Zongorajáték 12.

Sylvia megkönnyebbülten hajolt meg, ahogy Mozart G-dúr hegedűversenyének részletét befejezték. Nem hibázott, mondhatni élete legjobbját adta. Mindezt úgy, hogy Petert nem látta sem a nézőtéren, sem a színfalak mögött. Azt hitte, azt remélte, hogy a fiú még a fellépés előtt odamegy hozzá és ad neki egy csókot, hogy biztos sikerüljön, de nem jött, pedig tegnap szinte megígérte, így aztán talán neki is bizonyítani akart, hogy a támogatása nélkül is megáll a lábán. A nagyapja felállva tapsolt, ő pedig zavartan igazgatta el magán az elegáns fellépő ruhát, ahogy lesietett a színpadról. A hegedűjét biztonságba helyezte a tokjában és rábízta Helenre, aki az összes tokot elzárta a hegedűteremben, aztán a fellépők számára kijelölt székek egyikéhez sietett a félsötét nézőtér szélén, mert ő is kíváncsi volt az este vendégművészére, a mindössze 33 éves hegedű virtuózra, David Garrett-re. 

Hihetetlenül jóképű fickó volt, tagadhatatlanul nagy tudással, mégis megosztotta a szakmai közvéleményt, amiért sokak szerint aprópénzre, vagyis hát inkább érdemtelen milliókra cserélte a tehetségét. Tény, hogy a fellépései sokkal közelebb álltak a show műsorokhoz, mint a hagyományos értelemben vett komolyzenei hangversenyekhez, de a közönség imádta és telt házat tudott produkálni a legnagyobb koncerttermekben is. Még valami Guinness-rekord is fűződött a nevéhez, úgy reklámozták, mint a „világ leggyorsabb és legszebb hegedűse”. Tény, hogy tanulóévei alatt fotómodellként egészítette ki a zsebpénzét, és a koncertjein a külső megjelenése mindmáig meghatározó volt. Hosszú haja, a borostája, tetoválásai, a halálfejes pecsétgyűrűk, a vadnyugati csizma és a sokszor popsztárokra hajazó öltözéke köszönt vissza a lemezborítókról és poszterekről. Még a fellépők gyülekezésekor bemutatták mindenkinek, mint az iskola volt diákját, aki igazán sokra vitte. Nem mintha a lányokat ez érdekelte volna a legjobban, mert hát valljuk be… bőrnadrágjában, hosszú hajával a sok szmokingos, frakkos fellépő között ez a férfi olyan volt, mint egy páva a pingvinek között. Sylviának az szúrt szemet, hogy még a szeme is ki volt húzva, mint aki pontosan tudja, hogy a színpadról az csak akkor érvényesül, ha hangsúlyozza. Minden ízében profi volt és értett a showhoz, ez nyilvánvaló volt.  Átfutotta az életrajzát már aznap, amikor megtudta, hogy ő lesz az idei év műsorának vendégművésze.

Német-amerikai szülők gyermekeként Európában született, már négyévesen hegedülni kezdett, nyolcévesen már koncertezett. Tanult a londoni Royal College of Music-ban, ahonnan szigorú tanárai eltanácsolták, mert nem gyakorolt eleget. Később aztán idejött New Yorkba, nevezetesen éppen ide a Juilliard School of Music-ra, hogy Itczhak Perlman egyik első tanítványa legyen. Kritikusai szerint nem rossz hegedűs, csak éppen középszerű, még akkor is, ha a crossover fenegyerekének titulálják is egyesek. Most a saját véleményét akarta meghozni, hogy ez rosszindulatú kekeckedés vagy az igazság. 

