Zongorajáték 16.

Peter táncoltatta a térdén a teáscsészét, aztán szinte automatikusan kapott utána, amikor pottyanni készült, mert a szeme egy láthatatlan pontot fixírozott maga előtt a semmiben. Aztán a mutatványt kezdte előlről. Már rég nem volt benne semmi, hiszen Sylviával teázgattak a reggelire megmelegített pizza mellé; éppen csak lefoglalta a nyugtalanul motozó kezét, hogy ne a telefont kapja elő és a lányt hívja, rendben hazaérkezett-e, és főleg, milyen volt a fogadtatás. Régebben sosem okozott ez a kérdés különösebb fejfájást, de most nyugodtabb lett volna, ha valami információmorzsa hozzá is eljut. Nem akarta elszúrni a lány szülei előtt a dolgot, valamiért úgy érezte, őket is meg kell nyerje magának, nemcsak a lányuk figyelmét. Sylvia fél órával ezelőtt lépett ki az ajtón, megtiltva neki, hogy hazakísérje. Nem is bánta, igazság szerint ő sem szívesen állt volna ma George Deaver elé, mert csak egy hülye nem sejthette, hol töltötte a lánya az éjszakát és mivel. Sylvia apja pedig nem volt hülye. Vajon sejtette, hogy a lánya egészen mostanáig megőrizte a szüzességét? Vagy az egyke Sylvia  egyáltalán volt otthon bárkivel is olyan bizalmas viszonyban, hogy ez a téma terítékre került volna bármikor is? Van olyan barátnője, akivel majd borzongva, szégyenlősen nevetgélve osztja meg az élményt? És egyáltalán, ő mi a fenéért töri a fejét ezen? …Neki meglepetés volt, mert a lányok az ő korában többnyire már túl voltak az első szexuális élményeiken. Némi férfigőggel gondolt rá, hogy sokan nem olyan sikeresen, mint Sylvie, és ebben ugyebár az elismerés oroszlánrésze neki jutott. Nem is értette, honnan volt benne annyi önuralom a legkritikusabb pillanatokban, hogy vissza tudta fogni magát és nem elszabadult gőzmozdonyként tört előre annyi elfojtott álmodozás és szexmentes hónap után. Tudta, hogy el akarja csábítani, nagyjából azt is sejtette, hogy a lány is belemegy majd. Ez mindig is így volt. De valami mégis más volt ma éjjel. 

Még sosem érezte ezt a kielégíthetetlenséget, ahogy már a fizikai erején is túl vágyott Sylvia közelségére, az érintéseire, a hangjára, a testéből áradó melegre. Régebben egy ilyen éjszakát kicsit kelletlen reggel követett, bár többnyire inkább az éjszaka közepén taxiba rakott bárkit, csak utána egyedül terpeszkedhessen az ágyában. Most azonban még attól is nyugtalan lett, ha Sylvie kicsit eltávolodott tőle álmában. Egy ilyen alkalommal ébredt ijedten, hogy egyedül van, pedig a lány csak elfordult tőle és a kispárnájába kapaszkodott, őhelyette a lábai közé gyűrve a lepedőt, amely a takarójuk lehetett volna. Vigyorogva nézte egy ideig, aztán halkan felkelt és a zongorához ült. Jó volt kicsit kergetni egy félig megszületett dallamot, amit még nem tudott, hogy hova tart, de abban biztos volt, hogy az együtt töltött órákból építkezik. Aztán amikor Sylvia felébredt és hozzábújt ott a zongorapadon... Egy új élmény volt ez is. Pucéron, mint az Édenkertben, minden szégyenkezés nélkül, büszkén a testükre és a másikra gyakorolt hatásukra, belefeledkezve a szenvedélyes ölelkezésbe. Megszentségtelenítette szegény öreg Bechsteint, amit még a szülei lakásából hozatott el, mint a múltjának egyik kedves és új életéhez nélkülözhetetlen darabját. De nem bánta egyetlen pillanatát sem a „szégyenletes” esetnek – vigyorgott az emlékre, ami meglepően élesen rajzolódott ki a szeme előtt, és ami miatt most kényelmetlenül kellett fészkelődnie. Ez is egy új, eddig egyetlen húzása volt, még soha senkit nem szeretett a klaviatúrára ültetve. … még soha senkit nem szeretett… lélegzett mélyeket a felismerésre, mert azzal tisztában volt, hogy a történteket sima egészségügyi dugásnak nevezni bántó és végtelenül igaztalan tett lenne. Nemcsak Sylviával szemben, hanem a történtekkel szemben is. 

