Zongorajáték 14.

Sylvia halk zongoraszóra ébredt. Hirtelenjében azt sem tudta, hol van, aztán egy csapásra eszébe jutott mindent. A tarka kockás ágynemű között kéjesen nyújtózkodva a teste sajgása figyelmeztette, hogy némely izmait még a kimerítő zumba edzések sem tudták felkészíteni erre az újfajta igénybevételre. Istenem, ez egyszerűen csodálatos volt! - ölelte át magát, aztán kitárta a karjait, mintha magához akarná ölelni a világot. Nem zavarta a mezítelensége, dévaj vidámsággal nézett végig a testén, melyről lecsúszott a takaró. Mellbimbói még mindig keményen meredeztek, talán épp az emlékezéstől, ahogy eszébe jutott Peter kócos feje, ahogy szájával a mellein kalandozik, aztán megindul lefelé. Jézus az égben! Sosem gondolta volna, hogy hagyni fogja… sőt, követelni fogja, hogy ott is csókolja meg. Már a gondolat elég volt, hogy a teste mélye összeránduljon és érezze annak az apró harapásnak a hiányát. A fiú zongorázott, de nem klasszikust, és Sylvia tudta, hogy ez a dal most neki, róla szól. Pár percig meghatottan hallgatta, aztán eszébe jutott valami… és döntött. Az ágy mellett ott hevert a nadrágja és addig nyújtózkodott, amíg elérte. A farzsebében ott lapult a telefonja. Írt egy sms-t a szüleinek: „Ne aggódjatok, csak reggel jövök! Sylvie” – aztán kibújt az ágyból és nemes mezítelenségében, melyet Peter annyit dicsért korábban, halkan a háttal ülő fiúhoz lopakodott.

*

Loretta magával vitte a telefont a hálószobába, ahol a férje elmélyülten olvasott.

-Sylvie írt. – kezdte halkan, még mindig nem tudva, hogy adja elő a szigorú apának, hogy a lányuk ma éjjel nem szándékozik hazajönni. Nagykorú volt, nem tartozott elszámolással a dolgairól, de hát a gyerekük volt, az egyetlen lányuk, aki idáig a kislányuk volt. Tisztában volt vele, hogy ez a státusz ma éjjel alighanem visszavonhatatlanul megváltozik.

-Baj van? – nézett fel George a könyvből, amelyből az utóbbi egy órában már többször is az ágy melletti órára sandított. Még nem volt éjfél, tudta, hogy még akár órák telhetnek el, mire Sylvia hazatér, hacsak… na nem, ez a gondolat még ki sem kerekedett igazán, amikor félresöpörte, mint lehetetlenséget.

-Nem, semmi baj. Azt írja, nagyon jól érzi magát…. lehet, csak reggel jön meg, aludjunk nyugodtan. 

-Ott alszik annál a kölyöknél, igaz? – nézett a feleségére mélyet sóhajtva a férfi, mire Loretta megvonta a vállát.

-Rosszabb is lehetne. … Fiatalok, szerelmesek, tudod… nem szabadna elfelejtenünk, hogy mi is ilyenek voltunk.

-De mi lesz, ha megbántja? Vagy erőszakoskodik vele… -vonta össze a férfi a szemöldökét már az elképzeléstől is.

-Miért bántaná? Az erőszakot pedig meg sem hallottam… - forgatta a szemét az asszony. –Én láttam, hogy majd elnyeli a szemével. Nem fogja bántani, fizikailag semmiképpen. Szerintem szereti Sylviet. Vigyázni fog rá. Aki így tud játszani, az egyszerűen nem lehet rossz ember!

-Istenem, Lore, ezzel az érveléssel azért szereznél vidám perceket egy tárgyalóteremben, ugye tudod? – sóhajtott a férje és kinyújtotta felé a karját. –Gyere ide! … Tudod, erre a fene nagy optimizmusodra gondolj majd akkor is, ha a lányod itt fog zokogni, mert összetörték az álmait.

-A szerelem néha fáj, nem lehet mindig csak a legszebb oldalunkat mutatni, néha meg kell mutatni a lelkünk sötét színeit is. – suttogta az asszony. –De ők még a kapcsolatuk elején vannak és ilyenkor lubickolnak a rózsaszín felhőben. Aztán majd lesz egy két kijózanító pofon, de ez meg velejár. Fog zokogni, aztán majd kibékülnek, de egyelőre úgy sejtem, még dúl a szerelem. …Őszintén szólva én nem emiatt aggódom. – vett mély levegőt az asszony. Egész este ez járt a fejében, de nem tudta hogy hozza szóba. Amíg az apósáék itt voltak, addig semmiképpen nem akarta, de még most is kemény menetnek ígérkezett.