Peter már a színfalak mögött hallgatta végig, ahogy a lófarkas amorozó pillanatok alatt hódítja meg az addig udvariasan érdeklődő közönséget.  Eddig a pillanatig szinte bujdokolt Sylvia elől, nehogy idejekorán lelője a meglepetést. A díszlet takarásából az előbb elkapta a pillanatot, ahogy megkönnyebbülve, hogy sikerült az előadása, lépdel lefelé a színpadról. Fehér hosszú ruhájában olyan volt, mint egy angyal. Szinte erőszakot kellett tennie magán, hogy ne állítsa meg és ne csókolja meg a még mindig dacosan összeszorított kis száját, hogy végre ellazuljon. Pedig igazán kíváncsi lett volna, mit szól a következő attrakcióhoz. A felkapott sztárrá vált valaha volt tanítvány egy vetkőző show-val kezdte műsorát; megszabadult a hosszú haját összefogó bőrszíjtól, aztán levetette a kabátot, amely alighanem Paganini korát volt hivatva felidézni, mivel tőle játszott valamit; majd végül még a nyakravalóját is laza mozdulattal kidobta a nézőközönség soraiba, aztán ott állt a színpadon bőrnadrágban és lobogó fehér ingben. A nők máris a lábai előtt hevertek. Peter elhúzta a száját. Ez után a bevezető után kíváncsi volt, a fickó mennyire mestere a hegedűjének, mert a zenedarabnak a saját ízlése szerint túl nagy körítést csapott. Persze, mit várjon valakitől, aki a Paganini életéről szóló film főszerepét játszhatta el, és azóta már nemcsak remek zenésznek, de jó színésznek is tartották; vagy legalábbis ő saját magát. Peter nagyon remélte, hogy objektíven tudja megítélni és nem lesz a saját, elfogult véleményének a rabja. Ha őszinte akart lenni, a fickó túlságosan jóképű volt, ráadásul hegedűn játszott… és mindezek tetejébe még csak nem is sántított…, kicsit tartott tőle, hogy Sylviát is elvarázsolja.

http://youtu.be/FTEb3RsN4jw

A tapsvihar és éljenzés hallatán Aron beszédes grimaszt vágott és látványosan elhúzta a tenyerét a torka előtt, jelezve, hogy ezzel nekik alighanem befellegzett. Elég hálátlan feladatnak ígérkezett a világsztár lehengerlő és rövid előadása után ezzel a hosszú zongoradarabbal színpadra állni. A nézőtér elcsendesedett és leereszkedett a zenekari üléseket a két előtérbe helyezett zongorától elválasztó színpadelem, hogy kettejük játékáról semmi ne vonhassa el a figyelmet. Kéz és lábtörést! – súgta Aron, ahogy eliramodott a szemközti oldalra. Peter a szemét forgatva csóválta meg a fejét. Még egy ilyen beszólás és inkább hazamegy. Személy szerint ő már nem vágyik több törésre, még képletesen sem. A műsorvezető felkonferálta a következő számot és megemelte a hangját, ahogy Petert említette. Egy fél mondat erejéig hozzáfűzte, hogy egy súlyos baleset után tér vissza a hangszere mellé, és Petert ez a félmondat zavarta a legjobban. Remek! Aki esetleg még nem tudta, most már az is hallotta. Ezek után aztán sikerüljön bárhogy a fellépésük, ott motoszkál majd benne a kérdés, hogy nem szánalomból tapsolnak-e majd neki. Még elkapta David Garrett lesajnáló pillantását, amikor indulnia kellett a reflektorfénybe. Laza, hétköznapi megjelenése mellett úgy érezte magát, mint egy pingvin, aki betévedt a színpadra. Tudta, hogy a fickó nem személy szerint neki üzent, csak utalni akart a köztük lévő óriási különbségre. Ő volt a pénz és a siker, Peter pedig a diák, aki ha végez is, még ugyanúgy eltűnhet a süllyesztőben, mint oly sokan azok közül, akik kemény munkával haladtak a diploma felé. 

A pillanat tört része alatt horgadt fel benne a dac és a lázadás. Végig sem gondolta mit tesz, de ahogy a zongora mellett állva meghajoltak Aronnal, felemelte a kezét és kioldotta az elegáns csokornyakkendőt. Egy hanyag mozdulattal félredobta, aztán kigombolt két gombot az ingén, végül a frakkot lerázta a válláról és a zongorapadra fektette. Fehér mellényében és ingében, a fekete nadrágban olyan volt, mint egy vőlegény, aki a saját esküvői vacsoráján a zongora mellé ül, hogy játékával elbájolja újdonsült hitvesét és a vendégeket. Gondosan megfésült sötét fürtjeibe beletúrt, megadva a végső könnyed külsőt. Aron döbbenten figyelte, mit művel, aztán elvigyorodott. A kezdeti elképedés után azonnal levette, hogy Peter így üzent a nagyképű seggfejnek és a közönségnek is. A közönség pedig – úgy tűnt – meg lett véve kilóra… egy újabb jóképű zenész, laza eleganciával és magabiztosan … az este határozottan szórakoztatónak bizonyult számukra.

