Sylvia halk zongoraszóra ébredt. Hirtelenjében azt sem
tudta, hol van, aztán egy csapásra eszébe jutott mindent. A tarka kockás ágynemű
között kéjesen nyújtózkodva a teste sajgása figyelmeztette, hogy némely izmait
még a kimerítő zumba edzések sem tudták felkészíteni erre az újfajta
igénybevételre. Istenem, ez egyszerűen csodálatos volt! - ölelte át magát,
aztán kitárta a karjait, mintha magához akarná ölelni a világot. Nem zavarta a
mezítelensége, dévaj vidámsággal nézett végig a testén, melyről lecsúszott a
takaró. Mellbimbói még mindig keményen meredeztek, talán épp az emlékezéstől,
ahogy eszébe jutott Peter kócos feje, ahogy szájával a mellein kalandozik,
aztán megindul lefelé. Jézus az égben! Sosem gondolta volna, hogy hagyni fogja…
sőt, követelni fogja, hogy ott is csókolja meg. Már a gondolat elég volt, hogy
a teste mélye összeránduljon és érezze annak az apró harapásnak a hiányát. A
fiú zongorázott, de nem klasszikust, és Sylvia tudta, hogy ez a dal most neki,
róla szól. Pár percig meghatottan hallgatta, aztán eszébe jutott valami… és
döntött. Az ágy mellett ott hevert a nadrágja és addig nyújtózkodott, amíg
elérte. A farzsebében ott lapult a telefonja. Írt egy sms-t a szüleinek: „Ne aggódjatok, csak reggel jövök! Sylvie”
– aztán kibújt az ágyból és nemes mezítelenségében, melyet Peter annyit dicsért
korábban, halkan a háttal ülő fiúhoz lopakodott.
*
Loretta magával vitte a telefont a hálószobába, ahol a férje
elmélyülten olvasott.
-Sylvie írt. – kezdte halkan, még mindig nem tudva, hogy
adja elő a szigorú apának, hogy a lányuk ma éjjel nem szándékozik hazajönni.
Nagykorú volt, nem tartozott elszámolással a dolgairól, de hát a gyerekük volt,
az egyetlen lányuk, aki idáig a kislányuk volt. Tisztában volt vele, hogy ez a
státusz ma éjjel alighanem visszavonhatatlanul megváltozik.
-Baj van? – nézett fel George a könyvből, amelyből az utóbbi
egy órában már többször is az ágy melletti órára sandított. Még nem volt éjfél,
tudta, hogy még akár órák telhetnek el, mire Sylvia hazatér, hacsak… na nem, ez
a gondolat még ki sem kerekedett igazán, amikor félresöpörte, mint
lehetetlenséget.
-Nem, semmi baj. Azt írja, nagyon jól érzi magát…. lehet,
csak reggel jön meg, aludjunk nyugodtan.
-Ott alszik annál a kölyöknél, igaz? – nézett a feleségére
mélyet sóhajtva a férfi, mire Loretta megvonta a vállát.
-Rosszabb is lehetne. … Fiatalok, szerelmesek, tudod… nem
szabadna elfelejtenünk, hogy mi is ilyenek voltunk.
-De mi lesz, ha megbántja? Vagy erőszakoskodik vele… -vonta
össze a férfi a szemöldökét már az elképzeléstől is.
-Miért bántaná? Az erőszakot pedig meg sem hallottam… -
forgatta a szemét az asszony. –Én láttam, hogy majd elnyeli a szemével. Nem
fogja bántani, fizikailag semmiképpen. Szerintem szereti Sylviet. Vigyázni fog
rá. Aki így tud játszani, az egyszerűen nem lehet rossz ember!
-Istenem, Lore, ezzel az érveléssel azért szereznél vidám
perceket egy tárgyalóteremben, ugye tudod? – sóhajtott a férje és kinyújtotta
felé a karját. –Gyere ide! … Tudod, erre a fene nagy optimizmusodra gondolj
majd akkor is, ha a lányod itt fog zokogni, mert összetörték az álmait.
-A szerelem néha fáj, nem lehet mindig csak a legszebb
oldalunkat mutatni, néha meg kell mutatni a lelkünk sötét színeit is. –
suttogta az asszony. –De ők még a kapcsolatuk elején vannak és ilyenkor
lubickolnak a rózsaszín felhőben. Aztán majd lesz egy két kijózanító pofon, de
ez meg velejár. Fog zokogni, aztán majd kibékülnek, de egyelőre úgy sejtem, még
dúl a szerelem. …Őszintén szólva én nem emiatt aggódom. – vett mély levegőt az
asszony. Egész este ez járt a fejében, de nem tudta hogy hozza szóba. Amíg az
apósáék itt voltak, addig semmiképpen nem akarta, de még most is kemény menetnek
ígérkezett.