-Miért, mi miatt aggódsz? – egyenesedett ki a férje. Agyában egymást kergették a legvadabb verziók, házasságon kívüli terhességet, életre szóló fertőzést vizionálva, végül elsápadva hallgatta az asszonyt, aki egészen másról beszélt, mint amire ő számított.

-A lányod nem élvezte ezt a koncertet, sőt, azt hiszem, kifejezetten szenvedett tőle. Már régen érzem, de ma valahogy egészen biztos voltam benne. Ha egy plasztikus hasonlattal akarnék rávilágítani, akkor olyan volt, mint a síelésnél. Igazából ott is azt élvezte a legjobban, amikor levehette a síbakancsát. Hát, itt meg, amikor végre elrakhatta a hegedűt.

-Igen, de csak mert nem találkozhatott egész héten a lovagjával – legyintett a férfi, félbeszakítva az asszony gondolatát.

-Talán azért is, de én most kifejezetten a mai napról beszélek. Láttam, ahogy nyugtatót vesz be ebéd után. Ha valaki örömmel készül egy bemutatóra, az nem lámpalázas és nem átkozódik halkan a fürdőszobában a fellépésére készülve. Már korábban is éreztem ezt, amikor még kicsi volt és sokkal kisebb felhajtással járt egy ilyen műsor. Azt hiszem, minél közelebb kerül a záróvizsgához, annál nagyobb stresszt jelent neki a közönség elé állni. Sosem lesz belőle előadóművész, George! Valljuk be, nekünk ő a legtehetségesebb hegedűs a világon, de ő nem élvezi ezt az egészet, csak lelkiismeretesen próbál megfelelni az elvárásainknak. Láttad azt a Garrettet? Na, ő aztán élvezi, micsoda showt kanyarít egy Paganini dallam köré, vagy akár a kis Liza McManus. Hidd el nekem, az a lány hamarabb kerül színpadra, minthogy kézbe kapja a diplomáját… de Sylvie… neki nem ez a világ való. Azt hiszem, nem tettük helyesen, hogy erőltettük nála ezt a zenei iskolát.

-Ugyan, ha rajta múlik, ma se tudná, mi akar lenni! – legyintett újra a férje.

-Lehet – bólintott az asszony, aztán megereszkedett vállakkal folytatta, mint aki önmagát hibáztatja a történtekért: -…de nem is mutattunk neki más alternatívákat, csak a hegedűt… így aztán azt hihette, mindenképpen ezt kell csinálnia. De én nem hiszem, hogy ez jelentené számára a jövőt.

-Akkor mi legyen? – tárta szét a karjait a férfi. –Hagyja abba? Dobja el annyi év kemény munkáját?

-Nem tudom, de talán el kéne beszélgetni vele. Csak éppen nem úgy, hogy azt érezze, bármivel kapcsolatban is meg akarjuk győzni.

-Tudod te, mennyi pénzt dobtunk ki az ablakon, ha úgy dönt, ennyi volt? – kérdezte George keserűen, mire az asszony villámló szemekkel fordult feléje.

-Nem lehet mindent dollárban mérni, George! … Néha azt hiszem, a te saját álmaid akarod vele valóra váltatni. Ha te nem tanultál hegedülni, ne tőle várd, hogy bejárja azt a másik utat, amiről te lemondtál!

-Ez őrültség, Lore! Soha életemben eszembe se jutott, hogy helyettem tanuljon zenélni…Jézusom, remélem, hogy ezt egy pillanatig se gondoltad komolyan!

-Oké, bocsánat, ez talán tényleg erős volt egy kicsit – visszakozott az asszony. -Az az igazság, hogy ma ahogy néztem a műsort, az járt a fejemben, ez a Peter zenésznek született. Számára örömet jelent a zenélés, még akkor is, ha egy stadionnyi ember előtt lép is fel. Könnyed volt, magabiztos, élvezte minden percét a fellépésének, pedig ha valaki, ő aztán aggódhatott volna, hogy bakizni fog. Alig volt ideje felkészülni, mégis szinte tökéletes volt. Már amennyire én meg tudom ítélni, persze. De Sylvie… görcsös volt, iskolás. Az én gyönyörű és tehetséges lányom, akinek a lelkéről az Empire State Building zuhant alá, amikor az utolsó hang is lecsengett. Vakok vagyunk és süketek, ha ezt nem ismerjük fel. 

