Zongorajáték 6.

-Ezt látnod kellett volna! – sugdolózott Loretta a férjének, miközben mellette könyökölt az asztalnál, amíg a férfi evett. -Ha azt mondom helyes fiú, akkor még csak közel sem járok a valósághoz. Csak fele annyira tudjon zongorázni, mint ahogy kinéz, akkor koncerttermeket fog megtölteni. A járása még nem tökéletes, de ekkora baleset után igazán rosszabb is lehetne. Sylvie ugyan nem mondott semmit, de nyilvánvaló volt, hogy valamin összeveszhettek és eljött a lányod után, hogy bocsánatot kérjen tőle. Ő meg amilyen, persze azonnal megbocsátott. Olyan helyesek voltak, ahogy bevonultak ide vacsorázni. Szegény srácnak a gyomra is korgott, mielőtt Sylvie megjött volna, aztán persze az idegességtől egy falat sem ment le a torkán, amikor meg kibékültek, már örültem, hogy egy adagot félretettem, mert neked nem is jutott volna. Nem azért mondom, de a lányodnak is határozottan meghozta az étvágyát a váratlan vacsorapartner. Úgy ettek itt, mint két építő munkás. Persze, nem őrizgettem itt őket, mert nehogy azt higgyék, hogy hallgatózom, de azért láttam, amit láttam.

-Jézusom, Lore… - forgatta a szemét George Deaver, ahogy a felesége özönvízként áradó beszámolóját hallgatta. –A srác lemondott a további kezelésről, tegnap hívott a gyógytornász, úgyhogy ne ájulj el tőle nagyon. Ha ilyen makacs, önfejű kölyök, többet árthat magának és a lányodnak is, mint kellene. Sylvie pedig remélem, értelmesebb annál, hogy egy csinos arctól hagyja magát elvarázsolni.

-De hát miért tette volna? – ráncolta a homlokát elgondolkozva az asszony, mire a férje a szemüvege felett átnézve megcsóválta a fejét.

-Nem is kérdés… én megmondtam előre, hogy nem jó ötlet jótékonykodni valakinek a háta mögött. Nyilván megtudta, hogy ki áll az adomány mögött, és nem volt hálás érte. Lehet, hogy később megjött az esze, de előtte nyilván kikérte magának, hogy bárki szánalomból fogja a kezét. Csak ti ketten a lányoddal vagytok olyan jóhiszeműek, hogy azt ne mondjam… naívak, hogy azt hiszitek, mindenki örül, ha beleszólnak az életébe. Ez a kölyök egy valamiben elismerésre méltóan viselkedett. Tudta, hogy hol vannak a határai és nem akart tovább nyújtózkodni, még ha ez a saját jól felfogott érdeke is lett volna. Ha a főiskolán kapott volna bármi segítséget, nyilván másként fogta volna fel, de ez így túl személyes volt… nem kiérdemelte, csak szerencséje volt, hogy a lányodnak ez volt a kívánsága… mint férfi, abszolút meg tudom érteni az ellenkezését. 

-Mint férfi... – horkant fel nem túl nőiesen az asszony. –A ti férfiasságotok… már úgy értem, a makacs öszvér hozzáállásotok… megsérült, magára maradt, és egy lány, akinek nem közömbös az ő hogyléte, mellé állt. Hogy ezt anyagilag is megtehette? Hát, istenem, vannak ennél nagyobb csapások is. Miért kell mindennek akkora feneket keríteni és állandóan a büszkeségetekre hivatkozni? Egyszerűen csak nem tudjátok elviselni, ha egy nő tesz értetek valamit. Ezzel pedig csak a kisebbségi érzéseteket palástoljátok, vedd tudomásul! Mert csak hinni szeretnétek magatokról, hogy ti vagytok a teremtés koronái. Miközben mi nők teljesen egyenértékűek vagyunk veletek. Társak. Jóban és rosszban.

-Lore! – tette fel a kezét a férfi, megakasztva a felesége modernkori szüfrazsett-beszédét. –Ők még nem társak, akiknek jóban és rosszban egymás mellett kell állniuk. Még csak nem is járnak, ha érted, mire akarok kilyukadni. Barátok … esetleg.

-Na, látod, erre mondom én, hogy ti férfiak nem értetek semmit. A lányod szerelmes ebbe a fiúba. Az a mafla férfi-kezdemény pedig szintén szerelmes a lányodba, még ha ezt esetleg ő maga sem tudja. Máskülönben nem lett volna fontos a számára, hogy sutba vágja a fene nagy férfias önérzetét, idejöjjön, csak azért, hogy Sylvie megbocsásson neki. És csak hogy tudd, ha rám így nézne egy barátom, te lennél az első, aki villámló szemekkel figyelmeztetnéd, hogy eszébe ne jusson barátságnál többet remélni. 

