Üzekedni vágyó kanként koslatott utána egy ideje, aztán feladta, látva, hogy a lány még esélyt sem akar adni neki, hogy esetleg a jobbik oldaláról mutatkozzon be. És amikor már álmodni sem mert volna róla, akkor hirtelen itt állt előtte pirulva és az iránta érzett aggodalomtól reszketve. Érthetetlen fejlemény volt, de már nem is akarta tudni az okát;  csak csendben örült, hogy így alakult. Már az sem érdekelte, ha esetleg jön majd a keserű ébredés, most olyan volt, mint egy megvalósult álom és ő szívesen kért volna Lydia altatóiból, hogy tovább álmodozhasson. 

Miután a lány megkérdezte, másnap meglátogathatja-e, kilibbent az ajtón, ő pedig csak onnan tudta, hogy az eltelt percek valóságosak voltak, hogy beverte a lábát a hirtelen fordulásnál és ettől a napfényben fürdő szobában is megjelentek a csillagok. Az este úgy köszöntött rá, mint egy alvajáróra. Aron jött fel hozzá, a közeli kifőzdéből hozott vacsorát, de nem tudott rá és az iskolai pletykáira figyelni, mert ez a szám motoszkált a gondolatai között. Aron akkor adta fel, amikor válasz nélkül hagyta a kérdését és ujjaival leütötte az első néhány hangot a zongorán. 

-Mi ez? – kérdezte homlokráncolva a barátja, aki maga volt a kétlábonjáró zenei lexikon, de ez a néhány taktus tökéletesen ismeretlen volt előtte.

-Még nem tudom, csak nem megy ki a fejemből, egész nap itt zümmög az agyamban. Bocs, ha nem figyeltem, de ezt le kell kottáznom. – motyogott Peter az orra alatt, és már fel is csapta a mappáját, hogy az első néhány hangjegyet papírra vethesse. Mellette máris ott sorakoztak a szavak, kusza egymás utánban, bizonytalanságtól áthatva és mégis reménykedve, …és Peter tudta, ma éjjel nem fog szabadulni a daltól és Sylvia látogatásának emlékétől.

Szinte észre sem vette, amikor Aron összepakolt a konyhában, aztán a vállára paskolva kilépett a lakásból. Letudta a fürdőszobai akadályversenyt, aztán a mappával az ölében az ágy mellé kerekezett. Áttornázta magát az ágy tetejére és sziszegve, óvatosan kibontotta lábait a műanyag borításból. A kötés ma már nem nedvedzett át, sóhajtott megkönnyebbülve. Nem volt elég a törés, még a nehezen gyógyuló égési sérülései is aggasztották, de úgy tűnt, végre azok is a gyógyulás mellett döntöttek. Erről árulkodott az a viszketés is, ami a kötés alatt megborzongatta. Minden akaraterejét latba vetve megállta, hogy ne tíz körömmel szántson végig a lábszárán, csak könnyű simogatással próbálta enyhíteni a kínt, aztán inkább visszacsatolta a műanyag csizmákat. Utálta, hogy ezekben aludjon, de egyrészt megvédték a kísértéstől, hogy a gyógyuló sebeit kikezdje, másrészt tudta, ha bármi történne az éjjel, ami miatt hirtelen fel kellene kelnie, ezek nélkül esélye sem lenne, csavarokkal, fémlapokkal összetoldozott csontjai még nem biztos, hogy megtartották volna a súlyát. Eligazgatta a térdei alatt a hengerpárnát, aztán a hosszas előkészületektől máris fáradtan hátra hanyatlott a párnájára. Bekapcsolta a tv-t, de nem volt hangulata sem a hírekhez, sem ahhoz a piff-puff lövöldözős filmhez, ami a híradót követte. Kinyomta a készüléket és a térdére fektette a mappáját. Szinte félve nyitotta ki az utolsó bejegyzésnél, mintha attól tartana, valami irányíthatatlan szellemet engedne szabadjára azzal, hogy odalapoz és a lányra gondol.

