Zongorajáték 29.

Sylvia néma, O-t formázó csodálkozással kerekítette el a száját, ahogy meglepetten végigmérte az ajtóban álldogáló férfit. Nem számított rá, hogy eljön, azt hitte, még valahol távoli földrészek felett repdes, vagy talán el sem indult még hazafelé. Nem azért írta meg neki a mai gyerekzsúr tényét, hogy idehívja, egyszerűen csak tudatni akarta a férfival ezt a fontos dátumot. Biztos volt benne, hogy ahogy ő maga, Peter is visszaszámolt az időben és talán napra pontosan emlékszik, melyik együttlétük gyümölcse lehet az az örökké kócos rosszcsont, aki odabent ünnepelt a legjobb barátaival. Nemrég fejezték be a kertben a sátrak felállítását, most pedig a nappaliban megterített asztal körül tolongtak apró falatokat majszolva és végiglocsolva üdítővel a csillogó parkettát. Elmo egész idő alatt ott sündörgött körülöttük, feltakarítva minden leesett falatkát. Thea Michael hugával, Harmonyval tárgyalta ki odafönt a szobájában ezt a „hangos bandát”.

-Szia! – lehelte Sylvia az öröm pírjával az arcán, és Peter nem tudott érzéketlen maradni a nő arcán felvillanó őszinte, bár meglepett mosoly láttán. Istenem, semmit nem változott, már attól eltekintve, hogy a két gyerek után talán kicsit kerekebb formákon feszült meg a farmernadrág és a fehér blúzon átütő izgalmas csipkefehérnemű.

-Szia! – nyelt nagyot, ahogy a képzelete meglódult és a pillanat tört része alatt repítette vissza a múltba, de aztán összeszedte magát és a nem túl távoli csatazaj felé biccentve megkérdezte:

-Akkor még nem késtem túlságosan el?

-Nem, dehogy. Most fogjuk felvágni a tortát is; a legjobbkor jöttél. – ragyogott rá Sylvia.

A következő pillanatban az ünnepelt bukkant fel vigyorogva az ajtóban ácsorgó páros háta mögött. Az apja még nem köszöntötte fel és azt hitte a csengetést hallva, hogy ő  érkezett meg, de az ismerős ismeretlen láttán megtorpant. Már régen nem járt itt… vajon most mit akar? 

Peter néhány gratuláló szó kíséretében odaadta a meglepett gyereknek a díszes csomagolásban rejtőző autót. Oliver lelkesen tépdeste le róla a csillogó papírt, aztán a többiek egy emberként sóhajtottak fel a népszerű versenyautó modell láttán, amely érzékenyen reagált a távirányítóra, és azonnal az őrületbe kergette Elmot. Az össznépi vigasság közepette egyedül csak Oliver arcán suhant át halvány csalódás a csillogó karosszéria láttán. Szerette ugyan az autókat, de inkább csak összeépíteni, barkácsolni az elemenként árult modelleket. …Peter megköszörülte a torkát.

-Lenne itt még valami… tulajdonképpen ez az igazi ajándékom, azt az autót csak azért vettem, mert nem tudtam, hogy lesz-e időm valami mást, neked valóbbat keresni. Amolyan biztonsági tartalék.

Oliver kíváncsian fordult felé. Még egy ajándék? A férfi átnyújtotta a nagy, sima, egyszínű papírzacskót és a gyerek kíváncsian lesett bele. A hatás elementáris volt. Nagyot kiáltva kirántotta belőle a mezt és csillogó szemekkel nézte a feliratokat. Úgy simogatta a műszálas anyagot, mintha a legfinomabb selyem lenne. Peter szíve nagyot dobbant a megkönnyebbüléstől, hogy ez a hirtelen ötlet úgy látszik telitalálat volt. A gyerek kék szeme úgy ragyogott rá, hogy szinte belezsibbadt.

-A kedvenc játékosom – vigyorgott rá a srác és ettől a mosolytól Peter úgy érezte, bármire képes.

-Akkor szerzek tőle autogramot. – ígérte nagylelkűen. Őszintén remélte, hogy nem ígért túl sokat.

-Megtenné, hogy a labdára kéri? – nyújtotta felé Oliver a szatyrot.

-Nem. Ezzel a labdával játszani kell; majd egy másikat íratok alá vele. – kacsintott rá a férfi.

-Hú, az klassz lenne! – sóhajtott már az ígérettől is boldogan a gyerek. –Kösz, Peter! – ragyogott rá a férfira. …

Ebben a pillanatban lépett be Rey. A gyerek boldogan szaladt oda hozzá és egy cuppanós puszit nyomott a férfi arcára, ahogy az sok boldogságot kívánva egy méretes dobozt nyomott a kezébe. Újra izgatott papírtépdesés következett, aztán meglepetten, kis csalódással az arcán Oliver körbemutatta az ajándékát, az előbbihez megszólalásig hasonlító távirányítós versenyautót.

