Zongorajáték 21.

Rey már a harmadik vodkát töltötte ki magának és még mindig nem fukarkodott az adaggal. Norah csendben olvasott, vagy inkább csak úgy csinált, hiszen fogalma sem volt róla, miről szóltak a sorok, amiken már átrágta magát, mert közben fél szemmel a férfit figyelte. Váratlanul állított be néhány nappal ezelőtt, és azóta lényegében folyamatosan volt benne töltés. Amióta ismerte, ennyit nem ivott, de most megijesztette, mert túlságosan rutinosnak tűnt. A majd fél liternyi alkoholtól még csak spiccesnek sem tűnt.

Első este egy szállítókocsinyi bútorral érkezett, kiállt az ő kocsijával a garázsból és telepakoltatta a jókora helyiséget. Amikor magyarázatot kért, csak annyit mondott, hogy Sylvia sosem szerette ezeket a bútorokat, úgyhogy elhozta. Most? – kérdezte ő, mire Rey csak a vállát vonogatta. Nem kérte a vacsorát, amit hirtelenjében dobott össze neki, viszont akkor nyitotta fel az első vodkás üveget, amit azóta már több követett. A nő úgy döntött, hogy nincs szüksége több, szinte állatias szeretkezésre, amikor a férfi nyilvánvaló delíriumban mintha dühből ölelte volna, ezért határozott mozdulattal hozzá lépett és kivette a kezéből a poharat.

-Hagytam neked elég időt, hogy emészd a dolgot, Rey! De tartozol nekem annyival, hogy elmondd, miért gyilkolod magad itallal és miért esel nekem úgy az ágyban, mintha Sylvián akarnál bosszút állni!

A férfi kicsit kábán ráfókuszált. Ilyen közelről azért vörösnek látta a szemeit. Egy pillanatra átfutott a fején, hogy Rey talán nem is akarta ott hagyni soha a feleségét, talán most, hogy Sylvia töltött tiszta vizet a pohárba, most jött rá, hogy nem akarja elveszíteni. Talán inkább békülni akar, mint őt választani…  Rey hallgatott és ettől egyre idegesebb lett. Mondd ki, hogy vissza akarod őt kapni! – szuggerálta a férfit, aki lehuppant a kanapéra és a fejét hátravetve motyogott:

-Oliver nem is az én fiam. – a szavak halkan, szinte csodálkozva törtek elő belőle, mint aki egy ideje már próbálja elfogadni az igazságot, de az oly képtelenség, hogy egyszerűen nem sikerülhet.

 Norah értetlenül nézett rá. Bármilyen zagyvaságot mondott volna, több értelme lett volna, mint ennek a rövid és érzelemmentesen kiejtett mondatnak. Hogy hogy nem az ő fia?

-Sylvia mondta? – próbált erre a megdöbbentő kijelentésre valami magyarázatot találni, mire Rey újra lehunyta a szemét, mint aki a sírással küszködik, és megrázta a fejét. …Hónapok óta sejtette, és hónapok óta nem volt képes rájönni, hogy hogyan is érezzen ezzel az egésszel kapcsolatban. Hiszen a fia! Ott volt a kórházban, amikor megszületett, a folyosón izgulta végig a nehéz vajúdás óráit, és ő volt az első, akinek az orvos megmutatta a sötét hajú apró babát, gratulálva a kis trónörököshöz. Az ő vezetékneve szerepelt a kölyök papírjain. A fia! Hiszen Sylvia ott feküdt a karjaiban és szinte napra pontosan meg tudta volna mondani, hogy mikortól kezdték kínozni a terhesség tünetei. Együtt aggódott az apósáékkal és a saját szüleivel, amikor néhány héttel a felesége által mondott időpont előtt elment a magzatvíz. Koraszülött!... Egy nagy frászt volt koraszülött! Olyan pontosan jött, mint az alaszkai gyors, csak egy másik időponthoz képest. De ő elhitte, hogy kicsit hamarabb kívánkozott a nagyvilágra. …Minden férfi ekkora mamlasz, ha női praktikákkal szembesül? 