-Miért, mi miatt aggódsz? – egyenesedett ki a férje. Agyában
egymást kergették a legvadabb verziók, házasságon kívüli terhességet, életre
szóló fertőzést vizionálva, végül elsápadva hallgatta az asszonyt, aki egészen
másról beszélt, mint amire ő számított.
-A lányod nem élvezte ezt a koncertet, sőt, azt hiszem,
kifejezetten szenvedett tőle. Már régen érzem, de ma valahogy egészen biztos
voltam benne. Ha egy plasztikus hasonlattal akarnék rávilágítani, akkor olyan
volt, mint a síelésnél. Igazából ott is azt élvezte a legjobban, amikor
levehette a síbakancsát. Hát, itt meg, amikor végre elrakhatta a hegedűt.
-Igen, de csak mert nem találkozhatott egész héten a
lovagjával – legyintett a férfi, félbeszakítva az asszony gondolatát.
-Talán azért is, de én most kifejezetten a mai napról
beszélek. Láttam, ahogy nyugtatót vesz be ebéd után. Ha valaki örömmel készül
egy bemutatóra, az nem lámpalázas és nem átkozódik halkan a fürdőszobában a
fellépésére készülve. Már korábban is éreztem ezt, amikor még kicsi volt és
sokkal kisebb felhajtással járt egy ilyen műsor. Azt hiszem, minél közelebb
kerül a záróvizsgához, annál nagyobb stresszt jelent neki a közönség elé állni.
Sosem lesz belőle előadóművész, George! Valljuk be, nekünk ő a legtehetségesebb
hegedűs a világon, de ő nem élvezi ezt az egészet, csak lelkiismeretesen
próbál megfelelni az elvárásainknak. Láttad azt a Garrettet? Na, ő aztán
élvezi, micsoda showt kanyarít egy Paganini dallam köré, vagy akár a kis Liza
McManus. Hidd el nekem, az a lány hamarabb kerül színpadra, minthogy kézbe
kapja a diplomáját… de Sylvie… neki nem ez a világ való. Azt hiszem, nem tettük
helyesen, hogy erőltettük nála ezt a zenei iskolát.
-Ugyan, ha rajta múlik, ma se tudná, mi akar lenni! –
legyintett újra a férje.
-Lehet – bólintott az asszony, aztán megereszkedett
vállakkal folytatta, mint aki önmagát hibáztatja a történtekért: -…de nem is
mutattunk neki más alternatívákat, csak a hegedűt… így aztán azt hihette,
mindenképpen ezt kell csinálnia. De én nem hiszem, hogy ez jelentené számára a
jövőt.
-Akkor mi legyen? – tárta szét a karjait a férfi. –Hagyja
abba? Dobja el annyi év kemény munkáját?
-Nem tudom, de talán el kéne beszélgetni vele. Csak éppen
nem úgy, hogy azt érezze, bármivel kapcsolatban is meg akarjuk győzni.
-Tudod te, mennyi pénzt dobtunk ki az ablakon, ha úgy dönt,
ennyi volt? – kérdezte George keserűen, mire az asszony villámló szemekkel
fordult feléje.
-Nem lehet mindent dollárban mérni, George! … Néha azt
hiszem, a te saját álmaid akarod vele valóra váltatni. Ha te nem tanultál
hegedülni, ne tőle várd, hogy bejárja azt a másik utat, amiről te lemondtál!
-Ez őrültség, Lore! Soha életemben eszembe se jutott, hogy
helyettem tanuljon zenélni…Jézusom, remélem, hogy ezt egy pillanatig se
gondoltad komolyan!
-Oké, bocsánat, ez talán tényleg erős volt egy kicsit –
visszakozott az asszony. -Az az igazság, hogy ma ahogy néztem a műsort, az járt
a fejemben, ez a Peter zenésznek született. Számára örömet jelent a zenélés,
még akkor is, ha egy stadionnyi ember előtt lép is fel. Könnyed volt,
magabiztos, élvezte minden percét a fellépésének, pedig ha valaki, ő aztán
aggódhatott volna, hogy bakizni fog. Alig volt ideje felkészülni, mégis szinte
tökéletes volt. Már amennyire én meg tudom ítélni, persze. De Sylvie… görcsös volt,
iskolás. Az én gyönyörű és tehetséges lányom, akinek a lelkéről az Empire State
Building zuhant alá, amikor az utolsó hang is lecsengett. Vakok vagyunk és
süketek, ha ezt nem ismerjük fel.
