Zongorajáték 36.

A keleti part egyik legszebb nemzeti parkja. Az erdő, ahol megbújik az amerikaiak lelke. – hirdette a faragott felirat, ahogy a bérelt kocsi a sebességhatárt túllépve falta a mérföldeket a jól kiépített szerpentinen a tábor felé. Petert a Niagaránál tett kirándulásról visszatérve fogadta az üzenet, amit Sylvia hagyott neki. Vagy tucatnyiszor elolvasta a pár soros értesítést, amit a portás szerint szó szerint rögzítettek, és képtelen volt felfogni a tartalmát. Ilyen egyszerűen nem létezhet! Vagy mégis? De hát hogyan fordulhat elő, hogy egy elvileg jól őrzött táborból eltűnik két gyerek? És vajon csak a kalandvágyuk vitte görbe útra a két lurkót, vagy talán az ő felbukkanásától megzavarodva szökött ki és vitte magával a barátját? Ez az utóbbi gondolat nem hagyta nyugodni, és már kész lett volna megesküdni, hogy eltűnik a gyerek életéből, ha neki így lenne jobb. 

Sylvia szerint Oliver nem volt olyan gyerek, aki valamilyen gyermeki sértettség vagy elégedetlenség miatt világgá akarna menni, de Peter attól tartott, a fia is olyan, mint ő… történt valami a kis életében, amit hirtelenjében nem tudott feldolgozni, aztán gondolt egy nagyot, és megoldotta a maga gyerekes módján. Talán már akkor tervezte, amikor együtt sétálgattak a Central parkban, talán a vadregényes környezet adta az ötletet, talán csak meg akarja mutatni a körülötte felelőtlenül döntést hozó felnőtteknek, milyen az, ha pont attól kapod a pofont, akiben a legjobban megbízol… 

Össze volt zavarodva és majd megőrült, amiért nem szállhat azonnal gépre és mehet haza. Életében még sosem lépett ilyen idegállapotban színpadra és ez tagadhatatlanul rányomta a bélyegét a produkciójára is. Szinte számolta a perceket, amiket még a reflektorfényben kell töltsön és idegesen gondolt rá, hogy egy esetleges visszatapsolás miatt még a gépét is lekésheti. De végül is erre nem került sor. A közönség némiképp értetlenül figyelte a kapkodó játékát, mely a saját szemében sem tűnt kiforrott előadásnak, sokkal inkább olyan volt, mint egy gyakorlás, amire pillanatnyilag ráadásul nem sok türelme volt. Itt-ott még bizonytalan hangok is csúsztak a műsorba, és az utolsó hang leütése után – tőle szokatlan módon - lecsukta a zongora fedelét, felpattant, aztán a színpad szélére lépve magához ragadta a mikrofont. Zenész tisztessége nem hagyhatta, hogy ezzel a felemás teljesítménnyel hagyja faképnél azokat, akik nem kevés pénzt, az érdeklődésüket és az idejüket áldozták arra, hogy őt meghallgassák.

-Bocsássanak meg! Az előadás előtt kaptam a hírt, hogy a fiamat baleset érte… profibbnak kéne lennem, de Önök között is biztosan vannak szülők, és talán megértik, ha most ez foglalja le minden gondolatomat. Ígérem, egyszer kárpótolom Önöket a ma estéért, úgyhogy kérem, őrizzék meg a jegyüket, mert ezek lesznek a belépőik azon az alkalmon is, de most búcsút kell vegyek Önöktől, hogy le ne késsem az első gépet, ami közelebb vihet a fiamhoz. Köszönöm a megértésüket! – aztán a meglepett csendtől kísérve kisietett a színpadról. Még hallotta a felcsattanó tapsot, amit most nem igazán érzett megérdemeltnek és tudta, hogy sokkal inkább szól az aggódó apának, mint a zongoristának, de így is hálás volt érte. 

