Zongorajáték 3.

-Engedd már el azt a rohadt keretet! – csattant Jeremy türelmetlen hangja, mire Peter dacosan kiegyenesedett.

-Te a hentesképzőben szerezted a diplomádat? – nézett farkasszemet a gyógytornásszal, aki lassan két hete minden nap életcéljának tekintette, hogy őt kínozza. Lassan ez a szócsata is a kezelések szerves részévé vált, annak ellenére, hogy Jeremynél türelmesebb, béketűrőbb sráccal még nem találkozott. Na, igen, őt magát viszont nem volt nehéz kiborítani..

-Peter, te rendes srác vagy és csak azért nem adom vissza a megbízást, mert nem akarom, hogy azt hidd, passzióból szadizlak. Be akarom neked bizonyítani, hogy csak a fejed áll ellen, nem a tested. Az első alkalommal, amikor elgyalogolsz az ajtótól az ablakig, összeszedem a cuccom és békén hagylak, ígérem.

-De fáj! – sóhajtott Peter, miközben sziszegve próbálta megőrizni az egyensúlyát. Ha egészen őszinte akart lenni, ez a fájdalom valóban nem az első napok fájdalma volt. Talán igaza lehet Jeremynek, hogy csak a feje emlékezik a fájdalomra, a teste már képes lenne a rendeltetésszerű használatra. Persze csak visszafogottan, de azért már valóban ideje lenne hinnie benne, hogy egyszer még képes lesz normálisan járni.

-Persze, hogy fáj. – bólogatott a fiú., miközben lassú mozdulatokkal elvette Peter elől a keretet és szabaddá tette előtte az utat. –Hogy a francba ne fájna? Amikor a test legkeményebb részei is megadják magukat, az fájdalmas élmény. Megszakadt a csontszövet folytonossága, sérült a csonthártya, és ezzel egyidejűleg az idegek és a környező izmok is roncsolódtak. De te is tudod, hogy a műtétekkel pontosan összeillesztették őket, a csavarok és lemezek a helyükön tartják, amíg tökéletesen összeforrnak. A röntgenfelvételek alapján már megindult a csontképződés, kapod a vérhigítót, nincs beduzzadva, nincs gyulladás, és már az égési sebek is gyógyulnak. Már csak a fejedben fáj, hidd el nekem!... . Előfordulhat persze, hogy időjárási frontok esetén a lábad majd érzékennyé válik, de funkcionálisan tökéletesen kell működnie. A gyógyulás ideje egyébként csontonként változó, de az utóhatások mindenképpen elhúzódóak, akár még egy-két év múlva is kellemetlen lehet például erőt kifejteni vagy futni az összeforrott csontokkal. Ha sportoló lennél, ez a baleset valószínűleg véget vetett volna a sportkarrierednek, de a zongorapedálhoz elég erős lesz. És elég erős lesz ahhoz is, hogy elkapd egy fordulóra azt a csinos kis szöszit, akit minden nap itt találok. 

-Sylvia… szóval vele mi nem… ő a barátom. – makogta Peter, ahogy a lányra gondolt, aki hetek óta valóban mindennap jött és segített könnyebbé tenni a rehabilitáció erőt próbáló idejét.

-Aha – kacsintott Jeremy. –Nézd, szerintem én vagyok a barátod, meg az a torzonborz srác, Aron, aki tegnap is itt volt… de az a csaj, ő nem csak a barátod szeretne lenni, hidd el nekem!...Mit mondtak tegnap a kontrollon? – kérdezte inkább, észrevéve, hogy Peternek kínos ez a téma. Egyelőre kitartóan álldogált, megtartva a saját súlyát és már egy-két tétova lépést is megpróbált. Nem akarta holmi dacos vitatkozással elvenni a kedvét a további próbálkozásoktól. 

-Csupa öröm volt, de tényleg. Mindenki gratulált mindenkinek, hogy milyen ügyesen a helyükre húzgálták a csontokat, milyen pontosak az illesztések, mennyire megfelelően alkalmazták a fémes rögzítéseket. Igazán nem is értették, hogy én miért nem örülök velük. Csak azt felejtette el mindenki, hogy hónapok óta szívok ezzel a szarral, félévet kell ismételnem és talán soha életemben nem futhatom le a new yorki maratont.

-Miért, le akartad futni? – nézett rá Jeremy megfejthetetlen tekintettel, mire Peter megvonta a vállát.

