Zongorajáték 17.

Sziasztok!

Tegnap tulajdonképpen reagáltam a komik között, de azért megismétlem itt is kicsit kiegészítve, hátha van, aki azokat nem is figyeli ( mert írni sem ír ugyebár :P )…

Huh, tudtam ám, hogy kihúzom a gyufát XD Annyira, hogy még olyan is klaviatúrát ragadott, aki máskor nem …DE…

Igazság szerint – és itt most a világért sem akarok magyarázkodni, csak leírom az őszintét, hogy értsétek, miért alakult úgy ahogy - tényleg begörcsöltem, hogy mit is írjak két huszonévesről, akik szerelmesek egymásba és élik a főiskolás művészlelkek mindennapjait. Nem untam meg a történetet, csak hát mit tudok én erről? (na ja, mintha a többiről többet tudnék, mondhatjátok, és ez is igaz ;) ) Oké, mindannyian el tudjuk képzelni, hogy a szerelmesek a lehető legtöbb időt töltik együtt, minden rózsaszín és boldogságos, még az összezörrenések is,( mert édes a kibékülés) hiszen azok az élet és a felnőtté válás részei, tanulunk belőlük (vagy nem)... de ... az élet egy idő után így vagy úgy benyújtja a számlát, és akkor derül ki, ki hogyan képes rendezni... Hát, hőseink hibáztak, van ilyen...

Nem akartam én itt be is fejezni rögtön, mert az úgy tényleg gyenge dolog lett volna, szerintem is, inkább csak új alapokról továbbgörgetni az életüket,  … és hát az ilyesmit nyilván könnyebb, vagy csak praktikusabb egy merész huszárvágással elintézni, aztán az új környezetből vissza-vissza tekingetni.  Nyilván nem lesz egyszerű, de a lelkem mélyén vagyok én olyan rózsaszín, hogy ne legyen reménytelen sem. Előttem ott lebeg egy megoldás, ahova persze el kell jutni, hozni újabb jó vagy rossz döntéseket, vállalni a következményeket, sírni és átkozódni, vagy örülni és hálát rebegni. Kicsit belegondolva, én nem tartom totál elveszettnek a lehetőséget, mint ahogy Gabó írja. Persze, embere válogatja, hogy ki hogyan viszonyul egy-egy gyomroshoz… de azt hiszem, azért mese a mese, hogy legyen megoldás, szívmelengető, megbocsátó, feledtető, tanulságos.

Ahogy mondani szokás, nem annyira a cél az érdekes, hanem a hozzá vezető út. Remélem, ez erre az írásra is igaz lesz. Úgyhogy előre is köszönöm, aki a tegnapi csalódás után sem adja fel és kitart a történet mellett és mellettem.

Fel a fejjel, akik tegnap nem azt kapták, amire vártak! Ha gonosz akarnék lenni, azt mondanám, lesz ez még ilyen se, de nem vagyok az… látszik ám a fény az alagút végén, és ahogy hőseink végigporoszkálnak rajta, az szerintem még szerethetőbbé teszi őket, talán kicsit közelebb is kerülnek egy átlagos pároshoz, akiknek rengeteg dolog összejött az életben, de nagyon sok nem, mert olyan, hogy minden tökéletes, már végképp csak a mesékben levő mesékben létezik. Még egy közhely búcsúzóul, amiben sok igazság van: Ami nem öl meg, az megerősít… Majd meglátjátok!

P.S. Ezuton köszönöm a „tetszik” pipákat, mert ezek nélkül lehet, hogy bedobtam volna a törülközőt, amiért ennyire „mellényúltam”, azt hiszem, fennforgásom alatt nem érkezett még ennyi „nem tetszik” pipa… de ti biztosan éreztétek a mozgató rugóimat. Remélem, idővel a többiek is megbékélnek :)

Puszik :)

Jutka

 ***

Zongorajáték 17.