Hetek óta kutatott az emlékei között, hogy voltak-e árulkodó jelek? Az apósáék vajon tudják-e, hogy az édes leánykájuk összeadta magát valakivel, akinek a porontyát egy matahari találékonyságával az ő nyakába varrta? Olyan őszinte volt az örömük az esküvőn, és azóta is… soha egyetlen pillanatig nem képzelte volna róluk, hogy részesei a lányuk összeesküvésének. Már nem is emlékezett, mi volt az a pillanat, amikor felhorgadt benne a gyanú, és amelyben eldöntötte, hogy a végére jár a gyomrát szorongató érzésnek. Ugyanúgy izgatta az igazság kiderítése, mint ahogy szégyenletesnek érezte a bizalmatlanságát. Magánnyomozót fogadott, akinek tíz évvel ezelőtti kapcsolatokat kellett felkutatnia, barátokat és ismerősöket, akik tudhattak valamit. Úgy, hogy senki ne is sejtse, mire kellenek az adatok. A jelentést éppen azon a napon kapta kézhez, amikor Sylvia a nagy bejelentését megtette, hogy válni akar. Hirtelen mindent megértett. 

Peter Cunningham! A híres zongorista, akinek a koncertjére kellett volna elmennie. Akivel a felesége együtt járt a Juilliardra, akivel a jelentés szerint több, mint egy évig szinte együtt élt, és aki azokban a napokban tűnt el a városból, amikor ők Sylviával összejöttek. Már emlékezett a névre is, amely aznap reggel még csak a plakátokról volt ismerős. Ó nem, ő már látta korábban a saját házában azt a nevet, egy halvány tojáshéj színű borítékon a felesége kézírásával, amely azonban olyan gyorsan eltűnt, hogy meg is feledkezett róla. Soha nem jött volna rá, hogy egy másik boríték rejti, amin az apósa neve áll, ha Thea véletlenül nem borít rá egy pohár vízet a széfből kipakolt papírokra, amikor egy régi iratot keresett. Az elázott papírokat rázogatva úgy hitte, hogy Sylvia talán minden eshetőségre felkészülve az apjának írt soraival akarja a végakaratát tudatni, ha bármi történne vele. Megcímzett egy új borítékot George Deaver nevére és feltépte a régit, hogy a tartalmát az elázott borítékból átpakolja. Akkor érte a meglepetés. Az apósa borítékja egy másnak címzett borítékot rejtett. Peter Cunningham… , ott hevert előtte az a levél, amelyet korábban már látott! Cím nélkül, de nyilvánvalóvá téve, hogy csak a férfi bonthatja fel. Miért írt a felesége egy vastag levelet annak a férfinak, és miért kellett azt az apósa neve alatt rejtegetni? A kérdések majd megőrjítették, de erős volt és nem nyitotta ki. Úgy gondolta őt, őket nem érintheti a tartalma, semmi köze hozzá. 