-Nem az a lényeg, hogy akartam-e, hanem hogy most már nem is akarhatom.

-Már megint ez a negatív hozzáállás! – sóhajtott a tréner. –Nézd, én sem ígérhetem neked, hogy futni fogsz ezekkel a lábakkal, de azt sem mondanám, hogy sose fog sikerülni. Csak rajtad múlik! …Na, nézz ide! – sóhajtott nagyot és egyetlen laza mozdulattal bokáig tolta a melegítő nadrágját.

-Hé, ember! Megvesztél? – döbbent meg Peter, ahogy azonnal ezernyi őrült gondolat futott át rajta. A pillanat tört részéig valóban átfutott rajta a félelem, hogy a fiatal mozgásterapeuta most fogja megerőszakolni, és ő képtelen lesz elmenekülni előle, de aztán észrevette a combján végigfutó forradást.

-Látod? – kérdezte halkan Jeremy, aztán felráncigálta magára a puha nadrágot. Még sosem próbált senkire hatni a maga történetével, de Peterrel az eltelt hetekben összebarátkoztak, nemcsak a kliense volt ez a srác és ma annyit rinyált, hogy egyszerűen muszáj volt megmutatnia neki, hogy van talpraállás, csak dolgozni kell érte.

-Mi történt? – kérdezte Peter halkan, ahogy a széles, szabálytalan vonalú roncsolt seb hegének látványára gondolt. Az ő agyonműtött lábai ehhez képest finom kézimunkának tűntek. 

-Közlekedési baleset. A bátyám motorozni vitt, és egy autó oldalba kapott minket. Tizenkét éves voltam, és a combcsontom három helyen törött el. Abból két helyen a csont átszakította a bőrt is. Végül hiába műtötték meg, fertőzést kaptam, fel kellett nyitni… újra és újra… fél évem ment rá, hogy végre mozogni kezdhettem. Tizenkét évesen. Szerinted az fáklyás menet volt? … Na, gyere… ülj le ide! – mutatott a kanapéra és Peter önkéntelenül is feléje indult. A sokkoló bemutató kizökkentette az ellenállásból. Már a kanapénál járt, amikor rájött, hogy olyasmit csinált, amire eddig a pillanatig nem is érezte képesnek magát. Csodálkozva nézett Jeremyre, aki rákacsintott. –Amikor leülsz, még a karoddal tartsd a súlyod, és lassítsd a mozgásod, hogy ne legyen túl hirtelen a mozdulat!

*

Amikor néhány órával később Sylvia bekopogott, Peter kikiabált, hogy azonnal jön, aztán óvatos mozdulattal felállt és megfontoltan lépegetve, büszkén, hogy ehhez már botra sincs szüksége, az ajtó felé indult. Ahogy kitárta, a lány kedves mosolya egyik pillantról a másikra meglepettből már-már torz grimaszba fordult. Meglepte a reakció és a meglepetés feletti örömét abban a pillanatban felülírta. Végignézett magán, mi volt ilyen ijesztő?

-Te már a járókeret nélkül is tudsz mocorogni? – kérdezte halkan a lány és ahelyett, hogy követte volna őt a lakásba, hátralépett.

-Nem szorongathatom életem végéig, mint valami rokkantnyugdíjas, nem igaz? – húzta ki magát Peter, miközben arra gondolt, lehet, hogy mára túlzásba vitte a gyakorlást. A lába szára határozottan sajogni kezdett.  –De még nem megy túl jól, úgyhogy gyere be, azt hiszem, le kéne ülnöm. – fordult óvatosan a szoba belseje felé. Sylvia lógó vállakkal követte. Mit is gondolt? Ennek a javulásnak előbb-utóbb be kellett következnie, hiszen a gyógytornász alkalmazásának ez volt a célja. Mit hitt? Hogy a fiú örökké rá lesz szorulva és ő minden kockázat nélkül itt üldögélhet vele, miközben zenéről, versekről beszélgetnek? De mi lesz, ha Peter újra a régi lesz és már nem lesz szüksége egy megértő barátra, aki megosztja vele a magány óráit a négy fal között?