Sylvia még mindig a gondolatai közt elveszve figyelte a műsort, ahogy Peter időnként rámosolyog a zenekar egyik csinos hegedűsére. Tőrdöfésként éledt fel benne a féltékenység, eszébe juttatva, hogy tíz évvel ezelőtt nemcsak a férfit veszítette el örökre, de még a valaha oly kedves hangszerhez sem nyúlt soha többé. Annyi év kitartó munkája veszett oda, mert már nem volt számára célja a küzdésnek, a Peterrel való együtt zenélés lehetőségének. A családja döbbenten, értetlenül állt a döntése előtt, de a meggyőzésére tett próbálkozásuk csak még inkább gerjesztette benne a dacot, így aztán egy idő után nem erőltették. Még a vizsgáit sem tette le, értelmetlenné téve sok-sok év megfeszített gyakorlását, így zenetanári állást sem vállalhatott. De sokáig nem is volt szüksége állásra, hiszen Rey mellett elsősorban háziasszonyként kellett a nyugodt hátteret biztosítania. Háziasszony? – gondolt rá fintorogva. Milyen háziasszony volt ő? Takarítónő, házvezetőnő, kertész, alkalmanként bébiszitter állt a rendelkezésére. Neki csak elegánsnak kellett lennie, és tudnia a megfelelő telefonszámokat, hogy az életük zökkenőmentesen bonyolódjon. Idővel aztán ő vitte tovább az anyja munkáját, és végre nem érezte a végletekig haszontalannak magát. Talán már akkor érett benne a válás gondolata és tudta, hogy önálló jövedelemre van szüksége ahhoz, hogy a gyerekei vele maradhassanak – fogalma sem volt róla, de talán tényleg tudat alatt már készült az életének újbóli felépítésére. 

Oliver ma hosszan csimpaszkodott a nyakába, mielőtt elindult otthonról, és amikor felegyenesedett, a kisfiú csillogó kék szemeivel felsóhajtott: Gyönyörű vagy! …Majdnem elsírta magát, ahogy még a hangja is az apját juttatta az eszébe. Nyolc éves korára annyira hasonlított, mintha Petert látta volna kisebb kiadásban. A hatéves Thea már kettejük keveréke volt Rey-el, zöld szemű, sötét hajú. …Vajon tudatosan választotta a Peterre hasonlító férfit? Vagy csak éppen őt érezte a legkönnyebben becserkészhetőnek? Külsőleg valóban nagyon hasonlítottak, de emberként… Rey, eleinte kedves fiú volt, aztán a munkája és nem utolsósorban Sylvia viselkedése miatt egyre mogorvább, külön utakon járó férfi lett, nyilván volt is valakije, bár erről soha nem esett szó közöttük, de egészséges férfi volt, aki már jó ideje megkímélte őt a házastársi kötelezettségeitől. Nem bánta, nem is igazán érezte megcsalásnak, örült, hogy nem kellett a testét szinte áruba bocsátania a mindennapi nyugodt (bár, keserű) életért cserébe. Már-már hálás volt annak az ismeretlen nőnek, aki elvonta a férje figyelmét és energiáit. Nem akarta összehasonlítani a két férfit, értelmetlen is lett volna, hiszen Peter is botlott… mit botlott, az maga volt a bukás, ahogy elhagyta őt a lehető legrosszabb pillanatban. Akkor úgy érezte, ezt soha nem tudná megbocsátani neki. 

De most, ahogy a reflektorok fényében aprólékosan szemlélte, attól tartott, egyetlen szavával semmissé tehetné az elmúlt évek lázálmát. Még mindig érezte a zsigereiben a vonzódást, a féltést, amely annyi évvel ezelőtt elvezette őt hozzá a baleset után. A férfi most már nem volt rászorulva, mégis álmodozott róla, hogy most majd ő érkezik megmentőként és visszavezeti Sylviát az életbe. Aztán a kijózanító valósággal szembesülve feltette magának a kérdést: hogyan is találkoznának? Ha Peter akarná, megtalálná őt, már régen megtalálhatta volna, de nyilván nem akarja a történtek után. És elnézve a kedves mosolyt a szája szélén, ahogy időnként kipillant a zenekarra, nyilvánvaló, hogy van valakije, aki nem is hagyná, hogy visszakiránduljon a múltba. Lassan az utolsó Debussy darab is a végéhez közeledett, Sylvia tisztában volt vele, hogy hamarosan ez az időutazás is véget ér majd, ahogy a szeles, esős new yorki forgatagban hazafelé veszi majd az útját. Nem is szabad most másra gondolnia. Ma elindította a válást, csak erre szabad koncentrálnia, aztán remélhetőleg Rey nem állít akadályokat az útjába és hamarosan szabad lesz, mindketten szabadok lesznek. Már amennyire egy kétgyerekes nő szabad lehet a férfiak uralta világban. … és ha szabad lesz, akkor talán lesz esélye újra, kockáról kockára felépíteni önmagát és az életét a férfi nélkül, akit a szíve mélyén, a történtek ellenére még mindig szeret.