Amikor azonban a napokban a nyomozó eléje terítette a jelentését, szeme szinte azonnal erre a névre fókuszált és fájdalmasan bukkant fel emlékei között ez a közjáték. Abban a pillanatban indult el haza, hogy válaszokat kapjon, de Sylvia nem volt otthon, csak a házvezetőnő. Berontott hát a nappaliba és úgy tépte fel a széf ajtaját, hogy szíve mélyén érezte, valami súlyos titokról fogja most lerántani a leplet. Nem volt büszke rá, de ezúttal feltépte a borítékot… A jelentést olvasva egyszerűen tudnia kellett, mi állhat egy levélben, amit a felesége előle rejtegetve egy idegen férfinak írt. Ott állt feketén-fehéren Sylvia nyilatkozata, amelyben ezt a Peter Cunningham-et nevezi meg Oliver vér szerinti apjaként. Percekig csak állt bénultan a papírok felett, nem tudva, mi legyen a válaszlépése. A felesége soraiból nyilvánvalóvá vált, hogy csak a halála után akarta megosztani ezt a mellbeverő hírt mindannyiukkal, még a gyerek apjával is, aki iránt Rey már-már szánalmat érzett. Sylvia őt ugyanúgy becsapta, mint a férjét. Sorstársak voltak, iránta nem kellett haragot éreznie. Nem tudta, mi vezetett annak idején a szakításukhoz, de az biztos, hogy ez a fickó sem repesne a boldogságtól, ha megtudná most az igazságot. – gondolta zavarodottan. Zsebre vágta a levelet, és szinte azzal a lendülettel felhívott egy költöztető céget. Fogalma sem volt róla, hogy miért… Sylvia annyit szekálta, amiért ilyen merev eleganciával rendezte be ezt a helyiséget, hát akkor most megszabadítja tőle. Olcsó kis bosszú volt, méltatlan önmagához, hiszen sosem tudott volna jó érzéssel leülni egyetlen darabra sem, és tulajdonképpen fogalma sem volt, mihez kezd majd az egész kócerájjal, egyszerűen csak azt akarta, hogy Sylvia megdöbbenjen, érezze, még ő is tudna meglepetést okozni neki. Csak gondolkozzon el rajta, hogy talán ő sem ismeri a férjét olyan jól, mint ahogy neki is ezzel kellett szembesülnie… a nő, aki mellett tíz éve élt, egy hazug csaló volt.

Mazochista kíváncsisággal, még önmaga számára is érthetetlen türelemmel várta, hogy mikor tör felszínre a titok, mert képtelenségnek tartotta, hogy Sylvia örökre hét lakat alá zárva tarthassa. Még az is megfordult a fejében, hogy ő maga keresi meg ezt a Cunninghamet, de még nem döntötte el, mikor rukkoljon elő a dologgal. Szinte számított rá, hogy az üres nappalit látva az asszony a széfet is kinyitja, előveszi a borítékot és rájön, hogy eltűnt a tartalma. És akkor majd megtudja, hogy mi a kétségbeesés.

A válópert ezzel  a meglepetéssel igazán meg tudná keverni, …egy dolog tartotta vissza, hogy szerette a fiát annyira, hogy ezt ne tegye meg Vele. Hogy az anyjával mit tudott volna tenni, az egy másik történet volt, de Thea miatt hinni akarta, hogy voltak közöttük őszinte évek és érzések is. Norahnak egyelőre képtelen volt többet mondani a puszta ténynél, és az asszony, bár a kíváncsiság majd szétvetette, megértette, hogy az ő egyetlen ütőkártyája a férfiért vívott harcában a türelem. Rey sérült, csalódott, haragos és sokkolt. Neki annyi a dolga, hogy gondoskodón vegye körül, meghagyva neki a döntés jogát, hogy mikor és mennyit oszt meg a keserűségéből. Sylvia Connors már elvesztette a férfit, és neki oly sok év várakozás után pillanatnyilag ennyi elég is volt. Magához húzta Reyt és a szemébe nézve annyit mondott:

-Bármi történik, én melletted állok. Együtt túl fogjuk élni, és az idő segít majd jó döntéseket hozni. Itt a feleséged a vesztes. Elvesztett téged, a fia igazi apját, és ha a gyerek elég nagy lesz hozzá, hogy megértse, mit művelt az anyja, akkor talán őt is. …Szeretlek Rey, még ha szörnyű bútorokkal is pakoltad tele a garázst. Az igazán nemes bosszú az lett volna, ha ott hagyod neki a lakásban, kerülgesse ő az utált bútorokat. – varázsolt mosolyt  az arcára a nő, és Rey szeretettel simított végig rajta. Istenem, miért nem Norah-val találkoztam tíz évvel ezelőtt? -  dübörgött a kérdés a fülében, aztán megcsókolta, örülve annak, hogy ha későn is, de végül rátalált.

