Rey már a harmadik vodkát töltötte ki magának és még mindig
nem fukarkodott az adaggal. Norah csendben olvasott, vagy inkább csak úgy
csinált, hiszen fogalma sem volt róla, miről szóltak a sorok, amiken már
átrágta magát, mert közben fél szemmel a férfit figyelte. Váratlanul állított
be néhány nappal ezelőtt, és azóta lényegében folyamatosan volt benne töltés.
Amióta ismerte, ennyit nem ivott, de most megijesztette, mert túlságosan
rutinosnak tűnt. A majd fél liternyi alkoholtól még csak spiccesnek sem tűnt.
Első este egy szállítókocsinyi bútorral érkezett, kiállt az
ő kocsijával a garázsból és telepakoltatta a jókora helyiséget. Amikor
magyarázatot kért, csak annyit mondott, hogy Sylvia sosem szerette ezeket a
bútorokat, úgyhogy elhozta. Most? – kérdezte ő, mire Rey csak a vállát
vonogatta. Nem kérte a vacsorát, amit hirtelenjében dobott össze neki, viszont
akkor nyitotta fel az első vodkás üveget, amit azóta már több követett. A nő úgy
döntött, hogy nincs szüksége több, szinte állatias szeretkezésre, amikor a
férfi nyilvánvaló delíriumban mintha dühből ölelte volna, ezért határozott
mozdulattal hozzá lépett és kivette a kezéből a poharat.
-Hagytam neked elég időt, hogy emészd a dolgot, Rey! De
tartozol nekem annyival, hogy elmondd, miért gyilkolod magad itallal és miért
esel nekem úgy az ágyban, mintha Sylvián akarnál bosszút állni!
A férfi kicsit kábán ráfókuszált. Ilyen közelről azért
vörösnek látta a szemeit. Egy pillanatra átfutott a fején, hogy Rey talán nem
is akarta ott hagyni soha a feleségét, talán most, hogy Sylvia töltött tiszta
vizet a pohárba, most jött rá, hogy nem akarja elveszíteni. Talán inkább
békülni akar, mint őt választani… Rey
hallgatott és ettől egyre idegesebb lett. Mondd ki, hogy vissza akarod őt kapni!
– szuggerálta a férfit, aki lehuppant a kanapéra és a fejét hátravetve motyogott:
-Oliver nem is az én fiam. – a szavak halkan, szinte
csodálkozva törtek elő belőle, mint aki egy ideje már próbálja elfogadni az
igazságot, de az oly képtelenség, hogy egyszerűen nem sikerülhet.
Norah értetlenül nézett
rá. Bármilyen zagyvaságot mondott volna, több értelme lett volna, mint ennek a
rövid és érzelemmentesen kiejtett mondatnak. Hogy hogy nem az ő fia?
-Sylvia mondta? – próbált erre a megdöbbentő kijelentésre
valami magyarázatot találni, mire Rey újra lehunyta a szemét, mint aki a
sírással küszködik, és megrázta a fejét. …Hónapok óta sejtette, és hónapok óta
nem volt képes rájönni, hogy hogyan is érezzen ezzel az egésszel kapcsolatban.
Hiszen a fia! Ott volt a kórházban, amikor megszületett, a folyosón izgulta
végig a nehéz vajúdás óráit, és ő volt az első, akinek az orvos megmutatta a
sötét hajú apró babát, gratulálva a kis trónörököshöz. Az ő vezetékneve
szerepelt a kölyök papírjain. A fia! Hiszen Sylvia ott feküdt a karjaiban és
szinte napra pontosan meg tudta volna mondani, hogy mikortól kezdték kínozni a
terhesség tünetei. Együtt aggódott az apósáékkal és a saját szüleivel, amikor
néhány héttel a felesége által mondott időpont előtt elment a magzatvíz.
