Zongorajáték 23.

-Én? Éééén? – kérdezett vissza a nő, és a hangja olyan magasságba emelkedett a felháborodástól, hogy azt már Peter is kellemetlennek érezte. –Ne próbáld rám kenni a dolgot, Peter! Én még egészen pontosan emlékszem, hogy összevesztél az apámmal és inkább leléptél, minthogy megkérdezd, én melyikőtök pártján is állok. Megmondta, hogy kaptál egy ajánlatot Európából és úgy döntöttél, hogy szép volt, jó volt, amíg tartott, de téged akkor elsősorban az érvényesülésed érdekelt. És még a fáradtságot sem vetted, hogy ezt személyesen közöld velem. – vette halkabbra a hangját, hogy az emeleten a gyerekek ne hallják.

-Hát, ez nem egészen így zajlott, de nyilván az apádnak hiszel, mert neked így kényelmesebb. Akkor nem kell elgondolkoznod rajta, hogy miért is írtam azt a hosszú levelet, hogy várlak, gyere utánam. Megírtam világosan, hogy érted lemondanám a londoni munkát, de nem tudok az apáddal egy városban élni, miután azt feltételezte rólam, hogy meg tud vásárolni. – válaszolt Peter ingerülten. Na nem, nem fogja elvinni a balhét a kisasszony helyett!

-Azt akarta, hogy vegyél feleségül? – kerekedett el a nő szeme, pillanatnyilag nem is törődve az oly sokat emlegetett levéllel, amelyről még sosem hallott.

-Nem! Éppenséggel azért ajánlott pénzt, hogy tűnjek el az életedből, mert a büdös életben nem viszem úgyse sokra. – szusszantott idegesen a férfi.

-Az nem lehet! – sápadt el Sylvia. –Nekem azt mondta, hogy támogatni akart téged, hogy csinálhass egy koncertkörutat, de te büszkeségből visszautasítottad az ajánlatát. Pedig nem jótékonykodni akart, hanem befektetésnek gondolta. Úgy vélte, ha sikered lesz, majd idővel visszafizeted, de te fafejű módon ellökted a segítő kezét.

-Hát, ez gyönyörűen hangzik, kár, hogy egyetlen szava sem volt igaz. Emlékszel, amikor a baleset után ő fizette a fizikoterápiát? Én rájöttem és ronda dolgokat mondva visszautasítottam a segítségeteket. Akkor is utánad mentem és bocsánatot kértem. Miből gondoltad hát, hogy akkor nem tettem volna meg, amikor már őrülten szerelmes voltam beléd? Engem nem érdekelt az apád, én téged akartalak, de te nem akartál máról holnapra élni velem. Úgy tűntél el, mint szürke szamár a ködben, se a telefonod nem vetted fel, se otthon nem értelek el. De hát végül megírtam Syl, abban a rohadt levélben őszintén megírtam neked, hogy nem akarlak elvadítani a szüleidtől, de ezek után nem lennék képes az apáddal nap mint nap találkozni, és őszintén szólva azt sem szerettem volna, ha továbbra is velük maradsz. Igen, választásra akartalak kényszeríteni, hogy őket vagy engem választasz-e… és mivel nem válaszoltál, tudomásul vettem a döntésedet. A repülőn írtam azt a levelet, és első dolgom volt Londonban még a reptéren, hogy feladjam. Kértelek, hogy gyere utánam. Abban bíztam, hogy idővel be tudom bizonyítani az apádnak, hogy nem vagyok egy semmirekellő zenész, aki mellett a lányának felkopik majd az álla. 

-Hova küldted azt a levelet? – ráncolta össze a homlokát a nő.

-Hova küldhettem volna, a szüleid házába küldtem. – vont vállat Peter, mint aki teljesen értelmetlennek érzi a kérdést.

-Én sosem kaptam tőled levelet. – suttogott a nő. –Elmentem hozzád, hogy elmondjam, elhagytam a telefonom és az új számot mentsd el, de nem voltál már sehol. A szomszédtól tudtam meg, hogy egyik napról a másikra elköltöztél. Aztán hazamentem, otthon meg az apám fogadott a hírrel, hogy önző módon csak a saját karriered érdekel, én egy cseppet sem számítok neked. Egy világ dőlt össze bennem, mert váratlanul magamra hagytál, amikor pedig a legnagyobb szükségem volt rád. 