-Na, tudhattam volna, hogy az a kölyök van emögött is! –
forgatta a szemét a férje. -Peter a tökéletes! …Tudod, azért kíváncsi lennék,
hogy ez a tökéletes és nagyszerű zenész mi a fenéhez kezd majd a diplomával a
kezében? Koncertezni fog? Ugyan… ki venné be a műsorába? Hogyan ismerhetné meg
a világ, hogy elég híres és elismert legyen ahhoz, hogy a lányodnak méltó párja
lehessen? Ehhez rengeteg pénz kell, Lore! A srác meg mint tudjuk, nem arról
híres, hogy hagyja magát megvásárolni. …És még ha sikerül is …tudod, azt
hiszem, ez lesz az a pont, ahol a lányod sírni fog. Te hoztad szóba azt a
hegedűst, azt a Garrettet… minden nő elvesztette a józan eszét a közelében, és
Peternek is megvan erre az esélye, ha valami csoda folytán befutna ő is.
-George! Egy kicsit előreszaladtunk, nem? – simított végig a
férje karján az asszony megnyugtatóan. –Hiszen még csak most ismerkednek
egymással.
-És a lányod most fekszik be ennek a kölyöknek az ágyába, ha
nem csalódom. – fortyant fel a férfi és lekapcsolta maga mellett a lámpát.
–Remélem, legalább neki jobb éjszakája lesz, mint az enyém! – morgott és hátat
fordítva lehunyta a szemeit, részéről véget vetve a beszélgetésnek. Túl sok
minden hangzott el ma este, és bár az ügyvédi talárt magára öltve ezer szálat
lett volna képes követni egyszerre, de a lánya kérdésében elfogult volt és nehezen
tudott szabadulni a jövőt vizionáló képtől, amit ezek szerint csak ő álmodott
meg neki.
Loretta mély sóhajjal bújt be mögötte a takaró alá. Tudta,
hogy ez most nem az a pillanat, amikor hozzábújva feledtetni tudná a férjével
az előbbi szóváltásukat, azért aztán csak feküdt a sötétben és a plafont nézte
maga fölött. Házasságuk lassan huszonöt éve alatt igazán ritkán veszekedtek,
vagy csak emelték fel a hangjukat, és ezek az alkalmak szinte kivétel nélkül
Sylviahoz kapcsolódtak. A férje jelölte ki a célt, ami felé neki kellett a
mindennapokban terelgetnie a lányukat, és most össze volt zavarodva. Nem tudta,
hogy a férje vagy ő hibázott-e nagyobbat, nem mintha ennek így utólag sok
jelentősége lett volna. Egy ideje már ott motoszkált benne a felismerés, hogy a
lányuk, akinek a tehetségében az egész család hitt, talán csak nekik akar
megfelelni, ahelyett, hogy a maga útját járná. Ez a felfedezés pedig jobban
nyomasztotta, mint eddig bármi az életében. Leginkább az ijesztette meg, hogy a
lányuk – önmaga álmait elnyomva - ennyire meg akart felelni az elvárásaiknak.
Valamit nagyon elrontottak még az elején, ha idáig fajulhatott a dolog. Szinte
szégyellte, mennyire keveset tud a saját gyerekéről, mert ötlete sem lett
volna, vajon Sylvia mi másban találhatná meg az örömét; így aztán azt sem
tudta, helyre tudják-e hozni még, amit annyi éven át elszúrtak. Nyilván nem
akarná az apját követni a jogi pályán, mert soha nem mutatott különösebb
érdeklődést ez iránt. Ez iránt sem. Mint ahogy az ő munkáját is csak kedves
érdeklődéssel figyelte, nem is próbálta közelebbről megismerni. Lényegében
életének húsz éve a zenéről szólt. Az nem lehet, hogy ez mind elvesztegetett
idő legyen! – sóhajtott keserűen. Nem akart egyedül maradni a félelmével és
önkéntelenül is a férje után nyúlt, aki egész felnőtt életében mellette állt,
ha bajban érezte magát. Ahogy a férje vállához ért, átsuhant rajta a könyörgés,
hogy csak most ne utasítsa el! George válla megfeszült ettől az érintéstől, de
aztán megadta magát ő is a régi, jól bevált feszültségűzésnek, megfordult és
magához húzta a feleségét. Feküdtek a sötétben egymást ölelve, és ugyan kicsit
másként, de mindketten arra gondoltak, talán Sylvia is rátalált Peter
személyében egy olyan társra, aki segít majd neki megtalálni a maga útját. Ők
most már csak annyit tehetnek, hogy igyekeznek minél kevesebb akadályt
gördíteni elé.
2 megjegyzés:
Az olvasással törtött kellemes perceken kívül külön köszönet a zumbáért, a McManusért, meg a meztelenül kiosonásért a zongorázó férfihoz. /Dior ;) /
pusszantás <3
Dettó, tesókám ;) XDDD
Még mindig tetszik anyu!
K&P
Megjegyzés küldése