Itt viszont el is érkezett a reggel nagy dilemmájához. Hogyan tovább? Egy éve van még az iskolában, Sylviának kettő, és ha végeznek is… fogalma sincs még róla, milyen útra lép majd a diplomával a kezében. Itthon? Vagy a nagyvilágban? Zenélve? Vagy tovább keresve önmagát az Életnek becézett taposómalomban? Egy lánnyal az oldalán ez már feleannyira sem egyszerű kérdés volt, mint amiket Aronnal szoktak feltenni egymásnak néhány sör után, világmegváltó nagy beszélgetéseik során. És miért olyan biztos benne, hogy egy lánnyal, nevezetesen Sylviával az oldalán kell meglelje ezekre a kérdésekre a választ?

A telefon csörgésére összerezzent. Az első gondolata az volt, hogy nem akar most beszélni senkivel, de elég volt egy pillantás a kijelzőre, hogy eldöntse, Sylviával igenis akar beszélgetni.

*

A hetek, a hónapok euforikus boldogságban, szerelemtől bódultan rohantak el. Nyár végén letehette a különbözeti vizsgáit és a rektor engedélyezte a tanulmányai folytatását, így a baleset miatt végül mégsem vesztegetett el egy fél évet, és ettől úgy érezte, hogy egy hőstettet hajtott végre, amire talán nem is lett volna képes Sylvie támogatása nélkül. Az egyetlen, ami fölött nem tudott napirendre térni, a lány apjának komor tekintete volt, valahányszor találkoztak.  Nem értette az ellenszenvét, hiszen a lánya boldog volt, kívánhat-e ennél többet egy apa?

Az utolsó év úgy szaladt el, mint egy pillanat és a diplomáját kézhez véve, a zárókoncert sikerén felbuzdulva, amikor a nézőtér állva tapsolta meg a produkcióját, úgy érezte… övé a világ. Hogy ez mennyire nem így volt, azt csak másnap délelőtt tudta meg, George Deaver dolgozószobájában Manhattan egyik felhőkarcolójában. Zavarodottan nézte az eléje tolt borítékot, aztán egyre dühösebben, míg végül egy ékes káromkodással az ajkán kirontott az irodából, el a megdöbbent titkárnő mellett. Úgy rohant hazáig, hogy csoda, aznap nem ütötte el egy másik furgon. Igaz, a Sylvia apja által okozott sérülés sokkal súlyosabbnak bizonyult.

Ő maga kereste fel a férfit, hogy a tanácsát és a segítségét kérje. Európában ajánlottak neki állást, Londonban… és tudni szerette volna, beleegyeznének-e, hogy Sylviát is magával vigye. Ha a férfi az érveivel meggyőzte volna, ő lemondott volna az útról, de a lány apja a meggyőzésnek egy egészen különleges módját választotta… Biztatta, hogy fogadja el a felkérést, és egyúttal felejtse el Sylviát. Engedje, hogy a számára megálmodott jövőt választhassa… Kétségbeesetten hívta Sylviát, de csak a géphang ismételgette a fülébe szenvtelenül: A hívott számon előfizető nem kapcsolható. Oda akart menni hozzá, kérdőre vonni, hogy mi ez az egész őrület, hiszen a tegnap éjjel maga volt a csoda. Aztán rájött, hogy az az éjszaka már a búcsúé volt. …Az a nap sok mindent összetört benne. Végül haragból és dacból szőtt maga köré védőhálót néhány óra alatt és olyan döntést hozott, ami örökre megváltoztatta mindkettőjük életét.

*

Tíz év múlva…

Sylvia sápadtan, de látszólag nyugodtan ült a nézőtéren és a színpadon megjelenő férfit nézte. Járásán már nem is érződött a valaha volt borzalmas baleset. Laza eleganciával lépett a reflektorfénybe. Fekete nadrág, fekete ing, sötét haja szinte feketén csillogott az erős fényben, mint az alvilág küldötte. Nem volt hagyományos koncertviselet, de tökéletesen illett az egyéniségéhez, és nem volt tiszteletlen a klasszikus mesterekkel szemben sem, mert magával ragadó játéka, hibátlan tolmácsolása elvonta a figyelmet a nyakkendő és szmoking hiányáról. A felzúgó tapsban könnyedén meghajolt és letelepedett a hatalmas csillogó Steinway mellé. Ujjaival könnyedén végigsimított a billentyűkön… némán, cirógatóan, ahogyan egy szerelmes köszönti a társát, aztán a szája előtti mikrofonba beszélni kezdett. A hangja még most is éppolyan zsongítóan hatott, mint oly sok évvel ezelőtt. A csarnokban majd ötezer embernek volt hely, és talán voltak is annyian, csak a mellette lévő hely volt üres, Rey-nek – mint annyiszor – most is más… jobb dolga akadt. A jegyek már hónapokkal ezelőtt elfogytak, amikor egyáltalán összekaparta a bátorságát, hogy talán annyi év után mégis el kéne mennie és meghallgatnia a férfit, aki valaha a mindenséget jelentette neki, és aki váratlanul cserbenhagyta… a lehető legrosszabb pillanatban. Belenyugodott, hogy a sors sem akarja, hogy véletlenül összefussanak, és lemondott a koncertről. Ezek után felemás érzéssel vette át kollégáitól a két ajándékjegyet  a születésnapján. A Sors keze! 