*

Sylvia elgondolkodva bökdöste a vacsoráját, miközben a szülei aggódva figyelték. Egy ideje minden este ilyen kívülállóként üldögélt közöttük, mint akinek a gondolatai egészen máshol járnak. Az apja, George összevont szemöldökkel nézte, ahogy oda sem figyelve tépdesi a szelet kenyeret, amely mostanra már madáreledelhez volt hasonlatos.

-Valami baj van, Sylvie? – tette le az evőeszközeit és összefont ujjaira fektette az állát, miközben lélekbelátó szemeivel fürkészte a lánya vonásait. Aggodalmat tükröző tekintete és teljes koncentrációt sugalló arca ügyfelei problémáinak megbeszélésekor is bevált, remélte, hogy a lánya is megnyílik előtte.

-Nem, semmi… - rezzent össze a lány, és ezzel a férfi végképp biztosan érezte, hogy itt valami olyasmi történik, amire időben oda kell figyeljen. Eszébe jutott a másnapi tárgyalás és az azzal kapcsolatos hátralévő munkái és egy grimasszal elkönyvelte, hogy a ma éjszakát egészen biztosan az íróasztala mellett tölti majd, de előbb a lánya dolgában akart tisztán látni.

-Kicsim, anyáddal hetek óta aggódva figyeljük, ahogy jól láthatóan magadba fordulsz és ami legrosszabb, nem osztod meg velünk a problémád. Tudod, hogy segítünk, bármiről is legyen szó! Mondd el! Neked is könnyebb lesz és mi sem képzelgünk mindenfélét össze…

-Van egy fiú… - kezdett bele a lánya, mire George felvette az evőeszközeit. Oh, egy fiú! Nem jól kezdődött, de nem szólt közbe. A lánya idáig teljes elhivatottsággal készült a zenei pályára, most pedig alvajáróként közlekedett közöttük. Esténként nem a hegedűje hangjára kezdett bele a hazahozott akták átböngészésébe és most már az okot is értette. Sylvia szerelmes. Nyilván reménytelenül, mert egyetlen órával sem töltött többet távol itthonról, mint korábban. Nem járt el hétvégeken sem. Csak ült csendesen a szobájában, olvasgatott… verseket, ahogy Loretta megsúgta neki kuncogva egy nap. Már akkor is sejtették, hogy valami ilyesmi lehet a háttérben, de most már biztos. Egy fiú! Hát, majd jól a körmére néz annak a fiúnak.

-Igen? – nézett rá érdeklődően, mert a lánya ennél a fél mondatnál el is akadt, mint aki már megbánta, hogy belekezdett.

-Súlyos baleset érte. – motyogta a lánya és ahogy felnézett, gyönyörű zöld szemei mélyén könny csillogott. George egy pillanatra elkalandozott, ahogy a lánya szeméből tükröződő fájdalom megérintette. De vajon ki lehet ez a fiú, aki iránt ilyen mélyen érez, hiszen ők soha nem is sejtették, hogy a zenén kívül talált valami más érdekeset is az iskolában. Talán egy viszonzatlan szerelem? Ami ilyen formán még tragikussá is kinőheti magát? 

-Mi történt? – szólalt meg halkan az anyja, a kellő női megértéssel a hangjában. Lorettát egyébként is könnyen megragadták a szociális problémák, hiszen ezzel foglalkozott nap mint nap, de a lányán keresztül egy baleset sérültjét is azonnal potenciális ügyfélnek tekintette.

-Zongorista – kezdett bele Sylvia. -És tavasszal elütötte egy autó. Majdnem elvesztette a lábait, ráadásul meg is égett. – borzongott meg a szörnyű emléktől.