Sylvia visszatartott levegővel, ujjait tördelve hallgatta végig a fiúk játékát. Már Peter nevének említésekor benne akadt a levegő. A kis titkolózó! Hát ezért vigyorgott olyan ördögien, amikor megkérdezte, eljön-e a koncertre. Ki nem hagynám! – válaszolt akkor a fiú, ő meg kis naív, azt hitte, miatta. A végén felcsattanó taps hallatán a könnye is kicsordult a visszafojtott feszültségtől és az örömtől. Tudta, hogy a fiúnak rengeteget jelent ez a siker, amely bebizonyíthatja, hogy azon a napon, a furgon kerekei alatt nem törtek darabokra az álmai is. Sikerült! Jobban örült ennek, mint korábban a saját hibátlan játékának. Egy élmény volt figyelni Peter játékát, ahogy ujjai könnyedén futottak a billentyűkön, nem volt benne semmi erőlködés, semmi manír. Természetes volt, mint aki nem megtanulta a darabot, hanem mint akiben megszületett. Szinte irigységet érzett, amiért a fiú mostani játéka végképp összetörte benne a képet a saját tehetségéről. Eddig úgy gondolta, hogy ő és a kedvenc hegedűje jó barátok, de most látnia kellett micsoda különbség van barátság és szerelem között. Ha a kapcsolatukra is igaz lesz ez a minőségi ugrás, akkor igazán boldog nőnek vallhatja magát.

-Remek volt, kicsim! – ölelte magához az apja a műsor végeztével, mielőtt a nagyapja és a nagyanyja ölelhették a keblükre kedvenc (és egyetlen) unokájukat.

-Olyan büszke vagyok rád! – törölgette a szemét Cloé nagyi,  és Sylviának nem volt szíve a szemébe mondani, hogy neki viszont egy rémálommal ért fel a színpadi jelenlét. Az egész család boldog volt, hogy a hosszú évek munkája beérni látszott, így aztán megpróbált örülni ő is, bár a gondolatai máshol jártak. Vajon Peter idejön-e hozzájuk, vagy neki kell megkeresnie a tömegben. A kérdésére szinte azonnal meg is kapta a választ.  

-Jó estét, Peter! – nyújtott kezet az apja a közeledő fiúnak, aki még mindig úgy nézett ki, mint aki a vetkőző számát nem fejezte be. Időközben a mellényét is elhagyta valahol. Bemutatta a fiút a szüleinek, mint Sylvia barátját, aztán rákacsintott. –Meglepő kezdés volt.

-Hirtelen ötlet volt, hogy ne legyen akkora a szakadék David és a mi műsorszámunk között. A kritikusai úgyis azt hangoztatják, hogy az előadásának nagy hányada a show része. Gondoltam, egy kicsit lopok tőle a showból. – vonta meg a vállát Peter, miközben szeme végigfutott a lány rokonságán.

 -Azért el kell ismerni, remek muzsikus. – intette komolyan az idős férfi Sylvia oldalán. Peter nem vitatkozott. A közönség kedveli David Garrettet, és valóban nyújtania kellett valamit, hiszen a súlyos milliókat nem adták neki sem ingyen. Az, hogy neki nem volt különösebben szimpatikus, a magánügye. A fickóból csak annyi érdekelte, hogy Sylviát is a bűvkörébe vonta-e. Ha nem, akkor ő kész elismerni a zenei tehetségét. Végül is hegedűn játszik, sosem jelentenének egymásnak konkurenciát.

-Remek volt, Peter! – fordult hozzá Loretta Deaver. Kedves mosolyában nem volt semmi mellékes gondolatnak nyoma, csak a színtiszta elismerés sugárzott belőle. –Sylviától hallottam, hogy újra keményen gyakorol, de egyikünk sem gondolta, hogy a zárókoncertre. Ez igazi meglepetés volt.

-Annak is szántuk. Tegnap alig tudtam befogni a számat, hogy el ne dicsekedjek Sylvienek, hogy én is szerepelni fogok, csak az tartott vissza, hogy azt akartam, neki is igazi meglepetés legyen.

-Hát, sikerült. Amikor megjelentél a színpadon, még levegőt is elfelejtettem venni. Ráadásul ilyen hosszú darabbal… Jobban izgultam, mint amikor én álltam a színpadon.

-Azt azért nem hiszem. – mosolyodott el a fiú, mire Sylvie ijedten nézett rá.

-Ennyire látszott?

-Nem, nem látszott, tökéletes voltál. – nyugtatta meg Peter és közben azon törte a fejét, hogyan tudná ellopni a lányt a családjától. Bár, ebben a földig érő koncertruhában… mindegy, egy kényelmes pólót kölcsön tud adni neki… különben is, ha az estéjük úgy alakul, ahogy tervezte, akkor garantáltan nem fogják összegyűrni ezt a szabászati remeket.

Sylvia közben az anyjához fordult. –Elhoztátok a táskámat, amibe összekészítettem a ruháim?

