Zongorajáték 24.

-Rey, ne! – sikoltott Sylvia. –Uramisten, …te … honnan veszed ezt? – suttogott falfehér arccal. Peterre nézett, aki csak bámult maga elé, mint aki sokkot kapott. Talán úgy is volt. Ő maga sem állt messze a teljes összeomlástól.

-Azt hiszed, idővel nem gondolkodtam el rajta, hogy egy ilyen viharosan indult „szerelem” hogyan tudott semmivé foszlani? Aztán rájöttem, hogy ami sosem volt, azt tönkre se lehet tenni. Csak egy apát akartál a gyerekednek és én voltam kéznél. Koraszülött… istenem, sosem gondoltam volna, hogy bedőlök az emberiség egyik legrégibb és legócskább trükkjének. Amilyen mamlasz voltam, még el is hittem neked, hogy akarsz engem. Büszke voltam a feleségemre, a fiamra és egyszer csak rá kellett jönnöm, hogy feleségem sincs, fiam pedig sosem volt. – mondta sztoikus nyugalommal a férje, nem törődve Sylvia kétségbeesésével. Még leginkább azt a szerencsétlent szánta ott, az asztal túloldalán, aki mit sem sejtve jött el ide… talán feleleveníteni a múltat. Hát, megkapta.

-Igaz ez? – meredt Peter a nőre, ahogy lassan magához tért. A kérdése nyilván teoretikus volt, hiszen Sylvia férje nem úgy nézett ki, mint aki csak a hét viccét akarta elsütni. Összetört volt, de már szinte rendezett, mint akinek volt már ideje megbékélni a gondolattal. Ezzel szemben Peter sokkolt agyában egymást kergették a gondolatok, bár egyikkel sem igazán tudott mit kezdeni. Zavarodott volt és valami ismeretlen erő éledezett benne, ami egyelőre visszafojthatatlan agresszióként tört a felszín felé. Tekintete lángolt, maga volt a két lábon járó számonkérés és ítélkezés. Sylvia szinte rettegett ettől a nézéstől, mert a mélyén nem ígérkezett bűnbocsánat. Szólni sem bírt, csak bólintott, aztán összerezzent, ahogy hangos csattanással valami szilánkokra tört a falon. 

-Bocsánat! – nyelt nagyot Peter kijózanodva a hirtelen beállt csendben. –Sajnálom, ezt nem lett volna szabad. – motyogta maga elé, elszégyellve, hogy minden kontroll nélkül engedett az ösztönös dühöngésnek, aztán megfordult és gyors, bicegős léptekkel kisietett a házból. Attól tartott, ha még marad, jóvátehetetlenül olyasmire vetemedik, amire még életében soha. Megüt egy nőt, … a nőt, aki valaha a mindenséget jelentette neki, és aki csúfosan becsapta. Eltitkolta előle a terhességét, a gyerekük születését és hagyta múlni a rohanó időt úgy, hogy neki fogalma sem lehetett róla, hogy a világban él egy fiú, aki a vonásaival és a genetikai örökségével egy életre ehhez a hazug perszónához köti.  Hiába látta a férjet, aki szintén sötét hajú volt, hasonló alkat, mint ő maga, kétség nem férhetett hozzá, hogy a fiú, aki ajtót nyitott neki, az ő fia. Az arcvonások, a haja göndörsége, a suta kiskamaszos mozdulatok, amelyek még ismerősek voltak a saját gyerekkorából, mindennél árulkodóbbak voltak. Oliver valóban az ő fia, és erre csak azért nem jött rá az első pillanatban, mert elképzelni sem tudott ekkora árulást. 

Tisztában volt vele, hogy a hirtelen távozásával, amely céltalan menekülés volt a múlt emlékei, a földre vivő jelen és egy elképzelhetetlen jövő elől, még messze nem zárták le a dolgokat. Újra találkozniuk kell majd, újra turkálni a sebben, amely most oly mélynek tűnt, mint ami talán sosem hegged be. Annyi tragédia érte már az életben, de mind közül ez a mostani fájt a legkegyetlenebbül, mert úgy érezte, ez volt a legértelmetlenebb. Ami nem öl meg, az megerősít. – vajon ez erre a szituációra is igaz lesz? De hát hogyan is erősödhetne meg tíz isten verte elvesztegetett év tudatában? …Annak ellenére, hogy valószínűleg a helyiség minden zugába jutott abból a kancsóból, amit egy indulatos mozdulattal a falhoz vágott, már szerette volna azt hinni, hogy lehiggadt. Rey Connors belépője falhoz állította ugyan, a lövés a mellén találta el, de a szíve egyelőre még vert. Most túlságosan zaklatott ahhoz, hogy reagáljon, most nem szabad visszamennie… szuggerálta magát, aztán hálát adva egy hazatérő család taxijáért, leintette az éppen indulni készülő kocsit és beült. Visszament a szállodába, miközben felhívta Aront.