*

Peter meghajolva fogadta a lelkes üdvrivalgást, a tapsorkánt… aztán a zenekarra mutatott, mint akik teljes jogú tagjai ennek a sikernek, végül egy könnyed integetéssel távozott a színpadról. A majd másfél órás zongorázás és a két ráadásként eljátszott darab elfárasztotta mentálisan és fizikailag is, és ilyenkor a bicegésére sem ügyelt már olyan nagyon. Örök emlékeztető maradt ez a múltból, de már nem csinált belőle hiúsági kérdést. A színfalak mögött Aron állt vigyorogva és megölelték egymást.

-Istenem, Pete, ezt azért egyikünk sem gondolta volna! – veregette barátja vállát a másik férfi, aki mindenkit meglepve végül egy jazz együttes tagjaként járta a világot. –Örülök, hogy nem vált belőled csokornyakkendős pingvin. – nézett végig a fekete szerelésen.

-Soha! – borzongott meg Peter még a gondolatra is, de közben akaratlanul is elmélázott. Ebben a városban a gondolatai önkéntelenül is mindig ugyanoda lyukadnak ki, nem véletlenül próbálta az elmúlt években elkerülni, amennyire csak lehetett… -Szoktál még találkozni a régi barátokkal? – kérdezte Aront mintegy mellékesen, aki a vállát vonogatta.

-Ritkán, de azért sokukról tudok ezt-azt. Tudod, Sheila, a feleségem egy két lábon járó tudakozó, ha vacsora közben kifaggatod, szerintem majdnem mindenkiről tud neked mesélni valamit. 

Peter a homlokát ráncolva vizualizálta maga elé Sheilát, aki a suliban a vonós tanszékre járt, csellózott és a mai napig a szimfonikusoknál játszott. Aron már végzett, amikor összeakadtak és volt néhány nehéz évük, mire végre révbe értek. Mert ők képesek voltak harcolni egymásért, nem úgy, mint ők Sylviával. Az esküvőjükre nem tudott eljönni, de nem is igazán bánta, mert Sheila évfolyamtársa volt Sylviának, és tartott a találkozástól.

-Az asszony hol van? – nézett Aron háta mögé, mire a barátja elvigyorodott.

-Ő fogja a taxit. Tudod, két csinos karcsú lábbal jobbak az esélyei, mint nekem szakállal – vigyorgott, így aztán egymás mellett megindultak a művészbejáró egyszerű kapuja felé felé. Peter menetközben belépett az öltözőjébe és felkapta a zakóját, aztán búcsút intett a zenekar többi tagjának, köztük Tamarának is, akivel nehezen értette meg, hogy ma egy régi barátjával akarja tölteni az estét, és Aron mellett kilépett az esőben ázó utcára. A kaputól pár lépésnyi távolságra ott állt a taxi, és mellette egy valószínűtlenül hatalmas szivárványszínű ernyő alatt Sheila és egy másik nő beszélgettek. A szorítás a szíve körül azonnal jelezte, hogy ki lehet a fekete miniruhás ismeretlen.

-Bocs, bent felejtettem valamit! – torpant meg és Aron csodálkozva nézett vissza rá. –Úgy készültem, hogy a házigazdának viszek egy üveg jó bort, de az öltözőben maradt. – dadogott Peter és szinte menekülésszerűen a kapu felé fordult. A nők ekkor észrevették őket, és Aron már tudta, hogy bármit is felejtett Peter az öltözőben, addig úgysem bukkan fel vele, amíg Sylvia itt áll mellettük. …Nyakát behúzva odaszaladt a nőkhöz és Sylvia riadt tekintetéből tudta, hogy mire Peter visszaér, a lánynak is egészen biztosan sürgős távoznivalója akad. Sheilától tudta, hogy boldogtalan, de nem érzett különösebb szánalmat iránta. Magának kereste a bajt. Talán még aznap összejött a későbbi férjével, ahogy Peterrel összevesztek. Mégis, mire gondolt? Milyen szerelem volt az, amit egyik pillanatról a másikra így felül lehetett írni, hogy még kilenc hónap se kellett hozzá és már a gyerek is ott gőgicsélt az elegáns házukban? 

Sylvia összerezzent, ahogy Aron megérkezett az ernyő alá és láthatóan megkönnyebbült, amiért egyedül volt.