Peter eközben felkonferálta önmagát, a műsorát színesítő klasszikus „slágerek” szerzőit és címeit, személyes vonzódását hozzájuk, aztán egy halvány mosolyt villantott a nézőtér felé és játszani kezdett. Magabiztosan, könnyedén, mint mindig. Istenem, az a mosoly! Még ebből a távolságból is megdobogtatta a szívét és a veszteség érzésével árasztotta el, amiért már nem neki szól. 

Csajkovszkij dallamai átmosták az ereit és visszarepítették a múltba, amikor a diplomaosztó utáni záró gálaműsoron éppen ezt a darabot játszotta. Hát, végül ő is a show világát választotta, még ha annak idején ő is fintorgott David Garrett választott útján. Időközben nyilván felismerte, hogy ez a gyors és látványos boldogulás útja. Legalábbis azok számára, akik tehetségük, és igen … külsejük miatt választhatnak egyáltalán. A Youtube-on néha-néha rákeresett a felvételeire, mert képtelen volt ellenállni a kísértésnek, hogy legalább ezekre a lopott percekre láthassa, és a kíváncsiságát a zene iránti szeretetével magyarázhassa. Nem volt könnyű mindennap a fia, Oliver arcába nézve szembesülnie a múlttal, ráadásul úgy, hogy mindez súlyos titokként nyomja a lelkét. Azon a régi napon már sejtette, hogy becsúszott ez a kis baki és kissé szorongva akarta megosztani Peterrel a hírt. De végül a nagy vallomás elmaradt, mert Peter vádaskodva, számonkérőn fogadta. Nem is értette, miről beszél. Elhagyta a telefonját, azért nem tudta hívni, de hát itt van, eljött személyesen… ez sem számított. Állítólag az apja pénzt ajánlott a fiúnak, hogy hagyja őt békén, és a fejéhez vágta, hogy sosem fogja boldoggá tenni. A fiúnak volt néhány órája, hogy hergelje magát a találkozó után, ő pedig úgy düntött, jobb ha békén hagyja. Majd másnapra lenyugszik és megbeszélik a dolgot, nem mellesleg pedig otthon kiborítja a bilit, beszél az apjával, aztán ha elcsitultak a veszekedés hullámai, akkor majd beszél neki a bébiről is. 

Nem volt másnap. Amikor hívta, a telefonját nem vette fel, amikor odament, a lakást zárva találta. A szomszéd mondta meg neki, hogy Peter elutazott. Elment egyetlen búcsúszó nélkül és soha többé nem hallott róla, mintha az együtt töltött idő, és az az apró élet a szíve alatt csak egy álom lett volna. Az álomról azonban kiderült, hogy nagyon is valóság és ő végső kétségbeesésében a lehető legrosszabb megoldást választotta. Reymond Connors már megtette első sikeres lépéseit a vállalati jogászat színpadán; a szüleik jó barátságban voltak, és a fiú nem titkoltan érdeklődött iránta. Ő pedig kihasználva ezt, két hónap alatt az anyakönyvvezető elé vitette magát, elhitetve a fiúval, hogy az első együttlétük nem maradt következmények nélkül. Az esküvőt szűk családi körben ünnepelték, és bár Loretta sejtett valamit dacról és összetört szívről, de meg sem próbálta lebeszélni a lányát a házasságról. Abban reménykedett, hogy a dolgok így hamarabb jutnak nyugvópontra. Nem tudta, hogy egy kényszerhelyzet fogjaként Sylvia nem látott más kiutat, mint örökre felejtésre ítélnie önmagát.