*

Sylvia az egyetlen itt maradt képpel szemezett a nappaliban. Nem volt különösebben értékes, de nem is ezért került a falra. Elég semmitmondó volt ahhoz, hogy senki ne is sejtse, mögötte bújik meg a falba rejtett széf. Vajon Rey abból is elvitte, ami kifejezetten az ő holmija volt? Az anyja gyöngysorát és néhány más ékszert, amiket az anyósa a gyerekek születésekor ajándékozott neki?  Eszébe jutott a levél, amit Peternek írt a gyerekről… eldöntötte végre, hogy az ügyvédnél helyezi letétbe, de a saját kulcsa fent volt a hálószobában, és most nem volt kedve felmenni megkeresni, hogy elővegye a levelet. Nem sürgős, lesz még rá ideje éppen elég. Közben a kezében rezegni kezdett a telefon, és szinte ijedten nézett a kijelzőre. 

…-Nincs semmi baj, Sheila, köszönöm, hogy szóltál, de nincs semmi gond, tényleg. Szia! – tette le a telefont, hevesen dobogó szívvel, hogy aztán a következő pillanatban idegesen rezzenjen össze, amikor újra megszólalt. Pillanatokig csak nézte, nagyot nyelt, aztán felkapta, mielőtt a hívó meggondolja magát.

Valamiért úgy gondolta, hogy Peter a telefonszámát akarta megtudni Sheilától, hiszen elutazott,  vissza Londonba, a reptérre igyekezett éppen, amikor találkoztak, mit is kezdhetett volna a címével…  

-Szia, kincsem! Hallottam Trevortól, hogy beszéltetek. Ha van bármi kérdésed, csak fordulj hozzám! – szólt bele az apja és ő percekig meg sem tudott szólalni a megkönnyebbüléssel vegyes csalódástól, amiért „csak” ő kereste.

-Kösz, apu! De azt hiszem, jobb ha ebből ti kimaradtok. Nem akarom, hogy úgy emlékezzetek Rey-re, mint … szóval, bármilyen döntést is hoztunk, ő a történtek ellenére is az unokáitok apja, úgyhogy… érted, hova akarok kilyukadni, ugye?

-Kicsim! Éppen azért, mert az unokáimról van szó, nem akarom, hogy bármiben is hiányt szenvedjenek majd, ha már a biztos családi háttér nem adatik meg nekik.

Sylvia keserűen nézett körbe a nappaliban, ahol a kerti bútorok szolgáltatták pillanatnyilag a bútorzatot. Ennyit a hiányról… nem mintha az a böhöm bőrgarnitúra és a faragott, nehéz szekrénysor valóban hiányzott volna. Ha végre összekapja egy kicsit magát, megveszi a festéket és kifesti a nappalit, hogy a képkeretek nyomát eltüntesse a falakról, aztán vesz egy kényelmes kanapét, egy hatalmas tv-t, puha szőnyeget, és néhány nagyméretű nyomatot a falakra. Még hálás is lehet Rey-nek, amiért nem neki kell túladni a régi bútorokon. Addig pedig rossz időben akár játszótérként is használhatják a gyerekek az üres helyiséget. A kis tv-t, amit Caroline áthozott, a konyhába tették és az asztal köré gyűlve nézték a meséket. Őt mostanában úgysem érdekelte egyetlen esti műsor sem.

-Apa, ne haragudj, egy hívást várok, úgyhogy leteszem, majd még beszélünk. Szia! – búcsúzott el, kis lelkiismeret furdalással, amiért füllentett, de most nem volt hangulata a szülei aggodalmához. Erről is csak az jutott eszébe, mit szólnának vajon, ha a titkát megosztaná velük. Az anyja még néhány évvel az esküvőjük, és a két gyerek megszületése után is úgy tudott nézni rá, mint aki pontosan tudja, hogy csak színházat játszik, bár szóban sosem hozta fel a témát. Tudta, hogy ő pártolta a kapcsolatát Peterrel, és máig sem érti a hirtelen, derült égből érkezett döntését, és nem tudott őszintén mosolyogni Rey-re még évekkel azután sem, hogy a veje lett. 

