Zongorajáték 8.

Ahogy a szájuk összeért, megszűnt körülöttük a világ. Nem volt madárcsicsergés, kutyaugatás, gyermekvisongás és –sírás, nem volt vízcsobogás és távolból idehallatszó dudaszó. Csak a pillanat volt, egy égő érzés az ajkakon, és kihagyott szívdobbanás. Aztán ahogy elváltak, hirtelen visszatért köréjük a nyüzsgés, mint ahogy a lelkükbe a zűrzavar.

-Ne haragudj! – motyogta Peter, és ahogy Sylvia keze lehullott róla, tudta, ez volt a legrosszabb, amit ebben a pillanatban kiejthetett a száján. Lehunyta a szemét és hanyatt dőlt a takarón. Két keze a saját hajába markolt, aztán hasizmai újra ülő helyzetbe rántották. Tudta, hogy már elkésett a helyesbítéssel, de látta a lány fájdalmas tekintetén, hogy valamit mondania kell, ha nem akarja, hogy Sylvia futva meneküljön a közeléből. –Nem úgy értettem, csak … barátok vagyunk és nem lett volna szabad azt hinnem, hogy ez valami más. Fontos vagy nekem és nem akarom, hogy ez az egész összetörjön, csak azért, mert a pillanat magával ragadott. – á, bassza meg, ez így egyre rosszabb! – gondolta elkeseredetten, ahogy Sylvia remegő száját nézte, mert a szemébe már nem is mert mélyedni.

-Én csókoltalak meg. – motyogta a lány vörösen, mint akit a nap perzselt meg. Momentán úgy is érezte magát, mint Ikarosz, aki túl közel repült a naphoz. A zuhanást mindenképpen átélte.

-De nem tetted volna, ha én nem … szóval … - nyúlt a lány keze után Peter és ujjával végigsimított a hevesen lüktető éren a csuklóján.

-Nem tudhatod. – vont vállat Sylvia. Nem értette a fiút. Számtalanszor volt tanuja, ahogy könnyedén, játékosan engedett meg magának, vagy éppen egy merészebb lánynak, ennél jóval többet is bent a suliban, egy-egy szenvedélyes ölelkezés után maga mögött hagyva álmodozó tekintetű lányokat. Most akkor mi ez a tamáskodás egyetlen – bár igaz, hogy fergeteges – csók miatt? –Tudod mit? Játszunk! Találjunk ki történeteket körülöttünk az emberekről! – fordult el Petertől, hogy rendezhesse az arcvonásait. Nem akart csalódottságot érezni, amiért a fiú így tönkretette az elmúlt pillanatok szépségét, de egyelőre két dolog között választhatott. Vagy úgy csinál, mintha nem lenne jelentősége, vagy feláll és hazamegy, aztán még a környéket is elkerüli, Peterről nem is beszélve. Érthetően a kérdés már abban a percben eldőlt, ahogy felvetődött benne. Marad és próbál türelmesen várni, hogy Peterben is megszülessen a felismerés, ők ketten összetartoznak… nemcsak mint barátok.

Peter a fatörzsnek dőlve nézte Sylvia egyenes gerincét. Tudta, hogy ez a játék csak terelés, időnyerés, és hálás volt érte. Azon sem csodálkozott volna, ha a lány feláll és szó nélkül kisétál a parkból és az életéből. Az utóbbi időben igazán mindent elkövetett azért, hogy ez így legyen, és egyelőre még nem értette, egyáltalán miért próbálkozik, és miért nem működik a dolog. Hol van Sylviában az a sokat emlegetett női hiúság és büszkeség, amelynek már sikítva kellene tiltakozni az ő bunkósága ellen? Nem mintha ezt akarta volna, mert a szíve mélyén tényleg kapaszkodott a lányba… csak még önmagának sem akarta bevallani, miért. 

-Az a negyvenes fószer ott a víz mellett egy titkosügynök abban a fekete napszemüvegben. Ha még ebben a hőségben is zakó van rajta, akkor hátul alighanem egy Magnumot rejteget a nadrág derekába rejtve. A fülhallgatójában pedig a társai nyomják neki az instrukciókat. – mondta már-már közömbösen, mintha percekkel korábban nem az érzékiség vibrált volna közöttük. Sylvia a kezét bájosan a szeméhez emelve vizsgálgatta egy ideig a célszemélyt, úgy döntve, belemegy a játékba, amit ugyan ő maga javasolt, de csak kínjában; aztán elmosolyodott.