A férfi mosolyogva nézte a felesége harciasságtól kipirult arcát, ahogy szerelemről beszélt, a lányuk szerelméről. Azt hitte, ha egyszer elérkezik ez a pillanat, sokkal rosszabbul fogja viselni, de most csak arra tudott gondolni, szerencsés lesz az a kölyök, aki Sylviát megkaphatja, mert a lányuk az anyja kiköpött mása volt. Ugyanolyan lobbanékony, de a hitében és az érzéseiben a végsőkig megingathatatlan. Mellesleg pedig gyönyörű. Ezzel az utolsó gondolattal a fejében száműzte az estére tervezett munkát a következő órákból, és kézenfogva az emelet felé indult a feleségével. Amikor az első lépcsőfokra lépett, elmosolyodott, Sylvia szobájából a hegedű hangja szűrődött ki. A lánya újra játszott. Nemcsak gyakorolt, ez szívből jövő játék volt. Sylvia boldog volt.

*

Peter vett néhány mély levegőt és a karja erejére bízva a teste súlyát, felvonszolta magát a lépcsőkön a lakásáig. Na igen, az egyenesen járkálás még nem jelenti azt, hogy minden rendben. Fogalma sem volt róla, hogy a lépcsőzés ennyire más terhelést jelent majd. Kicsit túlkalkulálta az erejét ezzel a kirándulással, mégis minden pillanata megérte – döntötte el magában. Sylvia reakciója a délutáni sértett, könnyes szemvillanás után határozottan meglepte és eltompította benne a lány családjának beavatkozása felett érzett mérgét. Ez persze nem jelenti azt, hogy holnap felhívja Jeremyt és megkéri, hogy folytassák a munkát. Egy férfinak legyenek elvei és ragaszkodjon a kimondott szavához! Viszont az, hogy nem veszi igénybe szakképzett terapeuta segítségét, azt sem jelenti, hogy fel kéne adnia a dolgot. Éppen eleget gyakoroltak már együtt, hogy magától is követni tudja a gyakorlatokat. Mindenesetre a mai kiruccanással kipipálhatja a gyakorlást, döntötte el fáradtan, ahogy a fürdőszobáig elvonszolta magát. Már csak annyi ereje maradt, hogy a zuhany alatt néhány megváltó perc alatt lemossa magáról a megerőltetés izzadtságát, aztán úgy, ahogy volt, egy szál törülközővel a csípője körül, eldőlt az ágyán. Az utolsó gondolata az volt, hogy Sylviának milyen csodálatos zöld szeme van, aztán szinte rajtaütésszerűen elaludt.

*

Sylvia a csillogó hangszerre fektette a vonót és rákattintotta a tok fedelét. Végigsimított rajta, egyszerre adózva elismeréssel a kiváló hegedűnek, amellyel öröm volt a játék, és a művészi kézimunkának, amivel gondos kezek a tokot készítették. Mestermunka volt, egyedi darab, és azon túl, hogy tökéletesen védelmezte a rá bízott hegedűt, még a szemet is gyönyörködtette. Az ilyen boldog pillanatokban ennek is tudott örülni. Lám, jól ítélte meg Petert. Az az indulattól fűtött alak, aki délután a lelkét törte darabokra, nem ő volt, csak a sötétebbik énje. És kinek ne lenne egy sötét oldala? Mindenkinek van! Még Mr. Novotny-nak is, aki a hegedű tanára volt és időnként furcsa, kellemetlen érintésekkel nyúlt feléje. Ha semmi másért, hát ezért is igyekezett tökéletesen tartani a hangszerét és a lehető legjobban előadni a házifeladatként kapott darabokat. Így igyekezett elkerülni az idős mester göcsörtös ujjainak érintését. Nem mintha Mr. Novotny erőszakos lett volna, egyszerűen csak kellemetlen volt a közelsége, ahogy a tenyerét a lapockái közé téve javította ki a tartását, vagy az állát az ujjai közé fogva fordította volna az arcát. Bizonyára volt értelmük ezeknek az érintéseknek, de ő megborzongott, valahányszor az öreg feléje nyúlt. Mint ahogy megborzongott akkor is, amikor Peter megfogta a kezét, de Istenem, mennyire más borzongás volt ez! Amióta ismeri, még szinte nem is értek egymáshoz. Néhány kézfogás, egy-egy óvatlan simítás a fiú vállán, amikor még a kerekesszékben ült, ennyi volt a testi kapcsolatuk, mégis minden pillanatot fösvényen őrzött az emlékei között. Ez a mai azonban messze különb volt valamennyi korábbinál. Peter a kezei közé fogta az ő kezét és úgy kért bocsánatot. Abban a pillanatban úgy érezte, bármit meg tudna neki bocsátani. A közös vacsora alatt aztán már nem értek egymáshoz, mintha attól féltek volna, hogy az az apró szikra, ami ott a lépcső aljában életre kelt, futótűzként emésztené el őket, ha tápot adnának neki. 