A repülőn a reptéren vásárolt útikönyvet böngészte, mintha az támpontot adhatna, merre keresse az elkeveredett gyerekeket. Shenandoah -  csillagok csodálatos leánya – ezt jelentette a park neve, és egy pillanatra elkalandozott… Sylvia… aztán fogát csikorgatva nézte kikapcsolt telefonját, amiért nem kérhet és kaphat megnyugtató híreket a gyerekről. Nyár volt ugyan, de a vadonban az éjszakák nyáron is majdnem fagypont köré hűlnek le, és ki tudja, hol kényszerültek éjszakázni ezek a szerencsétlenek. És ez volt a jobbik gondolat, mert a vadállatokkal való találkozásba bele sem akart gondolni. A könyv részletesen kitért a tanácsokra, hogy a túrázók figyelmét felhívják, hova tegyék kezüket és lábukat, miközben szemük eltelik a táj csodálatos látványával. Mérges kígyókkal éppen olyan jó esélyük volt összefutni, mint medvékkel, és bár az útikönyv szerint ezek a találkozások sem feltétlenül adnak okot az aggodalomra, de a kötet szerzője nyilván felnőttekre gondolt, nem két apró gyerekre, aki már csak méretüknél fogva is zsákmánynak tűnhetnek egy megtermett fekete medve szemében.

*

Sylvia reménykedve fordult a tábor bejáratánál csikorgó kerekekkel érkező kocsi felé, amelynek a vezetője észlelve a gyerekekkel teli területet, lépésben hajtott át a sorompón, aztán kisebb porfelhőt felverve megállt előtte. Reménykedett benne, hogy a kutató csapat valamelyik tagja hoz hírt, esetleg már a gyerekeket, de  a vezetőülésről Peter pattant ki. Khaki színű vászonnadrágja és szürke pólója fölé felhúzott kockás inge alapján akár a helyi vadőrcsapat tagja is lehetett volna, de a nő abban a pillanatban felismerte, ahogy a kocsiból kiszállt. Remegő lábakkal indult el feléje, érezve, az önuralma utolsó cérnaszálai ebben a pillanatban készülnek elpattanni. A férfi megjelenése olyan volt, mintha valaki hirtelen leemelte volna a válláról a terhet, jóllehet Olivérről és Kevinről még mindig nem tudtak többet, mint néhány órával ezelőtt, mégis, Peter váratlan felbukkanása olyan volt, mint valami égi jel, hogy mostantól jóra fordulnak a dolgok. Nem is reménykedett benne, hogy ide jön, hiszen olyan messze volt… már azt is megbánta, hogy felhívta, mert egészen biztosan megzavarta a koncentrálásban, de hát nem titkolhatta el előle a történteket. Soha többé nem titkolhat el előle semmit, ebben az egyben tökéletesen biztos volt!

-Van valami hír? – kérdezte feszülten a férfi, miközben karját kitárta, hogy támogatást nyújtson a láthatóan az összeomlás határán álló nőnek.  Sylvia csak némán megrázta a fejét, miközben a férfi derekát átölelve hozzábújt. Nem kérdezte meg, hogyhogy itt van, és Peternek valahol jól esett ez a természetesség, amivel a megjelenését fogadta. Ringatta a zokogó nőt és csak annyit tudott suttogni a fülébe, hogy minden rendben lesz. Banális szavak voltak, mégis Sylvia érezte, ahogy a bizonyosság az ő reszkető tagjaiba is átkúszik. Igen, minden rendben lesz, rendben kell legyen!