*

Peter elgondolkodva nézte a lány mögött becsukódó ajtót. Sylvia ma annyira furcsán viselkedett! Már a döbbenet az arcán, amikor ajtót nyitott neki. Mint aki egyáltalán nem örül, hogy már nem a  keret, bot vagy éppen a nyomorult kerekesszék rabjaként fogadja. És csak szokatlanul rövid időre ugrott be. Szó sem volt közös zenélésről, beszélgetésről, a lány még annak a kriminek a végét sem mesélte el, amit napról napra megosztott vele, ameddig éppen ő maga is olvasta. Mintha azzal, hogy végre két lábra állt, mint egy évmilliókkal korábbi őse az evolúció során, nem előbbre léptek volna a fejlődésben, hanem határozottan vissza. Lehet, hogy a lányt csak elesettségében érdekli? Létezhet ilyen? Hát, ki ez a csaj tulajdonképpen? Teréz anya személyesen? … A gondolat annyira abszurdnak tűnt, hogy még igazán fel sem tudta húzni magát rajta. Szerencsére Aron ma korábban érkezett, így egy kis időre, remélte, eltereli majd a gondolatait Sylvia furcsa viselkedéséről. De végül nem bírta ki, hogy a barátja előtt ne hozza szóba a dolgot.

-Bent a suliban történt valami?

-Nem tudom mire gondolsz. Ha azt nem számítom, hogy Ben Bateman ott hagyta a sulit, mert az apja meghalt és az anyja nem tudja tovább fizetni neki a tandíjat, akkor nem, nem történt semmi. Miért?

-Nem tudom. Sylvia ma olyan furcsán viselkedett. Azt hittem, odabent történt valami, ami felzaklatta.

-Hát, ha már szóba hoztad… -rágta a szája szélét a barátja. –Te tudod, ki ez a csaj? …Az apja az egyik  legmenőbb ügyvéd a városban. Baromi gazdagok.

-Na és? – vonta meg a vállát Peter. Nem igazán érdekelte Sylvia anyagi helyzete, az apja is csak annyiban, hogy vajon tudja-e, hol tölti a napjait a leánykája. Erősen remélte, hogy nem állít be hozzá egy bősz atya számonkérni, hogy a család kis báránykája őmiatta nem gyakorol eleget. De Aron láthatóan még nem ért a mondandója végére. Érdekes dolgot hallott tegnap este Veronicától, a barátnőjétől, aki a fizikoterapeutáknál volt adminisztrátor a kórházban. Mivel a dolog bizalmas volt, a lány megeskette, hogy nem dumál róla soha senkinek, de hát Peter más tészta, őt érinti a dolog, miért ne tudhatna róla.

-Aron, mondd már, mert hülyét kapok! – morrant rá Peter, erre Aron ledobta magát a kanapéra és megpaskolta maga mellett az ülést. 

-Azt hiszem jobb, ha leülsz. – motyogta, miközben elnyomott egy mosolyt, ahogy Peter elsápadó arcát nézte. Akármire is gondol a barátja, biztos, hogy nem arra, amit perceken belül közölni fog vele.

Peter óvatosan leereszkedett, aztán lábait maga elé nyújtva mélyeket lélegzett. Határozottan jól esett, hogy ülhetett. –Mondd már!

-Szóval, Veronica tegnap érdekes felfedezést tett… a könyveléstől kapott adatokat vitte fel gépre, és Jeremy Porter tiszteletdíját találd ki, ki finanszírozza!

-Ki? – kérdezte Peter, de igazából kurvára nem érdekelte, ki fizeti a gyógytornászát. Lydia is megmondta, ne akarja tudni, ki a jótevője, csak tegyen meg mindent a gyógyulásért. És most különben is, sokkal jobban érdekelte, hogy miért változott meg Sylvia viselkedése.

-George Deaver. – vágta ki az adut Aron. Peter értetlenül nézett rá.

-Az kicsoda?

-Jézusom, Pete… ennyire nem lehetsz eltompulva! – forgatta a szemét Aron. –Mondom, George DEAVER – hangsúlyozta a vezetéknevet, mire Peter szeme összeszűkült. Sylvia Deaver… George Deaver… nem olyan gyakori név ez, hogy ilyen véletlenek megessenek. Sylvia apja állna a jótékonykodás mögött? De hát miért? Lydia is megmondta, a támogatás célzottan érkezett az ő kezelésére. Apuci kicsi lánya kisírt neki egy terapeutát? Miért? Szánalomból? Vagy hogy hálás kiskutyaként tegye majd, amit mond neki? …A dacos ellenkezés úgy horgadt fel benne, mintha Sylvia máris kért volna tőle bármit is.