-Oh! – ragadta meg Loretta együttérzően és emlékezően a blúza legfelső gombját. Ez a már-már kislányos régi mozdulat még gyerekkorából maradt vele, hogy nehéz pillanatokban keze automatikusan fogódzót keresett. Még élénken előtte volt az a nap, amikor a lánya véres ruhában, kisebb égési sebekkel a kezén érkezett haza. Azt hitte, vele történt valami, de Sylvia csak zokogott, hogy egy borzalmas baleset szemtanuja volt, és bezárkózott a szobájába, ahonnan hosszú ideig csak a zokogása hallatszott ki. De aztán amikor előkerült, már újra a régi, nyugodt és csendes lány volt, így az eset feledésbe merült. 

-Jó ismerősöd? – kérdezte George, mire a lánya megvonta a vállát.

-Alig ismerem. …Mindig szeretett volna megismerkedni velem, de sosem fogadtam el a meghívását, most meg… - hallgatott el nagyot nyelve a lány, szíve mélyén rettentően bánva a korábbi elutasító viselkedését.

-Most meg… - ismételte meg az apja, aztán a kezéért nyúlt. –Attól tartasz, azt hinné, csak szánalomból teszed?

-Igen… azt hiszem. – sütötte le a szemét a lánya.

-És tényleg szánalmat érzel iránta? – kérdezte az apja valami furcsa hangsúllyal a szavak mélyén, mire Sylvia felkapta a fejét.

-Nem, persze, hogy nem. Illetve… persze, nagyon sajnálom, hogy így járt, de nem azért mentem fel hozzá, mert…

-Álljunk csak meg! – kapta fel a fejét a férfi. –Te felmentél ennek a fiúnak a lakására?

-Igen, de nem történt semmi. – forgatta a szemeit a lánya a hirtelen felháborodott hangra. -Nem is … szóval, még csak kerekesszékben tud mozogni. Csak meglátogattam, hogy hogyan tud boldogulni…

-…és… örült neked? – kérdezte az anyja, nagyokat pislogva a férjére, hogy visszatartsa a számonkérő mondatoktól. Sylvia végre megnyílt előttük, nem lenne jó belefojtani a vallomást holmi túlzó atyai aggodalmaskodással.

-Azt hiszem, igen. – suttogta a lány. –Megígértem, hogy holnap is meglátogatom. 

-Nincs valami segítségre szüksége? Egy ilyen baleset nehéz anyagi helyzetbe hozhat bárkit. Bár a szülei biztosan segítenek neki. – mosolygott rá az anyja.

-Úgy hallottam, hogy a szülei nem élnek már. – sóhajtott Sylvia, ahogy belegondolt, milyen magányos lehet Peter a bajban. Félve látogatta meg, titkon attól tartva, hogy valakit esetleg ott talál és egyáltalán nem örülnek majd a felbukkanásának, de a meglepettséget követően a fiú arcán elomló mosoly őszintének tűnt. Olyan kedves mosolya van! – sóhajtott nagyot, ahogy az emlékezete a képet újra és meglepően élesen vetítette elé. Az első napon megtetszett neki Peter Cunningham, amikor az egyik csoporttársnője megmutatta neki, mint a klasszikus tanszék egyik legjobb pasiját. Magas, nyulánk alakja, a sötét, hullámos fürtök, amik keskeny arcát keretezték és az az égszínkék szempár… vaknak kellett volna lennie, hogy ne lássa meg benne a vonzó külsőt. Akkoriban egy zongorista lánnyal kavart, aztán egy csellistával, és egy szép napon őt hívta meg az egyetemi kávézóba. Büszke volt és … igen…félt… nem akart egy lenni a meghódított lányok sorában, így aztán nemet mondott. Aztán nemet mondott másodjára és harmadjára is, s végül a fiú felhagyott vele, hogy olyan szekér után fusson, amely érezhetően még lassítani sem volt hajlandó, nemhogy felvenni. 