-Ó, nem! A te titkosügynököd inkább csak egy unatkozó irodista innen a közelből, akinek már elege volt a légkondicionáló hidegéből és az ebédidejében itt hűsöl.

-Vasárnap van, ilyenkor nincs nyitva a közelben egyetlen iroda sem. – tromfolta le a lányt, aki megrántotta a vállát.

-Ha játszunk, akkor az időpont nem számít.

-Na, nem! Játék közben nem hozunk újabb szabályokat! – horkant fel Peter. -Vasárnap van. Ehhez tessék kitalálni a figurát.

-Oké, akkor egy barát, nem is… inkább egy férj, aki a feleségét várja, meg a gyerekét, akik a délelőttöt a játszótéren töltötték, amíg ő a barátaival sportolt valahol.

-Zakóban? – kérdezte gunyorosan a fiú a háta mögül.

-Lezuhanyozott és átöltözött. De most eljött a családjáért, hogy elvigye őket ebédelni.

-Egy maszatos gyereket meg egy asszonyt, akinek homok van a cipőjében? – kötekedett tovább Peter. Sylvia a szemét forgatva ránézett.

-Miért, akkor már nem is viheti el őket egy kisvendéglőbe?

-De az asszony miért nem főz otthon? – váltott irányt a fiú a játékban.

-Miért főzne, ha a férje a barátaival van? Még így sem egyenlő a dolog, mert ő a gyerekkel a játszótéren nyeli a homokot, amíg a párja a maga örömének hódol. Nem igazság.

-Hagyományos családmodell. – vont vállat Peter.

-Te is így képzeled majd a jövőt? A feleséged főz, gyereket nevel, te meg addig járod a magad útját? – fordította félre a fejét a lány. A kérdés nem volt egészen a játék része, de reménykedett benne, hogy nem esnek ki a szerepeikből, mert akkor megint csak a kínos hallgatás ereszkedne közéjük.

-Hát, főzni nem tudok. – vigyorgott rá a fiú, mire Sylvia a szemét forgatva visszafókuszált a zakós figurára, aki ebben a pillanatban elmosolyodott és széttárt karral előre lépett. Ők ketten, mintha csak vezényszóra tennék, önkéntelenül is előre hajoltak, hogy jobban lássák, kit készült ilyen örömmel üdvözölni. Egy szöszke, lobogó fürtös kislányt rohant oda a férfihoz és a karjaiba vetette magát. Mögötte lassan, megfontoltan egy pár ballagott kézen fogva. Tisztes távolban megálltak a zakós fickó előtt és kissé merev bólintással üdvözölték egymást, pár szót váltottak, aztán a férfi napszemüvegét a zsebébe rejtve felkapta a kislányt és a nyakába ültetve megfordult és elindult.

Peter kedvetlenül tépett le egy fűszálat és rágcsálni kezdte.

-Mondtam, hogy hagyományos családmodell. Elváltak, …apuka jött a lányáért, hogy pár óráig kábíthassa magát az érzéssel, hogy rá is szüksége van valakinek.

Sylvia kérdőn nézett rá. –Mi ez a keserűség? Hiszen a te szüleid nem váltak el? Fogalmad sem lehet róla, milyen elvált szülők gyerekének lenni. Vagy éppen elvált szülőnek. … és különben is… lehet, hogy titkosügynök és az ő választása, hogy csak ennyi időt tölthet a lányával. – kacsintott a fiúra, aki eldobta a fűszálat, aztán váratlanul a kezébe fogta a lány állát.

-Miért csinálunk úgy, mintha az előbb nem zsibbadtunk volna bele egy csókba, hm? Megtörtént, nem tagadhatjuk le. Inkább arról kéne beszélnünk, mit kezdjünk ezzel az új helyzettel.

-Új helyzettel? – lehelte Sylvia. –Milyen új helyzettel?

Peter elengedte a lányt, mintha megégette volna az ujjait.

-Ja, bocsánat, nem tudtam, hogy ez neked nem jelentett semmit! 

Most Sylvián volt a sor, hogy megragadja a fiút és szinte kényszerítse, hogy a szemébe nézzen.

-Nekem sokat jelentett, de melletted már fogalmam sincs, mit tehetek és mit nem, anélkül, hogy újra elő ne csalogatnám belőled a kishitűséged. Nem akarom megint azt hallgatni, hogy csak szánalomból tettem, amit tettem, vagy valami hasonló marhaságot. Majd ha fel mered vállalni, hogy meg akartuk csókolni egymást már egy ideje és most megtörtént végre, akkor beszélünk a dologról.