-Bocsássatok meg, nekem indulnom kell, a bébiszittert még haza kell vinnem, és nem hiszem, hogy Rey már otthon lenne… szóval, szép estét… és mondjátok meg neki, hogy … gratulálok, csodás este volt. – hadarta. A férfi elutasítása, ahogy őket meglátva visszament az épületbe, fájó pofonként érte, bár nem igazán csodálkozott rajta. Nyilván kellemetlen lenne a találkozás, igazából csak hálás lehet érte, amiért megkímélte magukat a viszontlátás felzaklató pillanatától. Azzal már el is indult, nem törődve vele, hogy drága ruhája pillanatok alatt átázik a zuhogó esőben.

-Elijesztetted. – fintorgott Sheila a férjére, aki megvonta a vállát.

-Nem én, a lelkiismerete.

A következő pillanatban, mintha csak erre várt volna, Peter is megjelent a kapuban és futva közeledett. Kezében egy díszes papírba csomagolt üveg volt. Aron a szemöldökét felhúzva nézte a barátját, aki lopva a távolodó nő után pillantott. …Szóval, még ő sem közömbös. Két szerencsétlen. Bármi is történt köztük tíz évvel ezelőtt, az a dolog még nem lett lezárva, a sebük fáj és orvoslásra vár. Bár, attól tartott, ennyi év után az orvos sem tehet már többet, mint amputál.

*

-Ürítsük poharunkat a kiváló háziasszonyra! – emelte poharát Peter Sheila felé, aki pirulva fogadta a bókot. Jól esett a dicséret, bár tisztában volt vele, hogy Peter a világ luxus szállodáit járva nyilván evett ennél már jobbat is.

-Peter pletykákat akar hallani. – kacsintott Aron a feleségére, akit nem is nagyon kellett biztatni. Rejtély volt, hogy honnan, de szinte mindenkiről tudott valamit, ami Peter számára újdonság volt, úgyhogy gyorsan elrepült egy óra, de Sylvia nevét tapintatosan nem említette. Peter pedig pontosan ennyit tudott csak várni, végül megadta magát és ő kérdezett rá.

-Hát, róla igazság szerint első kézből keveset tudok. – vonta meg a vállát Sheila. Van két gyereke, egy fiú és egy kislány, és azt rebesgetik, nem sikerült a házassága. Valami nagymenő ügyvéd a férje, de szinte sosem mutatkoznak együtt mostanában. Ma is azért volt egyedül a koncerten… - motyogta elhalkulva, amiért nem is volt benne biztos, vajon Peter észrevette-e, hogy Sylviával beszélgetett a taxi mellett. 

Két gyerek… - mélázott el Peter. Két gyereket szült egy másik férfinak, pedig ő is lehetett volna az apjuk ezeknek a kölyköknek. Néha már bánta, amiért harc nélkül feladta, de akkor úgy érezte, George Deaver sosem hagyná, hogy Sylvia az övé legyen. Nincstelen senkinek nézte, aki nem tudja imádott lánykájának biztosítani a luxust, amit megszokott. Ő volt olyan naív, hogy azt gondolta, az érzelmei kárpótolnák a lányt bármilyen nélkülözésért, de az idő bebizonyította, hogy tévedett. Lám, milyen hamar oltár elé lökdösték a jeles ügyvéd-palántával, bár, nyilván Sylviának sem volt ellenére, ha igent mondott. Ma már senkit nem kényszeríthetnek ilyesmire, ez már nem a sötét középkor. Szeretnie kellett azt a fickót, ha szült neki két gyereket, még ha mostanra el is múlt a nagy szerelem. Kárörvendőnek kellett volna lennie, de csak megállapította a tényt. A nagy szerelmeknek ez a sorsuk, elmúlnak, volt alkalma megtapasztalni. Ő is csak azért foglalkozik ennyit a dologgal, mert itt van ebben az istenverte városban, ráadásul ha távolról is, de látta Sylviát. Majd visszamegy Londonba és minden rendbe jön. Volt idő, amikor még ő maga is mentségeket keresett a lánynak, amiért nem válaszolt a levelére; és volt idő, amikor nem volt másra képes, csak átkozódásra. Hát, úgy tűnik, ez az utóbbi volt a hatásosabb, ha most Sylviának sem fenékig tejfel az élete. Mégsem érzett ezért semmiféle elégtételt, csak szánni tudta. Egy rossz házasság óriási csapda lehet, ha gyerekek is érintve vannak. Mielőtt végképp eluralkodott volna rajta a Sylvia iránti együttérzés, megrázta magát, hátha így szabadulni tud a gondolataitól is. Azt hitte, ami köztük volt, legalább egy telefonhívást megért volna annak idején, de Sylvia hallgatott, ő pedig volt olyan büszke, hogy ne könyörögjön. 