Koraszülött!... Egy nagy frászt volt koraszülött! Olyan pontosan jött, mint az
alaszkai gyors, csak egy másik időponthoz képest. De ő elhitte, hogy kicsit
hamarabb kívánkozott a nagyvilágra. …Minden férfi ekkora mamlasz, ha női
praktikákkal szembesül?
Hetek óta kutatott az emlékei között, hogy voltak-e árulkodó
jelek? Az apósáék vajon tudják-e, hogy az édes leánykájuk összeadta magát
valakivel, akinek a porontyát egy matahari találékonyságával az ő nyakába
varrta? Olyan őszinte volt az örömük az esküvőn, és azóta is… soha egyetlen
pillanatig nem képzelte volna róluk, hogy részesei a lányuk összeesküvésének. Már
nem is emlékezett, mi volt az a pillanat, amikor felhorgadt benne a gyanú, és amelyben
eldöntötte, hogy a végére jár a gyomrát szorongató érzésnek. Ugyanúgy izgatta
az igazság kiderítése, mint ahogy szégyenletesnek érezte a bizalmatlanságát. Magánnyomozót
fogadott, akinek tíz évvel ezelőtti kapcsolatokat kellett felkutatnia,
barátokat és ismerősöket, akik tudhattak valamit. Úgy, hogy senki ne is sejtse,
mire kellenek az adatok. A jelentést éppen azon a napon kapta kézhez, amikor
Sylvia a nagy bejelentését megtette, hogy válni akar. Hirtelen mindent
megértett.
Peter Cunningham! A híres zongorista, akinek a koncertjére
kellett volna elmennie. Akivel a felesége együtt járt a Juilliardra, akivel a
jelentés szerint több, mint egy évig szinte együtt élt, és aki azokban a
napokban tűnt el a városból, amikor ők Sylviával összejöttek. Már emlékezett a
névre is, amely aznap reggel még csak a plakátokról volt ismerős. Ó nem, ő már
látta korábban a saját házában azt a nevet, egy halvány tojáshéj színű
borítékon a felesége kézírásával, amely azonban olyan gyorsan eltűnt, hogy meg
is feledkezett róla. Soha nem jött volna rá, hogy egy másik boríték rejti, amin
az apósa neve áll, ha Thea véletlenül nem borít rá egy pohár vízet a széfből kipakolt
papírokra, amikor egy régi iratot keresett. Az elázott papírokat rázogatva úgy hitte,
hogy Sylvia talán minden eshetőségre felkészülve az apjának írt soraival akarja
a végakaratát tudatni, ha bármi történne vele. Megcímzett egy új borítékot
George Deaver nevére és feltépte a régit, hogy a tartalmát az elázott
borítékból átpakolja. Akkor érte a meglepetés. Az apósa borítékja egy másnak
címzett borítékot rejtett. Peter Cunningham… , ott hevert előtte az a levél,
amelyet korábban már látott! Cím nélkül, de nyilvánvalóvá téve, hogy csak a
férfi bonthatja fel. Miért írt a felesége egy vastag levelet annak a férfinak,
és miért kellett azt az apósa neve alatt rejtegetni? A kérdések majd
megőrjítették, de erős volt és nem nyitotta ki. Úgy gondolta őt, őket nem érintheti
a tartalma, semmi köze hozzá.