A vacsora amúgy maga volt a mámor és a kínszenvedés egyszerre. Egymással szemben ültek, anya persze kitálalta nekik az ételt, aztán csendesen elnézést kért, hogy vissza kell hívnia valakit, és magukra hagyta őket. Ott maradtak kettesben, halkan falatozva és szenvedve, mert mindkettőjük elkövette azt a hibát, hogy szemével követte a másik mozdulatát egy-egy olyan pillanatban, amikor úgy hitte, feltűnés nélkül teszi. Most már biztos volt benne, hogy Peter is észrevette, ahogy elnyíló szájjal tartja vissza a levegőt, ahogy a fénylő villa eltűnt a fiú fogsora mögött, vagy ahogy az ujjáról lenyalja a szaft egy csöppjét. Idegességében izgett-mozgott, de ezzel csak azt érte el, hogy váratlanul egymáshoz ért a lábuk, és ettől úgy lemerevedett, mint nyuszi az autó reflektorának fényében. Nagyot nyelt, ivott, de azt meg mellényelte, aztán köhögött keservesen, végül feladta és eltolta maga elől a tányért. Csak akkor vette észre, hogy annyit evett, mint egy dokkmunkás, akkor meg ettől jött zavarba. De Peter csak ült vele szemben, halvány félmosollyal a szája sarkán, lazán hátradőlve, elégedetten sóhajtva a kitörölgetett tányér felett. Zavarában felállt és töltött a jegesteából mindkettőjüknek. Végül Peter a hajába túrva nagyot sóhajtott.

-Haza kell mennem!

-Persze, tudom – motyogta pirulva, ahogy eszébe jutott, Peter még a szobáját sem látta. De most nem is fogja, ebben is biztos volt. Ha semmi másért, akkor amiatt a fránya lépcsősor miatt, ami neki nem okozott problémát, de felesleges megerőltetés lett volna a fiú számára.

-Holnap is eljössz? – kérdezte Peter, miközben a szék támláját markolászta. Sylvia nézte a hosszú ujjakat és arra gondolt, inkább a kezem fogd meg újra!, aztán csak bólintott. –A szokott időben.

-Nem akarom zavarni a mamád. Majd mondd meg neki, hogy isteni volt a vacsora és hálásan köszönöm.

-Megmondom.

-Apádat meg majd felhívom. Nem akarom, hogy hálátlannak tartson, azért meg akarom köszönni neki az eddigieket, de nem szeretném, ha tovább is fizetné Jeremyt.

-Ebben úgysem értünk egyet, de te tudod – vont vállat a lány.

-Így van. Én tudom. – mosolyodott el Peter, mire Sylvia a szemeit forgatta.

-Van különbség tudás és tudás között. Ezt speciel rosszul tudod. …De nem akarlak meggyőzni… nem szokásom vesztes csatákat erőltetni. Pasi vagy, fafejű, aki csak a saját kárán hajlandó tanulni. Akkor majd rájössz, hogy senki nem akart neked rosszat.

-Tudom. Nem is azért, csak … értsd meg, ez nekem fontos. Biztosan akad valaki, aki nálam jobban rászorul a segítségre. Én megoldom, hidd el! 

Sylvia úgy döntött, válasz nélkül hagyja a fiú szavait, mert ebből csak újabb veszekedés lenne, és semmi kedve nem volt veszélybe sodorni a tűzszünet eredményeit. Peter itt volt, bocsánatot kért, és számít rá, hogy holnap is találkozzanak. Ennél többet nem akarhatott a mai naptól. Abban igazat mondott, hogy nem szokása vesztes csatározásokba bonyolódni, de azt már nem kötötte a fiú orrára, hogy amikor harcba indul, olyankor azonban biztos a győzelemben. És ez az időleges visszavonulás is a harca része volt, még ha Peternek erről fogalma sem lehetett.

Amikor a fiú mögött bezárult az ajtó, örömében körbeperdült, aztán kis tánclépésekben felsietett a lépcsőkön. Hetek óta először nem gyakorolt, hanem játszott a hegedűjén… azt képzelve, hogy hamarosan együtt zenélhetnek Peterrel; és a közös zenélés örömét talán nem is olyan sokára felcserélhetik majd más örömökre is.