-Hűha! Micsoda belevaló szónoklat! – csúfolódott Peter. –Szóval, rajtam múlik a dolog? Én vagyok a beszari, akinek az érzéseivel ilyen óvatosan kell bánni? Azt mondod, hogy egy ideje már meg akartuk ezt tenni? … Nem tudom, nekem még sosem jutott eszembe. Most is csak a … franc se tudja, talán a napfény volt a ludas… - mormolta, miközben ujjával végigsimított a lány duzzadt ajkán, belefeledkezve az arcán  táncoló fényekbe, aztán keményen magához rántotta és a szájára tapadt. A lendülettől hanyatt döntötte Sylviát a takarón, és nem törődve a hirtelen mozdulattól lábába nyilalló kis fájdalommal, félig ráhengeredett. A külvilág megint megszűnt körülöttük, aztán csak arra eszméltek, hogy egy labda koccan a fejüknek, majd egy kisfiú torpan meg mellettük.

-Bocsánat! - motyogta, aztán felkapta a labdát és visszairamodott a játszótársa felé. –Csókolóznak! – kiabálta oda a másik kiskölyöknek, mire a környéken jó néhány fej fordult feléjük. Sylvia bíborvörösen, Peter kisfiúsan csillogó szemekkel nevetett a leleplezésen.

*

Peter már nem is számolta, hanyadszor kezdte újra Beethoven Für Elisét, nem hibázott, de mint egy végtelenített szalag játszotta a dallamot, ami az elsők között volt, amit még gyerekként tanult. A legjobb módja volt annak, hogy a pedálozást gyakorolja és közben gondolkodni tudjon, hiszen keze automatikusan repdesett  a billentyűkön. A szomszédok viszont alighanem már a francba kívánják, vágott egy grimaszt, miközben a halk taktusokat újra az erőteljes rész váltotta fel.

Egyszerűen képtelen volt másra gondolni, mint a parkban töltött órákra. Arra, ahogy Sylvia a karjában hevert a takarón, ahogy összeforrt az ajkuk, ahogy hazafelé egymásba kapaszkodva sétáltak. Aztán a lány a kapu előtt még egy utolsó csókot nyomott a szájára és leintett egy taxit, amivel elment, s bár a hátsó ablakból még sokáig integetett, ő azóta próbálta kizongorázni magából a feszültséget és közben megfejteni az ezer dolláros kérdést: miért ment el? Nem mintha azonnal az ágyába akarta volna ráncigálni, de ha esetleg mégis úgy történt volna, akkor az se lett volnba túlságosan meglepő fejlemény a parkban történtek után. Forrt a vére és meg mert volna esküdni rá, hogy Sylvia se tiltakozott volna. Legalábbis nem túl elszántan. De a valóságban Sylvia könnyedén hagyta magára a fájdalmasan feszülő vággyal a testében, és ez összezavarta. 

A szomszédok nyilvánvaló megkönnyebbülésére lecsukta a pianínó tetejét, elfordult az ülésen és kinyújtotta maga elé a lábait. A műtéti hegek és a lassan gyógyuló égési sérülések látványa még mindig összeszorították a gyomrát. Még emlékezett a fájdalomra és Aron barátnőjének arcára, ahogy a borzadályt igyekezett leplezni, amikor tegnap meglátogatták. Sylvia sima kíváncsisággal nézett végig rajta, amikor első alkalommal rövid nadrágban fogadta;  egyáltalán nem látott undort a csodás zöld szemekben, úgyhogy aligha ez volt a problémája, amikor itt hagyta. Még megkérdezni sem volt ideje, miért megy el, mert addigra már egy taxi siklott a járdaszegély mellé, és a lány csókot dobva szaladt, hogy elérje. 

Nagyot sóhajtott, ahogy a másnapi kontroll-vizsgálatra gondolt. Tisztában volt vele, hogy a kórházban is magyarázatot kell adjon, miért utasította el a további gyógytornát, és a mai nap után valahogy már nem is tűnt olyan jó ötletnek, hogy hagyta a büszkeségét győzedelmeskedni a józan ész helyett. De már nem akarta visszacsinálni a dolgot, mert az sokkal megalázóbb lett volna. Elbicegett a zuhanyozóig és a következő percekben a falnak támaszkodva hagyta, hogy a meleg víz végigcsurogjon a testén. Arcát a zuhogó vízbe fordítva hagyta, hogy a víz átjárja a haját és lemossa róla a mai nap vidám, érzéki kis kalandjának  emlékét. Abban biztos volt, hogy fagylaltra többé nem tud úgy nézni, hogy ezek a pillanatok eszébe ne jussanak.