Amikor azonban a napokban a nyomozó eléje terítette a jelentését, szeme
szinte azonnal erre a névre fókuszált és fájdalmasan bukkant fel emlékei között
ez a közjáték. Abban a pillanatban indult el haza, hogy válaszokat kapjon, de Sylvia
nem volt otthon, csak a házvezetőnő. Berontott hát a nappaliba és úgy tépte fel
a széf ajtaját, hogy szíve mélyén érezte, valami súlyos titokról fogja most
lerántani a leplet. Nem volt büszke rá, de ezúttal feltépte a borítékot… A
jelentést olvasva egyszerűen tudnia kellett, mi állhat egy levélben, amit a
felesége előle rejtegetve egy idegen férfinak írt. Ott állt feketén-fehéren Sylvia
nyilatkozata, amelyben ezt a Peter Cunningham-et nevezi meg Oliver vér szerinti
apjaként. Percekig csak állt bénultan a papírok felett, nem tudva, mi legyen a
válaszlépése. A felesége soraiból nyilvánvalóvá vált, hogy csak a halála után
akarta megosztani ezt a mellbeverő hírt mindannyiukkal, még a gyerek apjával
is, aki iránt Rey már-már szánalmat érzett. Sylvia őt ugyanúgy becsapta, mint a
férjét. Sorstársak voltak, iránta nem kellett haragot éreznie. Nem tudta, mi
vezetett annak idején a szakításukhoz, de az biztos, hogy ez a fickó sem
repesne a boldogságtól, ha megtudná most az igazságot. – gondolta zavarodottan.
Zsebre vágta a levelet, és szinte azzal a lendülettel felhívott egy költöztető
céget. Fogalma sem volt róla, hogy miért… Sylvia annyit szekálta, amiért ilyen
merev eleganciával rendezte be ezt a helyiséget, hát akkor most megszabadítja
tőle. Olcsó kis bosszú volt, méltatlan önmagához, hiszen sosem tudott volna jó
érzéssel leülni egyetlen darabra sem, és tulajdonképpen fogalma sem volt, mihez
kezd majd az egész kócerájjal, egyszerűen csak azt akarta, hogy Sylvia megdöbbenjen,
érezze, még ő is tudna meglepetést okozni neki. Csak gondolkozzon el rajta,
hogy talán ő sem ismeri a férjét olyan jól, mint ahogy neki is ezzel kellett
szembesülnie… a nő, aki mellett tíz éve élt, egy hazug csaló volt.
Mazochista kíváncsisággal, még önmaga számára is érthetetlen
türelemmel várta, hogy mikor tör felszínre a titok, mert képtelenségnek
tartotta, hogy Sylvia örökre hét lakat alá zárva tarthassa. Még az is
megfordult a fejében, hogy ő maga keresi meg ezt a Cunninghamet, de még nem
döntötte el, mikor rukkoljon elő a dologgal. Szinte számított rá, hogy az üres
nappalit látva az asszony a széfet is kinyitja, előveszi a borítékot és rájön,
hogy eltűnt a tartalma. És akkor majd megtudja, hogy mi a kétségbeesés.
A válópert ezzel a
meglepetéssel igazán meg tudná keverni, …egy dolog tartotta vissza, hogy
szerette a fiát annyira, hogy ezt ne tegye meg Vele. Hogy az anyjával mit
tudott volna tenni, az egy másik történet volt, de Thea miatt hinni akarta,
hogy voltak közöttük őszinte évek és érzések is. Norahnak egyelőre képtelen
volt többet mondani a puszta ténynél, és az asszony, bár a kíváncsiság majd
szétvetette, megértette, hogy az ő egyetlen ütőkártyája a férfiért vívott
harcában a türelem. Rey sérült, csalódott, haragos és sokkolt. Neki annyi a
dolga, hogy gondoskodón vegye körül, meghagyva neki a döntés jogát, hogy mikor
és mennyit oszt meg a keserűségéből. Sylvia Connors már elvesztette a férfit,
és neki oly sok év várakozás után pillanatnyilag ennyi elég is volt. Magához
húzta Reyt és a szemébe nézve annyit mondott:
-Bármi történik, én melletted állok. Együtt túl fogjuk élni,
és az idő segít majd jó döntéseket hozni. Itt a feleséged a vesztes. Elvesztett
téged, a fia igazi apját, és ha a gyerek elég nagy lesz hozzá, hogy megértse,
mit művelt az anyja, akkor talán őt is. …Szeretlek Rey, még ha szörnyű
bútorokkal is pakoltad tele a garázst. Az igazán nemes bosszú az lett volna, ha
ott hagyod neki a lakásban, kerülgesse ő az utált bútorokat. – varázsolt
mosolyt az arcára a nő, és Rey
szeretettel simított végig rajta. Istenem,
miért nem Norah-val találkoztam tíz évvel ezelőtt? - dübörgött a kérdés a fülében, aztán
megcsókolta, örülve annak, hogy ha későn is, de végül rátalált.