*

-Istenem, Rey… mióta tudod? – folytak Sylvia könnyei, de már nem is nyúlt a papír kéztörlő után, csak a kézfejével maszatolta el az arcát elborító könnyeket. Egyszerre annyi minden miatt kellett sírnia, hogy már nem is érdekelte, milyen látványt nyújthat.

-Számít ez? – nézett rá a férje megfejthetetlen tekintettel.

Tényleg nem számított. A fontos kérdés ugyanis nem ez volt, hanem az, miért történhetett ez meg mindannyiukkal? Erre pedig fájdalmas volt a válasz, hiszen csak önmagát hibáztathatta. A következő kérdés pedig az, hogy hogyan lesz ezután? De ehhez a kérdéshez előbb el kell érje, hogy Peter még szóba álljon vele valaha. Persze, lehet, hogy ezek után már csak az ügyvédei révén fog hallani felőle, és egy percig sem neheztelhetne ezért, de a szíve mélyén bízott benne, hogy lesz még alkalmuk megbeszélni a múltat… és a jövőt. Bár, ez a jövő egyelőre csak Peter és Oliver jövője volt, ebbe a jövőbe pillanatnyilag nem nagyon képzelhette bele magát. 

-Miért jöttél éppen ma? – túrta kétségbeesetten a haját az asszony, ahogy a férje fásultan ácsorgó alakjára fókuszált.

-Bocsánat, nem tudtam, hogy zavarok. …hogy még ki sem hűl a nyomom ebben a házban, és a régi szeretőd máris itt lesz, hogy vigasztaljon. Bár, úgy tűnik, kicsit tönkrevágtam az örömteli viszontlátást. – rántotta meg gúnyosan a vállát a férfi.

-Szó sem volt örömteli viszontlátásról, azt sem tudtam, hogy ő idejön ma este. – motyogta Sylvia. Annyira összetörtnek nézett ki ebben a pillanatban, hogy Rey szinte már szánni kezdte. Na igen, nincs is annál keserűbb dolog, mintha az embernek le kell nyelnie a saját maga által kikevert mérget. Megvonta a vállát, kihúzott egy széket és leült, aztán fejét a kezei közé fogva halkan megszólalt.

-Nem tudom, miért jöttem ide. Csak… úgy éreztem… de hát az istenit, néhány napja még ez volt az otthonom! – csattant fel az akadozva kezdett mondat végén.Nem fog mentségeket keresni, hogy eljött a saját házába, ahol a két gyereke odafönt játszik.  -… és ha már itt volt, joga volt tudni – tette hozzá csendesen Peterre utalva. –Én is akarnám tudni, ő pedig nem olyannak tűnt, aki elfutna a felelősség elől. Régen sem hiszem, hogy elfutott volna. Nem tudom, mi vezetett ehhez az egész őrülethez, de neked is érezned kell, hogy óriásit hibáztál. – mutatott rá higgadtan a dolog lényegére.

Sylvia csendesen zokogott. Ugyan eddig sem volt róla fogalma, hogyan hozhatná rendbe a dolgokat, de abban biztos volt, hogy ahogy az előbbi percekben alakult, az a lehető legrosszabb forgatókönyv volt. Peter annyira valószínűtlenül gyanútlan volt. Nem értette, miért nem merült fel a férfiban még a halvány lehetősége sem, hogy a gyerek, akivel szemben állt a bejáratnál, akár az övé is lehet, hiszen látszott rajta, hogy megdöbbent, hogy már ennyi idős. És mégis azt hitte, Rey az apja. Ennyire vakon bízott volna őbenne? Ő pedig… kételkedés nélkül elhitte, hogy az a fiú tíz évvel ezelőtt egyetlen búcsúszó nélkül el tudta hagyni.

A kérdés tehát eldőlt, hogy hogyan álljon Peter elé és valljon az életét uraló nagy titokról. Ami ezek szerint korántsem volt akkora titok, mint ő gondolta. De most már sokkal kevésbé foglalkoztatta, hogy Rey vajon honnan és mióta tud róla, mint az, hogy ilyen érzéstelenítés nélkül bukott a felszínre Peter előtt. Ó, ugyan! Kit akarsz kábítani vele, hogy ezt finomabban is be lehetett volna adagolni? – kérdezte gúnyosan önmagát, miközben finom selyemblúzát ronggyá áztatva törölgette könnyes szemét. 