-Azért egy diploma még nem a világ vége, azt nélkülem is le tudtad tenni. – grimaszolt a férfi, arra gondolva, hogy a lány éppen a záróvizsgái előtt állt; mire Sylvia zavarodottan nézett rá.

-Diploma? Peter, én nem fejeztem be az iskolát. Nem a diploma miatt akartam, hogy mellettem legyél. Szerettelek, és te egyik napról a másikra lemondtál a szerelmemről.

-Nem mondtam le! – emelte fel a hangját a férfi. –Utoljára mondom el Syl, akartalak téged, a szüleid ellenében, vállalva, hogy a zenélés mellett összekaparom a megélhetésünkhöz szükséges pénzt. De te nem akartál engem! Annyira nem akartál, hogy a fiadat elnézve még azon a hétvégén összeálltál valakivel, aki még vigyázni sem volt képes rád. 

Sylviában bent akadt a hang. Most még nem mondhatja meg! Most nem, amikor még csak vádaskodni tudnak egy nyomorult levél miatt, ami az egész életükre hatással lehetett volna. Zavarodottan próbálta felidézni azokat a napokat, hogy rájöjjön, hogyan kerülhette el azt a sorsdöntő levelet. A szülei házában a postát mindig az anyja hozta be és ő egészen biztosan szólt volna, ha Petertől kapott volna levelet. Annyira értelmetlen volt az egész… az nem lehet, hogy a világon pont az a levél kavarodott volna el, talán bent ragadva a postás táskájában, talán még mindig ott heverve a londoni reptér postaládájának mélyén.

-Talán nem raktál rá bélyeget… - motyogta halkan, mire Peter a szemét forgatva nézett rá.

-Syl, életem legfontosabb levele volt, raktam rá bélyeget és ajánlva adtam fel. Talán még mindig őrzöm azt a rohadt papírfecnit valahol. Ha csak ezen múlik a hited, esküszöm megkeresem és elküldöm neked.

-Nem kaptam meg Peter, nem kaptam meg! – suttogta kétségbeesve, amiért hebehurgya módon meg sem próbálta elérni a fiút. Írhatott volna neki e-mailt, hiszen a címe nyilván ugyanaz volt a világ másik végén is. A telefon ugyan nem válaszolt, azt nyilván megváltoztatta, de az internet eszébe sem jutott. Akkor csak zavarodott volt és kétségbeesett.  Istenem, mit csináltam! – szorult össze a torka a hirtelen rátörő felismeréstől, hogy egyedüli okozója volt az elmúlt évek csalás-sorozatának, amit talán már soha az életben nem tud helyrehozni. 

-Az egész életem rossz döntések sorozata – suttogott megtörten, miközben lerogyott az asztal mellé. –A hegedű, az iskola…

-…és én – szólt közbe keserűen a férfi.

-Nem! Te Soha! – tiltakozott Sylvia. -… és a legrosszabb döntést akkor hoztam, amikor azt hittem, hogy elhagytál. Istenem, bűnt követtem el… ellened, a férjem ellen, a fiam ellen… és örök kárhozatra ítéltem magam. – motyogott maga elé meredve.

-Miket beszélsz itt össze? És ne legyél ilyen teátrális, sosem voltál ilyen! – ráncolta a férfi a homlokát. Felállt és töltött egy pohár vizet Sylviának, aki úgy nézett ki, mint aki azonnal elájul és mohón, nagy kortyokban nyelte a csapvizet. –Most úgy beszélsz, mint egy tipikus kertvárosi háziasszony… tele rébuszokkal, önsajnálattal. Mondd ki egyenesen, amit ilyen cirádás szavakba akarsz elrejteni, hogy egy olyan egyszerű lélek is megértse, mint én! Mondd ki! – rázta meg Peter a nő vállát.

-Maga az apja Olivernek! – szólalt meg egy fáradt, csendes hang az ajtóból és mindketten odakapták a tekintetüket. Sylvia rémülten, Peter döbbenten nézett a belépőre… a fickó az étteremből.