-Na, tudhattam volna, hogy az a kölyök van emögött is! – forgatta a szemét a férje. -Peter a tökéletes! …Tudod, azért kíváncsi lennék, hogy ez a tökéletes és nagyszerű zenész mi a fenéhez kezd majd a diplomával a kezében? Koncertezni fog? Ugyan… ki venné be a műsorába? Hogyan ismerhetné meg a világ, hogy elég híres és elismert legyen ahhoz, hogy a lányodnak méltó párja lehessen? Ehhez rengeteg pénz kell, Lore! A srác meg mint tudjuk, nem arról híres, hogy hagyja magát megvásárolni. …És még ha sikerül is …tudod, azt hiszem, ez lesz az a pont, ahol a lányod sírni fog. Te hoztad szóba azt a hegedűst, azt a Garrettet… minden nő elvesztette a józan eszét a közelében, és Peternek is megvan erre az esélye, ha valami csoda folytán befutna ő is.

-George! Egy kicsit előreszaladtunk, nem? – simított végig a férje karján az asszony megnyugtatóan. –Hiszen még csak most ismerkednek egymással.

-És a lányod most fekszik be ennek a kölyöknek az ágyába, ha nem csalódom. – fortyant fel a férfi és lekapcsolta maga mellett a lámpát. –Remélem, legalább neki jobb éjszakája lesz, mint az enyém! – morgott és hátat fordítva lehunyta a szemeit, részéről véget vetve a beszélgetésnek. Túl sok minden hangzott el ma este, és bár az ügyvédi talárt magára öltve ezer szálat lett volna képes követni egyszerre, de a lánya kérdésében elfogult volt és nehezen tudott szabadulni a jövőt vizionáló képtől, amit ezek szerint csak ő álmodott meg neki.

Loretta mély sóhajjal bújt be mögötte a takaró alá. Tudta, hogy ez most nem az a pillanat, amikor hozzábújva feledtetni tudná a férjével az előbbi szóváltásukat, azért aztán csak feküdt a sötétben és a plafont nézte maga fölött. Házasságuk lassan huszonöt éve alatt igazán ritkán veszekedtek, vagy csak emelték fel a hangjukat, és ezek az alkalmak szinte kivétel nélkül Sylviahoz kapcsolódtak. A férje jelölte ki a célt, ami felé neki kellett a mindennapokban terelgetnie a lányukat, és most össze volt zavarodva. Nem tudta, hogy a férje vagy ő hibázott-e nagyobbat, nem mintha ennek így utólag sok jelentősége lett volna. Egy ideje már ott motoszkált benne a felismerés, hogy a lányuk, akinek a tehetségében az egész család hitt, talán csak nekik akar megfelelni, ahelyett, hogy a maga útját járná. Ez a felfedezés pedig jobban nyomasztotta, mint eddig bármi az életében. Leginkább az ijesztette meg, hogy a lányuk – önmaga álmait elnyomva - ennyire meg akart felelni az elvárásaiknak. Valamit nagyon elrontottak még az elején, ha idáig fajulhatott a dolog. Szinte szégyellte, mennyire keveset tud a saját gyerekéről, mert ötlete sem lett volna, vajon Sylvia mi másban találhatná meg az örömét; így aztán azt sem tudta, helyre tudják-e hozni még, amit annyi éven át elszúrtak. Nyilván nem akarná az apját követni a jogi pályán, mert soha nem mutatott különösebb érdeklődést ez iránt. Ez iránt sem. Mint ahogy az ő munkáját is csak kedves érdeklődéssel figyelte, nem is próbálta közelebbről megismerni. Lényegében életének húsz éve a zenéről szólt. Az nem lehet, hogy ez mind elvesztegetett idő legyen! – sóhajtott keserűen. Nem akart egyedül maradni a félelmével és önkéntelenül is a férje után nyúlt, aki egész felnőtt életében mellette állt, ha bajban érezte magát. Ahogy a férje vállához ért, átsuhant rajta a könyörgés, hogy csak most ne utasítsa el! George válla megfeszült ettől az érintéstől, de aztán megadta magát ő is a régi, jól bevált feszültségűzésnek, megfordult és magához húzta a feleségét. Feküdtek a sötétben egymást ölelve, és ugyan kicsit másként, de mindketten arra gondoltak, talán Sylvia is rátalált Peter személyében egy olyan társra, aki segít majd neki megtalálni a maga útját. Ők most már csak annyit tehetnek, hogy igyekeznek minél kevesebb akadályt gördíteni elé.