-Hozd rendbe magad! – nyomott egy guriga kéztörlőt a felesége kezébe Rey, ahogy a gyerekek dobogásától visszhangzott a lépcső, aztán kilépett a konyhából, hogy lekösse őket. Oliver rohant elől, és megtorpant, ahogy az apját meglátta. A férfi nehéz szívvel vette tudomásul, hogy nem képes más szemmel nézni a fiúra, most hogy tisztában volt már vele, nem köti hozzá vérségi kötelék. Hiszen még a világra sem jött, amikor büszkén gondolt rá, hogy lesz egy fia. Szerencsétlen kölyök, ő nem húzhatja a felnőttek hibája miatt a rövidebbet! 

-Szia! – szeppent meg a fiú, ahogy eszébe jutott az anyjukkal folytatott beszélgetés. Apa elköltözött, mert már nem szeretik egymást anyával. De őket még szereti. Vajon, tényleg szereti? – pislogott az előtte álló férfira, aki egy ideje mintha kerülte volna őt, akinek már nem volt ideje focizni vele a kertben, vagy a kosárlabdát dobálni a garázs előtt; és aki most egy mély sóhajjal leült az alsó lépcsőfokra, aztán megpaskolta a helyet maga mellett. A két gyerek letelepedett mellé.

-Anyu mondta, hogy … el fogtok válni. – kezdett bele a fiú, megzavarva a férfi gondolatait, akinek pont az járt a fejében, hogy Peter Cunninghamet élőben látva mennyire egyértelmű volt a fiával való hasonlatossága.

-Hát, nagyon úgy néz ki. – sóhajtott szomorúan, megborzolva a gyerek már amúgy is kócos haját. Még ez is… merengett el, ahogy a saját erős szálú, rövidre vágott hajába túrt. Oliver lágy, sötét fürtjei, tisztára, mint az igazi apjáé. Tudva már a valóságot, valószínűtlenné vált, hogy annyi éven át nem tűntek fel ezek a nyilvánvaló jelek. De hát a leglidércesebb álmaiban sem gondolta volna, hogy a fiú, akinek büszkén mutogatta az irodában a fotóit, nem az ő vére. Mégsem tudta most emiatt kevésbé szeretni.

-De azért még találkozni fogunk? – kérdezte a kislány, aki a mögötte levő lépcsőn ült és a nyakába kapaszkodott.

-Persze, amikor csak akarjátok. – biccentett. 

Sylvia lépett ki a konyhából és szíve összeszorult a már régen látott békés képet elnézve. A felnőttek számára sem lesz egyszerű megemészteni az igazságot, mit mondhatna ennek a két gyereknek, akik egyszerre vesztenek el egy apát és egy testvért… azért, mert ő oly sok évvel ezelőtt, szinte gyerekfejjel hozott egy végtelenül gonosz és felelőtlen döntést, aminek a következményeit fel sem mérte.

-Le kéne már feküdnötök… - sóhajtott nagyot, mire Thea felpattant és az apjára nézett:

-Lehetne, hogy Apa meséljen ma este? – kérdezte gyermeki vágyódó hangon, és Sylvia tudta, bármi is lesz a büntetése a történtekért, ennél rosszabb, mint hogy a gyerekei szemén át szembesüljön a következményekkel, semmi sem lehet kegyetlenebb.

-Persze, kicsim… máris megy utánatok. – bólintott szipogva, és amikor a két gyerek eltűnt a lépcső tetején, Reyhez fordult:

-Megteszed ezt a kedvükért?

*

Aron kicsomagolta a sima papírzacskóból a whiskyt, amely a diplomaosztójukon volt tizenkét éves, és azóta őrizgette egy különleges alkalomra. Hát, ez a mostani igazán az, bár ennél jóval vidámabbra gondolt annak idején; aztán félig töltötte a Peter által előkotort szállodai poharakat. A folyosón lévő jégautomatából már hoztak jeget, és azok most koccanva verődtek össze a sötétlő naplemente színű folyadék sugarában, mint megannyi jéghegy az óceánban. Mégsem ezek okozzák talán Peter jól haladó hajójának süllyedését. Ehhez elég volt egy csendes, rövid mondat: Maga az apja Olivernek.  Egyetlen szó nélkül koccintották össze a poharaikat és békés egyetértéssel húzták le szinte egyetlen nyeletre. Peter csak annyit mondott neki a telefonba, hogy „apa lett” váratlanul, mire a kezdeti megdöbbenés után megakasztotta benne a szófolyamot és azonnal elindult ide hozzá. Ez nem olyan hír volt, amit egy pár perces telefonbeszélgetéssel ki lehetett tárgyalni. Már csak azért sem, mert Peter talán még fel sem fogta, mit jelent ez a néhány szó. Egy ilyen hír után általában van néhány hónapnyi, fél évnyi, vagy akár kilenc hónapnyi ideje egy férfinak megemészteni a dolgot, Peternek azonban kilenc évnyi lemaradása volt, ami cseppet sem egyszerűsítette a helyzetét. Egy bébi helyett kapott egy nagy fiút, aki talán nem is akarja majd őt. …Aron már a második poharat töltötte meg, amikor Peter leroskadt a kanapéra és a fejét hátravetve, a plafonon játszó fényeket bambulva halkan belekezdett a mesébe.