Azon a napon is álmodozva nézte az emeleti ablakból, ahogy egy barátjával vált néhány szót a bejárat előtt, felizzik kezében a cigaretta parazsa,  hullámos fürtjeit meglibbenti a szél;  aztán futva indul az úttest felé. A sikoly benneakadt, ahogy látta az elkerülhetetlenül közelgő ütközést, hallotta a fékek sikoltását, a tompa puffanást, a fiú esetlen rongybabaként történő zuhanását, ahogy a furgon elején lévő rácson fennakadva egy pillanatra öntudatlanul kap kapaszkodó után, aztán a mozdulatlanul heverő testet, ahogy egy kékes lángnyelv kígyózik feltartóztathatatlanul feléje. Minden holmiját maga mögött hagyva rohant le a lépcsőn, megelőzve mindenkit, akik döbbenten és elszörnyedve nézték a lángoló ruhadarabot a fiú lábán. Lekapta magáról a blézerét és tudva, hogy úgysem érzi, erőteljes mozdulatokkal oltotta a tüzet, mielőtt a test még mélyebb szöveteibe kap bele. Máig sem érti honnan volt benne annyi erő, hogy a karjai után kapva elráncigálja az öntudatlan testet az olajfolt és a kocsi közeléből. A mentősök megdorgálták, hogy nem lett volna szabad megmozdítania, de ő csak a lángokat látta, és úgy döntött, nagyobb  veszélyt jelentenek, mint néhány elmozdult csont. Hogy a gerince is megsérülhetett, eszébe sem jutott, és utólag hálásan köszönte meg egy felsőbb hatalomnak, hogy nem csinált nagyobb bajt, mint amit a baleset okozott. 

Az eset elég nagy és tragikus eseménynek számított, hogy hetekig téma legyen. Mindig talált valakit, aki hallott valamit a fiú állapotáról. Számtalanszor elhatározta, hogy meglátogatja a kórházban, aztán mégsem indult neki. Az apja pontosan rákérdezett az előbb az okára… nem akarta, hogy Peter is azt higgye, szánalomból kerülgeti. De ma… hallotta a barátját, Aront és egy másik srácot beszélgetni, hogy Peter talán sosem jön már vissza az iskolába. Ez a baleset kerékbe törte a pályafutását még mielőtt elkezdhette volna. És a két fiú azon tanakodott, vajon szembesíthetik-e a barátjukat egy ilyen jövőképpel, vagy tartsanak ki mellette és a hiú ábrándjai mellett. Sylvia lelkében harag ébredt irántuk, amiért képesek lennének elvenni tőle a reményt, és az volt az a pillanat, amikor eldöntötte, ha senki más, majd ő fogja a kezét ezekben a nehéz hónapokban. Ha igazuk is lenne, és Peter élete megváltozott volna a balesettel, ő akkor is mellette lesz és próbál mutatni neki egy olyan utat, amit nem meghátrálásként, megalkuvásként élhet meg. Még ő sem tudta, milyen út is lesz ez, de eltökélten próbálta meglelni a megoldást. 

-Tulajdonképpen arra gondoltam, hogy … nem tudom, van-e valami olyan program, ahol segítséget lehetne nyújtani neki… mindenki azt mondja, igazi tehetség volt, és ez a hosszú betegség alaposan visszaveti a fejlődésben. Talán, ha valami gyógytornászt lehetne szerezni mellé, az gyorsítaná a gyógyulását is… de ezt a biztosítása lehet, hogy már nem fedezné, és az jutott az eszembe, hogy … persze névtelenül… esetleg …. támogathatnánk. – bökte ki végül az ötletet, ami délután megfogalmazódott benne. Egy ilyen adomány a szülei számára aprópénz lenne – tisztában volt vele, mint ahogy azzal is, hogy a kérése meglepő és talán olyan érzetet kelt, mintha ily módon próbálná „megvásárolni” a fiú figyelmét. De hát ő tényleg névtelenül akarta megajándékozni ezzel a lehetőséggel. Hiszen nap mint nap akadnak névtelen adományozók, ennek sem kell kiderülnie. –A zsebpénzemmel én is hozzájárulnék. – motyogta még halkan, a szülei válaszára várva.