*

Oliver és Kevin egy sziklaszirten üldögéltek a melengető napsütésben. A nagy kaland mostanra fárasztó, fájdalmas próbatétellé vált. Mindketten éhesek voltak és fáradtak, bár az éjszaka hangjain túl más ijesztő élményben még nem volt részük. Bíztak benne, hogy nem is lesz. Kicsit szorongva gondoltak rá, hogy ami kezdetben ártatlan csínynek indult, az mostanra már a táborból való kicsapás rémképével társult, a szülőknek küldött telefonhívásokkal, borzasztóan dühös fogadtatással. A reggeli ébresztőnél a hűlt helyüket találták és nyilván már áll a bál a táborban. Már biztosan a szüleiket is riasztották és Kevin aggódva gondolt apja kemény, rosszalló tekintetére. Úgy tudott nézni, meg se kellett üsse, ő máris összetörtnek érezte magát a pillantása súlya alatt. Ráadásul eszükben sem volt még egy éjszakát a dermesztő hideg éjszakában kint tölteni a vadonban, már most is alig tudtak felmelegedni a napsugarakban fürdetett magaslaton.

Azt remélték, hogy alaposan megfigyelték az utat, de rá kellett ébredjenek, hogy korántsem olyan jó megfigyelők, mint hitték. Innen a magasból se látszott emberi településnek még a leghalványabb nyoma sem, úgyhogy nyilván jó messzire eltávolodtak a biztonságot nyújtó tábortól. Talán már keresik őket – gondolták reménykedve, mert a gyomruk korgása figyelmeztette őket az idő múlására. Mintha kutyák csaholását hallották volna a távolból, de még az irányt sem sikerült beazonosítani. 

-Mit csináljunk? –nézett Kevin Oliverre, aki tanácstalanul megvonta a vállát.

-Ha helikopterrel keresnek, idefönt legalább meglátnak – mondta magabiztosnak tűnő hangon. Nemrég látott egy filmet, abban a gyerekcsapatot így találták meg a felkutatásukra kiküldött katonák.

-De nem maradhatunk itt örökre. Éhes vagyok! – nézett körül Kevin, valami ismerős, ehető bogyókkal teli bokor után kutatva.

-Én is, de ha bemegyünk a fák közé, akkor sosem bukkannak a nyomunkra. – vont vállat Oliver. A magukkal hozott csoki még az éjszaka elfogyott, az volt az utolsó energiaforrásuk. Őt inkább a szomjúság kínozta. –Keresni kéne egy patakot, az a legfontosabb, hogy vizünk legyen. Egyikünk itt maradna, amíg a másik körülnéz, húzzunk sorsot, ki induljon el! – javasolta, mire Kevin megrázta a fejét.

-Én nem akarok egyedül maradni! Mi van ha eltévedsz? Szerintem úgyis  keresnek már. Azok a kutyák… biztos követik a nyomainkat.

-És mi van, ha csak kirándulók? – nézett vissza rá Oliver. -Inni fontos!

-Akkor sem megyek sehova. – rántotta meg a vállát a barátja. -…és ha rám hallgatsz, akkor te is itt maradsz. Egy-két órát még ki fogunk bírni ivás nélkül. 

-Ha rád hallgatnék, akkor el sem indultunk volna a táborból – mutatott rá Olivér, hogy kettőjük közül végül is melyikük ötlete volt az izgalmas kirándulás, amivel fel akarták dobni az unalmasan múló napokat. Az erdő csodás volt, de ők csak azt a tisztást ismerték belőle, ahol a tábor épületei álltak, és a tópartot, ahol megnézhették, hogy a nagyobbak hogyan szállnak csónakokba. Csak a felsősök kiváltsága volt a móka, ezért úgy döntöttek, gondoskodnak maguknak valami élményről, mielőtt hazaindulnának.  Ennél vidámabbnak tervezték, de hát végül is még mindig jobb volt, mint a Higgins tesvérekkel megosztott faházban társasjátékozni, vagy a labdapályákon tolongani a többiekkel. 