-Volt egyszer egy fiú meg egy lány, akik még a főiskolán szerettek egymásba. A lány igazi királylány volt, a fiú egy egyszerű alattvalója. A királylány apja nem akarta kis hercegnőjét a csóró szegénylegénynek adni, így aztán próba elé állította. A fiú elbukott a próbán, mert leállt a királlyal veszekedni, ahelyett, hogy fogta volna a hercegnőjét és megszöktette volna. A hercegnő pedig akkor már babát várt, csak ezt rajta kívül nem tudta senki. A fiú hiába írt neki levelet, a lány nem válaszolt rá. Most azt mondja, sosem kapta meg azt a levelet. Mindegy is. Talán csak nem akarta, hogy a király kitagadja őt az örökségéből (mondjuk, ezt a részét nem is igazán tudnám elképzelni róluk – tette hozzá vállvonogatva), vagy csak megijedt… mert a fiú eltűnt és ő nem tudta hol keresse, szóval, a királylány gyorsan hozzáment egy királyfihoz, akin addig a napig csak átnézett volna, hogy apát szerezzen a gyerekének. Aztán boldogan éltek, amíg ki nem borult a bili. A királyfi is rájött, hogy nem ő az apja a gyereknek, a királylány is rájött, hogy szerelem nélkül boldogtalan… most aztán mindenki boldogtalan, nekem meg fogalmam sincs, mi az úristent csináljak. – nyögött fel keserűen.

-Hát, tudod, ne menj mesemondónak, mert a frászt hoznád a gyerekekre! – morgott az orra alatt Aron, leplezve a döbbenetet. Sylvia már akkor terhes volt, amikor Peter Angliába ment?  – zakatolt agyában a gondolat, ahogy megpróbált visszaemlékezni azokra a hónapokra. Hol volt ő, hogy erről az egészről fogalma sem volt? Nem mintha akár csak feltételezni merte volna, hogy Peteré a gyerek, de talán ha tudott volna erről az egészről és beszél vele, hamarabb visszatért volna a srác és nem csak akkor derül fény a dologra, amikor kis túlzással már nősül a fia. 

-Mi volt az első reakciód, amikor megtudtad? – kérdezte, miközben félszemmel a barátját leste.

-Fene tudja… hogy rá kellett volna jönnöm az első pillanatban, mert a kölyök nyitott ajtót és egy pillanatra olyan volt, mintha valami régi tükörbe néztem volna bele. Ijesztően hasonlít rám.

-Ijesztően? – kuncogott fel Aron a furcsa megfogalmazáson.

-Tudod, ha csak …valami …más lenne rajta, de annyira én vagyok… még sosem láttam magam ennyire kívülről.

-A gyerek is tudja?

-Nem. Kizárt.- rázta meg a fejét Peter. -Ahhoz még kicsi, hogy titkolni tudja. Ha tudná, akkor a képembe nyomta volna ő maga.

-És mire gondoltál, amikor Sylvia kibökte az igazságot?

-Semmire. Már előtte lebénultam, ugyanis nem őnagysága árulta el a nagy titkot. Valamit hablatyolt össze-vissza életre szóló hibáról, én meg kiabáltam vele, hogy mondja már ki, amiről ködösít, és akkor beállított a férje és ő árulta el. Egyetlen rövid, pisztolylövés szerű mondattal. A legszebb az volt a dologban, hogy Sylvia nem is tudta,  hogy a férje tudja. Hát, legalább őt is sokkolta valami. …Csóró pali… élsz valakivel, aki szül neked két gyereket, aztán kiderül, hogy hazugságra épült az egész. Nincs irigylésre méltó helyzetben ő sem. 

-És te? … Te milyen helyzetben vagy? … Sylvia most válik… szabad lesz… van egy közös fiatok… elveszed? – kérdezte a barátja bizonytalanul.

-Megőrültél? – nézett rá Peter őszintén felháborodva. –Ezek után? Aztán úgy éljem le az életem, hogy állandóan azon töröm a fejem, milyen meglepetéseket tartogat még? Sylvia eljátszotta a bizalmamat. Van egy fiam, aki talán soha nem fogja azt mondani nekem: apa; és akit talán én se  szólíthatok soha úgy: fiam. …Áááá, ez a dolog ott szaródott el, amikor Sylvia tíz évvel ezelőtt hazudott… szerelmet annak a szerencsétlennek, és nekem a tetteivel azt, hogy nem szeret …csak azért, mert biztonságra vágyott. Végül a fiának is hazudott, a családjának… szerinted ezt egy legyintéssel rendbe lehet hozni?