A távolság a segítségére volt, aztán megismerte Emilyt, és utána már-már abban reménykedett, hogy egyszer talán még boldog is tud lenni újra. De az Emilyvel kapcsolatos ábrándjai teljes zsákutcának bizonyultak. Mintha az, hogy ő családot akart, valami furcsa és perverz gondolat lett volna. Amikor egy veszekedés hevében a lány azt vágta a fejéhez, hogy őt úgyis csak valaki pótlékának választotta, abban is sok igazság lehetett, mert nem egyszer vette észre magán, hogy összehasonlítja Sylviával és legtöbbször a hűtlen leányzó  maradt győztesen a porondon. De hitte, hogy tisztességes férje lehetett volna Emilynek is, aki azonban nem a tisztességét akarta, hanem a szívét. Amit már nem tudott odaadni senkinek. Utána már nem is erőlködött. Ha adódott valami, vagy inkább valaki, élt a lehetőséggel, ha hónapokig senki, akkor úgy is jó volt. A zenével kötelezte el magát, és ennyi megfelelt neki. Többnyire. De néha, álmatlanul heverve egy idegen szállodai ágyon, összefacsarodott szívvel vágyott valami után, ami úgy tűnt – már örökre elveszett a számára.

Még beszélgettek egy kicsit, de igazából már magányra vágyott, úgyhogy elbúcsúzott és gyalog elindult vissza a szálloda felé. Valahol félúton leintett egy taxit, aztán már csak abban bízott, hogy a kimerítő séta leigázza majd a testét. De csalódnia kellett. Elég volt annyi, hogy Sylviát látta néhány másodpercig, és az emlékei, jók és rosszak vegyesen, nem hagyták nyugodni.

*

-Oli, kicsim, tudom, hogy apa megígérte, de nem volt ideje megvenni. De ne izgulj, majd ma bemegyek a városba és megveszem én. Gyere, mutasd meg még egyszer, melyik modell volt az! – próbálta megnyugtatni nyűgös fiát Sylvia, miközben az uzsonnát csomagolta. Oliver a nyolcévesek önérzetével sértődött meg, amiért az apja elfelejtette tegnap hazahozni neki annak a kis furgonnak a makettjét, ami miatt már egy hete nyüstölte. Sylvia eddig elengedte a füle mellett a beszélgetéseiket, de most kényszerhelyzetben volt. Ha a gyerekeknek finoman akarja beadni a válás túlságosan is keserű piruláját, akkor azt is el kell érje, hogy Oli ne haragudjon túlságosan az apjára. Bármi is történt a szülei között, a gyereknek nem kell beszállnia a háborújukba.

Oliver örökké maszatos kis kezével eléje tolta a modell-magazin legutóbbi számát, amelyben sárga jelölő filccel bekarikázta az annyira áhított kis autómodellt. Sylvia csak egy pillantást vetett rá és keze megdermedt a reggeli csomagolás automatikus mozdulatai közben. A furgon kisértetiesen hasonlított arra, ami annak idején Petert gázolta el. Talán nem pontosan az a típus volt, de a színe és a formája azonnal azt juttatta eszébe. Miért éppen ez a csúnyácska autó tetszett meg a fiának? Ki tudja?

-Oké, megjegyeztem. – biccentett és a szendvicset egy almával együtt beletette az ételhordó kis dobozába. –De most aztán futás, mert a busz rögtön itt lesz érted – intett fejével kifelé és elmosolyodott, ahogy Oliver puha kis kezei körülölelték a nyakát.

-Köszönöm! – súgta a gyerek, aztán morcos tekintettel ellépett az éppen a konyhába lépő apja mellett.

-Sajnálom, elfelejtettem. – sóhajtott Rey, mire Sylvia megrázta a fejét.

-Semmi baj, majd elfelejti. Nekem meg dolgom van ma úgyis a városban, úgyhogy majd megveszem. … Rey, beszélnünk kell! – fordult a férje felé, aki összeszorított szájjal bólintott.

-Igen, én is azt hiszem.