Istenem! Hogy hozhatta magát ilyen hülye helyzetbe! Tíz éve volt rá, hogy ezen rágódjon, de még mindig nem találta meg rá a választ. Az biztos, hogy nagyon megbántódott, amikor Peter makacs és sértődött büszkeséggel  egyik napról a másikra kilépett az életéből. Az apja persze azonnal mondogatni kezdte, hogy ő mindig is tudta, hogy nem lehet megbízni a fiúban, de ő az első alkalommal megállította  az „én megmondtam”-szófolyamot és a férfi becsületére legyen mondva, többet nem is jött elő vele. Ha a törött szíve, a terhessége és a titkolózás nem foglalta volna le minden gondolatát, talán eszébe sem jut mindenféle elhamarkodott, gyerekes és utólag már nehezen magyarázható döntéseket hozni, de abban a helyzetben, a hirtelen rászakadt magányban azt hitte, ez a lépés lesz a megoldás a problémájára. Még önmagát is meglepte, hogy képes volt ilyen csalásra, de Peter nem kért belőle, ő pedig egy szerető apát akart adni a gyerekének. 

Eleinte úgy gondolta, csak ki akarja tapasztalni, Rey vajon mit szólna egy gyerekhez, …néha már tovább is gondolta…  egy gyerekhez, akiről tudná, hogy nem az övé. Akarja-e őt annyira, hogy így is elfogadja? De aztán az idő múlott, Rey reakciójában nem lehetett biztos, és egy éjjel eldöntötte: Titkolni fogja, amíg csak él. Ha már a keserű bosszútól hajtva megtette, hogy lefeküdt a fiúval, kihasználja a helyzetet. …Egy napon Rey elé állt és pirulva, ami inkább volt a szégyené, mint a szeméremé, bevallotta, hogy gyereket vár. Reyben fel sem merült, hogy nem tőle, …hogy túl rövid ideje vannak együtt ahhoz, hogy ezzel az örömhírrel meglephesse. Becsületesen vállalta a „hibáját” és azonnal megkérte a kezét. Sylvia végigsírta az éjszakát. Nemcsak azért, mert ezzel végképp elveszni látta  a Peterhez vezető egyetlen utat, de leginkább a szégyentől, amiért ilyen alakoskodásra képes. 

Amikor a pufók kis „koraszülött” világra jött, óriási szívességet téve neki a két hetes túlhordással, az anyja szeme megvillant, amikor az apja mosolyogva csippentette meg az unokája arcát: Kiköpött az apja ez a gyerek! Sylvia biztos volt benne, hogy az anyja tudja, de elfogadta, hogy a lánya némán csalja be ezt a gyereket egy félig idegen családba. Részben ezért is írta meg azt a bizonyos levelet, amely a széfben lapult. Megszállottan rettegett tőle, hogy ha vele valami történik, a titok örökre feledésbe merülne, és azt akarta, hogy idővel a gyerek és Peter tudja meg az igazságot, de elmondani mindezideig gyávának bizonyult. 

Ha Peter most tényleg meg akarná keresni, akkor talán eljönne az a pillanat, amikor beszélhet, mert tudta, ha még most is hallgat, és valaha mégis felszínre kerül a titok, akkor ő olyan mélyre zuhan, ahonnan már nem lesz visszakapaszkodás. De tisztában volt azzal is, hogy az elmúlt hosszú évekkel valami olyat vett el Petertől, amit már sosem tehet jóvá. Ezért reszketett még a gondolattól is, hogy őszintén elé álljon és szembesítse a tényekkel. Nem volt jó megoldás, egyikőjük számára sem. Nem bosszúnak szánta, amit tett, csak hozott egy rossz döntést, aminek a következményeit aztán már nem tudta kezelni. Talán megértené a férfi. Már túlságosan régóta nyomasztotta Sylvia lelkét ez a titok és néha, az olyan pillanatokban, mint a koncert is volt, ha Peterre gondolt, ha csak egy plakáton látta is, szabadulni akart ettől a súlyos tehertől. Szinte minden áron. Ha lezárja végre Rey-el a házasságát, akkor talán lesz ereje tisztába tenni ezt a dolgot is, bármi is legyen ennek a lépésnek a következménye.