*
Sylvia az egyetlen itt maradt képpel szemezett a nappaliban.
Nem volt különösebben értékes, de nem is ezért került a falra. Elég semmitmondó
volt ahhoz, hogy senki ne is sejtse, mögötte bújik meg a falba rejtett széf.
Vajon Rey abból is elvitte, ami kifejezetten az ő holmija volt? Az anyja
gyöngysorát és néhány más ékszert, amiket az anyósa a gyerekek születésekor
ajándékozott neki? Eszébe jutott a
levél, amit Peternek írt a gyerekről… eldöntötte végre, hogy az ügyvédnél
helyezi letétbe, de a saját kulcsa fent volt a hálószobában, és most nem volt
kedve felmenni megkeresni, hogy elővegye a levelet. Nem sürgős, lesz még rá ideje
éppen elég. Közben a kezében rezegni kezdett a telefon, és szinte ijedten
nézett a kijelzőre.
…-Nincs semmi baj, Sheila, köszönöm, hogy szóltál, de nincs
semmi gond, tényleg. Szia! – tette le a telefont, hevesen dobogó szívvel, hogy
aztán a következő pillanatban idegesen rezzenjen össze, amikor újra megszólalt.
Pillanatokig csak nézte, nagyot nyelt, aztán felkapta, mielőtt a hívó
meggondolja magát.
Valamiért úgy gondolta, hogy Peter a telefonszámát akarta megtudni
Sheilától, hiszen elutazott, vissza
Londonba, a reptérre igyekezett éppen, amikor találkoztak, mit is kezdhetett
volna a címével…
-Szia, kincsem! Hallottam Trevortól, hogy beszéltetek. Ha
van bármi kérdésed, csak fordulj hozzám! – szólt bele az apja és ő percekig meg
sem tudott szólalni a megkönnyebbüléssel vegyes csalódástól, amiért „csak” ő
kereste.
-Kösz, apu! De azt hiszem, jobb ha ebből ti kimaradtok. Nem
akarom, hogy úgy emlékezzetek Rey-re, mint … szóval, bármilyen döntést is
hoztunk, ő a történtek ellenére is az unokáitok apja, úgyhogy… érted, hova
akarok kilyukadni, ugye?
-Kicsim! Éppen azért, mert az unokáimról van szó, nem
akarom, hogy bármiben is hiányt szenvedjenek majd, ha már a biztos családi
háttér nem adatik meg nekik.
Sylvia keserűen nézett körbe a nappaliban, ahol a kerti
bútorok szolgáltatták pillanatnyilag a bútorzatot. Ennyit a hiányról… nem
mintha az a böhöm bőrgarnitúra és a faragott, nehéz szekrénysor valóban
hiányzott volna. Ha végre összekapja egy kicsit magát, megveszi a festéket és
kifesti a nappalit, hogy a képkeretek nyomát eltüntesse a falakról, aztán vesz
egy kényelmes kanapét, egy hatalmas tv-t, puha szőnyeget, és néhány nagyméretű
nyomatot a falakra. Még hálás is lehet Rey-nek, amiért nem neki kell túladni a
régi bútorokon. Addig pedig rossz időben akár játszótérként is használhatják a
gyerekek az üres helyiséget. A kis tv-t, amit Caroline áthozott, a konyhába
tették és az asztal köré gyűlve nézték a meséket. Őt mostanában úgysem
érdekelte egyetlen esti műsor sem.