-Kicsim, ez rosszul is elsülhet, ugye tudod? – kérdezte az apja, végképp eltolva maga elől a tányért. Még nem értette, mi a helyzet egészen pontosan a lánya és e között a fiú között. Lehet, hogy csak túl sokat képzel a történtek mögé, lehet, hogy csak Sylvia együttérzésének remek példája a dolog, de az is lehet, hogy a fiú tudatosan játszik rá a lehetőségre, hogy egy tehetős támogatót szerezve könnyítse meg a felépüléséhez vagy a tanulmányai befejezéséhez vezető utat. De hát végül is, egy próbálkozást megér a dolog, ha ez Sylviának ennyire fontos – döntötte el magában.

-Rendben. Írd fel nekem a kórház és a fiú adatait, hogy utána nézhessen egy szakember, és majd jelentkeznek nála. Ha olyan tehetséges, ennyit igazán megtehetünk  a jövő egyik remek zenészéért, nem igaz? – mosolygott a lányára, aki megkönnyebbülve ugrott fel és egy hatalmas, hálás, gyermeki puszit nyomott az arcára.

*

Peter elkerekülő szemekkel hallgatta Lydiát, aki éppen arról számolt be neki, hogy a mellette álló fiatal férfi, Jeremy lesz majd a gyógytornásza, aki heti öt alkalommal jön majd és a segítségére lesz, hogy mielőbb talpra álljon. Pontosan tisztában volt vele, hogy ez egy hatalmas kiadást jelentene, amit ő nem engedhet meg magának, és amire a biztosítása sem terjed ki. A kórházi költségek így is alaposan megcsappantották a tartalékait, Lydia segítsége volt a legtöbb, amit még finanszírozni tudott, de az asszony megnyugtatóan paskolta a kezét, biztosítva róla, hogy egy alapítvány támogatásának hála, részesül ebben a kiváló ápolásban. 

-De hiszen én nem pályáztam semmiféle alapítványnál! – tárta szét a karjait, mire az asszony csak legyintett.

-Higgye el, Peter, nem olyan nagy csoda ez! Időről időre akadnak jótevők a kórházban, akik magányos, idős embereket, gyerekeket, vagy éppen tehetséges, pálykezdő fiatal zenészeket támogatnak ilyen módon. Az adományok névtelenek, de célzottak. Valakinek maga volt olyan fontos, hogy megadja azt a segítséget, ami felgyorsíthatja a gyógyulási folyamatot, amennyire csak lehet. Ne keresse az okát, ne keresse az embert a hír mögött, csak fogadja el az élettől ezt a lehetőséget! Majd a koncertteremben meghálálhatja, amikor gyönyörűen játszik majd a hangszerén a közönség előtt. És mindenekelőtt fogadjon szót Jeremynek! Ne képzelje azt, hogy csak azért, mert fiatal, majd hagyja magát lazsálni. Pontosan tudja, hogy mit engedhet meg és mit követelhet meg. Ha maga meg akarja hálálni, hogy oly sokan támogatják a gyógyulását, akkor tegyen meg mindent, ami csak magán múlik!

-Te tudod, ki fizeti ezt ki? – nézett Peter a fiatal férfira, aki a környezetét mérte fel, hogy ahhoz igazítsa a terápiáját.

-Nem tudom, de ahogy Lydia is mondta: érdekes ez? Az az érdekes, hogy mennyire tudsz élni ezzel a lehetőséggel. Hogy mennyire akarsz élni vele… Szereted ezt a széket? – nézett a kerekesszékre, mire Peter elhúzta a száját.

-Gyűlölöm!

-Akkor? Miért ülsz benne? – kérdezte Jeremy, és gyors mozdulatokkal egy járókeretet hajtogatott szét, aztán  szemét végigfuttatva a védencén, beállította a magasságát is. –Lehet, hogy alacsonyra állítottam, de ezt addig nem tudhatjuk, amíg ki nem próbálod, nem igaz?