A gyerek „koraszüléssel” érkezett, de visszagondolva, Rey sosem kételkedett abban, hogy a kisfiú az övé. Sötét haja volt, így fel sem merült benne, hogy az a sötét hajú baba a karjában egy idegen férfi gyereke. Büszke volt és törődő, mert Sylvia depressziós lett a szülést követően, de ezen senki nem lepődött meg, gyakran előfordul az anyáknál – nyugtatta őket az orvos. Aztán egy napon kiborult és kipakolt az anyjának, aki dermedten hallgatta. Ő egy egészen más verziót mesélt aznap Sylviának Peter eltűnéséről. Ezek után George is meglátogatta a lányát és elmesélte neki, hogy tudta, hogy a fiú egyik napról a másikra tengődik majd állás híján, de azt akarta, hogy a lányának mellette is meglegyen mindene, ezért felajánlotta neki, hogy fizeti egy turné költségeit. Ha befut, majd visszafizeti – alapon. De Peter gorombán elutasította, és igen, akkor valóban a fejéhez vágta, hogy ezzel a mentalitással soha nem fogja boldoggá tenni Sylviát. A lány nem tudhatta, hogy az apja ezzel a féligazsággal és egy épületes hazugsággal próbálja visszacsalogatni az életbe, a tündéri unokájuk mellé. Belenyugodott, legalábbis megpróbálta, hogy Peternek fontosabb volt a büszkesége, mint ő, és megpróbálta jó feleségként és anyaként élni tovább az életét. Két évvel később megszületett a lányuk, Thea, és néhány hónapig úgy tűnt, egyenesbe jött az élete. Aztán a tv-ben látott egy riportot és a múlt újra a felszínre tört benne, képtelen volt tovább játszani a szerető hitvest. Egyetlen embert szeretett, aki elhagyta őt.

Peter Európában népszerű lett, felkapott zongorista és rajongóktól övezett férfi. A siker a vállaira vette, vitte a hírét szerte a világba, és ezt egyetlen pillanatig sem irigyelte tőle. Ha senki sem látta, reszkető ujjakkal simított végig a monitoron, a valaha oly kedves vonásokon, és megsiratta a hamvába holt álmait.

Tudta, hogy megvolt a maga szerepe is abban, hogy az élet így alakult, és néha maga sem tudta, hogy neheztel-e még vagy éppen szégyelli a saját lépéseit, de a legtöbb pillanat csak a személyes veszteségére emlékeztette. Ha nem akarta volna megőrizni a titkát minden áron, akkor soha nem ment volna hozzá máshoz, de Peter eltűnt, esélyt sem adva neki a dolgok tisztázására. Ma is úgy érezte, a fiúnak tudnia kellett volna, hogy ő mindenben mellette áll, ha kell a szüleivel szemben is, de akkor úgy tűnt, Peter jól megvan az ő támogatása nélkül is. Kedvelte Reyt, hálás volt neki, amiért hagyta magát csapdába csalni, még ha ez a csapda önmagának még fájóbb is volt. Próbálta szeretni, tisztelni, de nem igazán sikerült. Az utóbbi két évben alighanem ezt érezhette meg a férfi is, és azóta csak éltek egymás mellett, mint az idegenek. Csak az fájt neki, hogy a férfi ezt a közömbösséget újabban már a gyerekekre is kiterjesztette.  Hónapok óta fontolgatta a válást… semmi másért, csakhogy visszaadhassa neki a szabadságát, hogy új életet kezdhessen, ha már mellette nem azt kapta, amiben reménykedett. Sylvia önmagának már nem akart mást, csak csendet és nyugalmat, hogy felnevelhesse a gyerekeit. A gyerekeit, akik miatt halogatta a papírok elindítását. Nem akarta őket összezavarni, de az elmúlt hónapokban be kellett ismerje, nekik is jobb lenne, ha tiszta helyzetet teremtenének odahaza. 

Éppen ezért ma, a koncert előtt meglátogatta az apját, hogy ajánljon neki valakit, aki lebonyolítja a válást. George Deaver nézte egy ideig a lányát, a keserű arcot, amelyért önmagát érezte hibásnak és beletörődően bólintott. Egy ideje már ő is látta, hogy a lánya házassága zsákutcába jutott. Zaklatottan gondolt az irodai széfjében heverő levélre, amelyet Peter írt Sylviának, mielőtt elhagyta az országot, és amelyet eltitkolt előle, de képtelen volt megsemmisíteni is, bár valahányszor ránézett, a lelkiismeret-furdalás elemi erővel csapott végig rajta. A tárgyalóteremben sosem hibázott, de élete legnagyobb hibáját akkor követte el, amikor beleártotta magát a lánya és Peter kapcsolatába. De csak most, oly sok évvel a történtek után volt képes beismerni, hogy ő volt az, aki boldogtalanságra kárhoztatta a saját lányát. Ha akkor nem próbálja aljas módon megvesztegetni a fiút, hogy hagyja el a lányát… ha időben észreveszi, hogy Sylvia csak kétségbeesésében fordul Rey felé, ha… már semmi értelme ezen rágnia magát. Megtörtént, és a történtekért javarészben ő a felelős. A legkevesebb, ha most ebben a kérdésben legalább a lánya mellé áll. Behívatta az egyik legtapasztaltabb kollégáját és bemutatta Sylviának.