-Apa, ne haragudj, egy hívást várok, úgyhogy leteszem, majd
még beszélünk. Szia! – búcsúzott el, kis lelkiismeret furdalással, amiért
füllentett, de most nem volt hangulata a szülei aggodalmához. Erről is csak az
jutott eszébe, mit szólnának vajon, ha a titkát megosztaná velük. Az anyja még
néhány évvel az esküvőjük, és a két gyerek megszületése után is úgy tudott
nézni rá, mint aki pontosan tudja, hogy csak színházat játszik, bár szóban
sosem hozta fel a témát. Tudta, hogy ő pártolta a kapcsolatát Peterrel, és máig
sem érti a hirtelen, derült égből érkezett döntését, és nem tudott őszintén
mosolyogni Rey-re még évekkel azután sem, hogy a veje lett.
Istenem! Hogy hozhatta magát ilyen hülye helyzetbe! Tíz éve
volt rá, hogy ezen rágódjon, de még mindig nem találta meg rá a választ. Az
biztos, hogy nagyon megbántódott, amikor Peter makacs és sértődött
büszkeséggel egyik napról a másikra
kilépett az életéből. Az apja persze azonnal mondogatni kezdte, hogy ő mindig
is tudta, hogy nem lehet megbízni a fiúban, de ő az első alkalommal
megállította az „én megmondtam”-szófolyamot és a férfi becsületére legyen mondva,
többet nem is jött elő vele. Ha a törött szíve, a terhessége és a titkolózás
nem foglalta volna le minden gondolatát, talán eszébe sem jut mindenféle
elhamarkodott, gyerekes és utólag már nehezen magyarázható döntéseket hozni, de
abban a helyzetben, a hirtelen rászakadt magányban azt hitte, ez a lépés lesz a
megoldás a problémájára. Még önmagát is meglepte, hogy képes volt ilyen
csalásra, de Peter nem kért belőle, ő pedig egy szerető apát akart adni a
gyerekének.
Eleinte úgy gondolta, csak ki akarja tapasztalni, Rey vajon
mit szólna egy gyerekhez, …néha már tovább is gondolta… egy gyerekhez, akiről tudná, hogy nem az övé.
Akarja-e őt annyira, hogy így is elfogadja? De aztán az idő múlott, Rey reakciójában
nem lehetett biztos, és egy éjjel eldöntötte: Titkolni fogja, amíg csak él. Ha
már a keserű bosszútól hajtva megtette, hogy lefeküdt a fiúval, kihasználja a
helyzetet. …Egy napon Rey elé állt és pirulva, ami inkább volt a szégyené, mint
a szeméremé, bevallotta, hogy gyereket vár. Reyben fel sem merült, hogy nem
tőle, …hogy túl rövid ideje vannak együtt ahhoz, hogy ezzel az örömhírrel
meglephesse. Becsületesen vállalta a „hibáját” és azonnal megkérte a kezét.
Sylvia végigsírta az éjszakát. Nemcsak azért, mert ezzel végképp elveszni
látta a Peterhez vezető egyetlen utat, de
leginkább a szégyentől, amiért ilyen alakoskodásra képes.
Amikor a pufók kis „koraszülött” világra jött, óriási
szívességet téve neki a két hetes túlhordással, az anyja szeme megvillant,
amikor az apja mosolyogva csippentette meg az unokája arcát: Kiköpött az apja ez a gyerek! Sylvia
biztos volt benne, hogy az anyja tudja, de elfogadta, hogy a lánya némán csalja
be ezt a gyereket egy félig idegen családba. Részben ezért is írta meg azt a
bizonyos levelet, amely a széfben lapult. Megszállottan rettegett tőle, hogy ha
vele valami történik, a titok örökre feledésbe merülne, és azt akarta, hogy
idővel a gyerek és Peter tudja meg az igazságot, de elmondani mindezideig
gyávának bizonyult.