-Persze kicsim, kint van a kocsiban, apád mindjárt behozza…. George Deaver el is tűnt és hamarosan egy nagy papírtáskával jelent meg.

-Tessék, öltözz át valahol és akkor ezt haza is visszük. Kár lenne, ha egész este a szatyorban gyűrődne.

-Oké, mindjárt jövök! – ragyogott rá a lánya és elviharzott a nagy batyuval a karján. Peter követte a tekintetével, ahogy eltűnik a női mosdók irányába. A lány apja azonnal Peter felé fordult, és halkan, hogy csak ők ketten hallják, beszélni kezdett.

-Tudom, hogy év vége van, meg ez a sikeres koncert is feldobta a hangulatot, nyilván isztok majd valahol. Sylvia mesélte, hogy a barátaitokkal beültök valahova ünnepelni. Azért csak óvatosan! Nem szeretném, ha holnap megbánná, amit ma művel. Rendben? – nézett rá komoly, bár nem fenyegető tekintettel. Mindenesetre a szavai mögött ott volt a kimondatlan ígéret, hogy amennyiben Sylvie holnap mégis bánatosan gubbasztana a szobájában, akkor Peter számíthat egy tetemrehívásra. 

Peter nagyot nyelt. Az arcára lennének írva a tervei? Hát, azt ő maga is nagyon remélte, hogy Sylvia holnapra nem fogja megbánni, amit ma művelni fognak. Már, ha a lány benne lesz a szűkkörű ünneplésben, mert esze ágában sem volt másokkal osztozni a mai estén. Olyan régen várta már, annyit álmodozott erről a napról, hogy kicsit már tartott is tőle, túl ne komplikálja a dolgot. Nem volt rá jellemző, hogy ennyire tervezgetne egy romantikus estét, de úgy érezte, ez most más lesz, mint a korábbiak, tehát jogos, ha kifejezetten izgatottan várja. Bár, az is lehet, hogy valóban a barátokkal fognak kikötni valahol, utána taxiba pakolja a leányzót és az éjszaka hátralevő részében agyal majd az elszalasztott lehetőségen. Sylviánál sosem lehet tudni.

-Természetesen, uram, vigyázni fogok rá! – bólintott ártatlan arcot vágva, amiről nem tudhatta, hogy még a lány anyjának is olyan gondolatai támadtak miatta, amiket a legjobb indulattal sem nevezhetett volna ártatlannak. 

-Te nem öltözöl át? – nézett rajta végig a férfi, mire Peter megvonta a vállát.

-Hát, ez végül is csak egy sötét nadrág és egy fehér ing. Bárhova megfelel. - George Deaver kutatva vizsgálta a vonásait. Valamit érzett, valami veszélyt, amiről nem tudta, hogy mennyire kell komolyan vennie. Egy apa túlzó aggodalmaskodása lenne, vagy ügyvédi praxisának egyik híresen jó megérzése? De Peter olyan tiszta, nyílt tekintettel nézett vissza rá, hogy végül egy halk sóhajjal megpróbált bizalmat szavazni ennek a sötét hajú kölyöknek, akinek a szeme úgy ragyogott fel, mint két drágakő, amikor Sylvia megjelent a ruhás zsákkal a karján. A másik kezében a hegedűtokot tartotta. Az apja kezébe nyomta mindkettőt, aztán végigpuszilta a rokonait, majd csillogó szemekkel Peter felé fordult.

-Mehetünk?

-Persze! – mosolygott rá a fiú, aztán szertartásosan biccentett a szülők és a nagyszülők felé. –Viszontlátásra! Örülök, hogy megismerkedtünk. 

Ahogy jobb kezének tenyerét a lány hátán nyugtatva vezette kifelé a tömegen keresztül, Loretta és az anyósa őket figyelték.

-Már alig látszik a bicegése. – mondta az asszony, mire az anyósa  rákacsintott:

-Ha nem meséltétek volna az előzményeket, nem is vettem volna észre. Annyi más néznivaló van ezen a kölykön. – kacsintott a menyére. -Szerencsés lány ez a Sylvie. Ez a fiú a leghelyesebb az évfolyamon és ahogy játszik…istenem, ha fiatalabb lennék, hát … nem mondom… lecsapnám az unokám kezéről. – kacagott az idős asszony. George és az apja a fejüket csóválva figyelték a két asszonyt, ahogy bakfislányokként nevetgélnek. George az apjára nézett:

-Figyelni fogok erre a srácra, mert nem elég, hogy Sylviet szédíti, még a feleségem és az anyám is a bűvkörébe került.