-Nem megyek messzire és nem megyek be annyira a fák közé, hogy ne halljalak – ígérte Kevinnek és felállt, hogy a hátuk mögött lévő fás részt felderítse. Ahogy megfordult, a levegő is beleszorult. A hirtelen némaságra a barátja is megfordult és sápadtan meredt a tőlük nem messze bóklászó fekete medvére. Nem volt nagy és éppen ez volt benne az ijesztő. Ha még kölyök, akkor nyilván az anyja is itt lehet a közelében; és egy anyamedve már valóságos veszély volt, ennyit azért ők is felismertek. Próbálták felidézni, hogy Floyd, a csapatuk parancsnoka mit mondott, hogyan viselkedjenek, ha az az elképzelhetetlen eset előfordulna, hogy összetalálkoznak egy medvével. Maradjatok mozdulatlanok és ha a medve megtámad, a fejeteket, a nyakatokat védjétek! – mondta a huszas évei elején járó srác, aki aztán hátborzongató módon ecsetelte, hogy mennyivel szerencsésebb az, akinek letépi a karját egy feldühödött medve, mint az, akinek a nyaki verőerét tépi fel. 

Kevin akaratlanul is lenézett az előtte tátongó mélységbe, hogy arrafelé találnak-e menekülő utat, de túlságosan meredek volt a sziklafal. Ha azon nem tudnak megkapaszkodni, akkor a biztos zuhanás vár rájuk, az pedig egészen biztosan csak rosszul sülhet el. Oliver arra gondolt, hogy még a buszban Mrs. Epstein, a táborvezető felesége azt mondta, a vadállatok könnyen megijednek, ha hadonászva, kiáltozva megindulnak feléjük és akkor megfutamodnak. Okos kis fejében meccset vívott a két tanács: mozdulatlanul, némán, avagy hangosan és hadonászva? Mert abban biztos volt, hogy észrevétlenül nem tudnak elsurranni a meredély szélén.

-Én magamra vonom a figyelmét, te meg indulj el arra! – mutatott Kevinnek egy ritkás bozótos felé.

-Nem hagylak magadra! – forgatta a szemét a barátja. –Kettőnknek jobbak az esélyeink, mert nem tud dönteni, kit támadjon meg – próbált érvelni és úgy tűnt, hogy sikerül is meggyőznie Olivert. Aztán mire eldöntötték, mi legyen a stratégia, a békés kis tisztás szinte felrobbant, ahogy elsőnek pont a bozótosból, amerre tartottak volna, előtört az anyamedve és szorosan a nyomában néhány izgatottan csaholó kutya.

*

Peter Mr. Epstein tájékoztatását hallgatta, aki éppen most kapott értesítést, hogy a kutató csapat kutyái szagot fogtak. A pedagógus próbálta megnyugtatni a láthatóan feldúlt férfit, hogy hamarosan meglesz az a lókötő fia meg a barátja. A táborvezetőnek újdonság volt, hogy a fickó a gyerek apjaként mutatkozott be, holott egész más nevet mondott, mint ami amilyenen a gyerek a névsorban szerepelt, de hát látott ő már ennél cifrábbat is, ráadásul a kis Oliver anyja biztosította róla, hogy Peter Cunningham igazat mond, úgyhogy kénytelen volt szóba állni vele. Eközben Sylvia Kevin nemrég megérkezett szüleivel suttogott félrehúzódva az eddig történtekről. Claudia és Jesse feszülten és mindenre elkészülve füleltek újabb információkért, amikor a rádió adóvevő újra recsegni kezdett és Mr. Epstein arcán jól felismerhetően megkönnyebbülés suhant át.

-Megvannak! – kiáltott az aggodalomtól sápadt társaság felé, aztán egyetértő hunyorgással figyelte, ahogy a felesége jelenik meg a faházuk ajtajában kis kupicákban aranyló, erős whiskeyt hozva.

-Megvannak, épek és egészségesek, bár éhesek és szomjasak. Volt egy kis kalandjuk egy fekete medvével, de a csapat épp a legjobb pillanatban ért oda hozzájuk, úgyhogy azt hiszem, most már mindannyian megnyugodhatunk. – mosolygott még kissé feszülten a társaságra és körbekínálta a poharakat.