Ha Peter most tényleg meg akarná keresni, akkor talán eljönne
az a pillanat, amikor beszélhet, mert tudta, ha még most is hallgat, és valaha
mégis felszínre kerül a titok, akkor ő olyan mélyre zuhan, ahonnan már nem lesz
visszakapaszkodás. De tisztában volt azzal is, hogy az elmúlt hosszú évekkel
valami olyat vett el Petertől, amit már sosem tehet jóvá. Ezért reszketett még
a gondolattól is, hogy őszintén elé álljon és szembesítse a tényekkel. Nem volt
jó megoldás, egyikőjük számára sem. Nem bosszúnak szánta, amit tett, csak
hozott egy rossz döntést, aminek a következményeit aztán már nem tudta kezelni.
Talán megértené a férfi. Már túlságosan régóta nyomasztotta Sylvia lelkét ez a
titok és néha, az olyan pillanatokban, mint a koncert is volt, ha Peterre
gondolt, ha csak egy plakáton látta is, szabadulni akart ettől a súlyos
tehertől. Szinte minden áron. Ha lezárja végre Rey-el a házasságát, akkor talán
lesz ereje tisztába tenni ezt a dolgot is, bármi is legyen ennek a lépésnek a
következménye.
3 megjegyzés:
Nos, jucus, sikerult elerned, hogy megertsem Rey-t....
Annyira, hogy kvazi az o partjara is alltam... :P
Szilvike meg egye meg, amit fozott... XDDD
Bar, ha ilyen hulye dontest hoznek egyszer en is az eletben, tuti ugyanigy halogatnek... O.o
Tetszett!
K&P
Na bepótoltam a lemaradásomat :) Először kiakadtam Rey-re, de ez a rész után már nem tűnik annyira tirpáknak :)
Sylvia....na igen....az évekkel ezelőtti hatalmas hiba....hmmm....egyelőre nem sajnálom és nem is igazán szeretem most :))Lesz dolga rendesen, hogy valahogy helyrehozza.
Peter....bevallom vele elfogult vagyok XDD
Vajon apuka mikor fog előállni a farbával? Már ha egyáltalán szándékában áll.
Várom a többit Jutkám, kíváncsi vagyok hogyan teszed rendbe a dolgokat. :))
pusza
Ügyes próbálkozás Jucus! /Rey/ ;)
Már majdnem..... :)
Na de Sylvia!!!
A tegnapi részben megakadt a szemem ezen a mondatán "Túl sokat veszíthetett és nem mert kockáztatni." Ezt arra értette, hogy miért nem mondta el 10 éve, és azóta sem, ami a szívét nyomja.
Csak azt felejtette el, hogy ezzel a halogatással, hazudozással nagyobbat vesztett, és tette ezt minden fronton. /Peter, Oliver, Rey és végső soron magával szemben is-önértékelés/
Most lehet megint mondani, hogy utólag milyen okos az ember, de ezt sztem minden ember láthatta volna előre, hogy amiben mismásolni akar, az borzasztóan nagy súlyú. Ezt már pici korától fogva súlykolják bele az emberbe, hogy mi az amivel nem lehet viccelni az életben.
Nekem annyira magától értetődő, hogy egy gyerek világrajöttével, annak körülményeivel tudatosan nem mahinálunk. És sajna leragadok mindig annál, hogy ez a nő meg igen. /beakadt a fogaskerék, aztán úgy maradt XDDDD/
Aztán ezzel el is ásta magát előttem, tehet amit akar ezután, az már csak kapkodás, tűzoltás.
Szívem szerint rákiabálnék Peterre, hogy menekülj amíg lehet, mert ez a nő nem érdemel meg Hapsikám!
Oliverrel tartsd a kapcsolatot, pótolj amit lehet, de a csajt feletsd el! :o
És Okoska befejezte! XDD Alias én! :D
Pusza!
Megjegyzés küldése