Peter egy grimasz mögé bújtatta el a kárörvendését, amiért apuka így beégett a gyerek előtt. Aztán lehervadt a mosoly az arcáról, ahogy a kölyök átkarolta Rey Connors nyakát és egy puszit nyomott az arcára: -Kösz, apa!

Hiába nem szerzett örömet a gyereknek, mégis Rey Connors járt jobban. Ő maga örült persze a szégyenlősen elsuttogott Köszönöm-nek is, de az a puszi és főleg az az apró szó: apa… hát, az az igazság, az mindent vitt. A helyzet keményen szembesítette vele, hogy Oliver életében neki egyelőre csak a barátságos bácsi titulus jutott.

Sylvia megelégelte, ahogy a két férfi egymást méregeti a gyerek feje fölött, és úgy döntött, megpróbálja elterelni a figyelmüket az ünnepeltről. Felkapott két jeges teával töltött poharat és jószerivel a kezükbe nyomva, Peterre nézett:

-Milyen volt Singapur?

-Nagyon távoli és túl zajos – foglalta össze egy rövid mondatba a lényeget Peter, szemével követve a gyereksereget, akik zajongva kitódultak a kertbe, közrefogva Olivert, aki már az új mezben feszített; aztán egy halvány mosollyal hozzátette:  …-de sikeres.

-Sikeres? – nézett rá érdeklődően a nő.

-Igen. Aláírtuk a jövő évi koncertkörút szerződését. Az időpont már eddig is le volt foglalva a naptáramban, mint ahogy már két évre előre sok másik is, de most tisztáztuk a részleteket és véglegesítettük az egészet. Mindig öröm ott játszani, mert szeretik és értik a zenét, de roppant kritikusak, mindig új repertoárral kell készülni, amit részben ők állítanak össze. Igazi kihívás, és nagyon élvezem. – magyarázta Peter. Kicsit hivalkodónak tűnt még önmaga előtt is, pedig csak egyszerűen szerette volna megmutatni, hogy már ő diktálja a feltételeket és jól megfizetik azért, amit csinál, mert – mondjon bárki bármit – jól csinálja, veszettül jól. Gyerekes bizonyítási vágy vett rajta erőt, bármennyire is abszurdnak tűnt ezt gondolnia, …mintha ezzel a sikerességgel is közelebb kerülhetne a végső céljához, hogy az a srác ott a gyereksereg közepén egyszer majd neki mondja azt, hogy apa. 

-Akkor én megyek is! – szólalt meg hirtelen Rey, aki láthatóan kellemetlenül érezte magát. A fia a barátaival játszott, a felesége csak a zongoristájával foglalkozott, pedig szívesen beszélgetett volna vele, hogy megtudja, vajon Sylvia is hallotta-e a nagy hírt, hogy ő és az anyja is ugyanannak a válóperes ügyvédnek veszik igénybe a szolgáltatásait. Elég zárt világ az övéké ahhoz, hogy ez a pikáns hír őhozzá is eljusson, és igazság szerint roppant kíváncsi lett volna Sylvia reakciójára. A büszke George Deaver … nem tudta miért éppen most bomlik fel az apósa házassága, de érdekes egybeesésnek tűnt, hogy anya és lánya  egyszerre döntöttek úgy, elhagyják a férjeiket. Ötlete sem volt, hogy a jó öreg Loretta min szívta fel magát és adta be a válókeresetet; hiszen mindenki úgy ismerte Deaveréket, mint a Tökéletes Családot. Hogy ez mennyire nem így volt, senki sem sejthette. Ő maga sem tudta még néhány hónapja. Végül úgy döntött, most mégsem hozza szóba, ünnepeljenek csak, de a kocsihoz közeledve végig a hátában érezte annak a Peternek a szúrós pillantását. Hm, elég volt a felbukkanása és máris mennyire megkeveredtek a dolgok a jól bejáratottnak hitt állóvizükben…

Pedig Peternek eszébe sem jutott a válás, Sylvia szülei pedig még annyira sem, ami nem is csoda, hiszen nem tudott az időközben történtekről. Az ő gondolatai csak akörül jártak, hogy ő azért nagyobb örömet szerzett Olivernek, mint Rey. Büszke volt, amiért jól ráérzett a gyerek titkos vágyára; ugyanakkor megmagyarázhatatlanul bosszús volt, amiért a másik férfi annyi év után sem érezte, minek örülne a fia. Micsoda bolond gondolat, rázta meg a fejét. Tudat alatt vetélkedne a férfival? Ez is egy új vonás volt, amelyet az utóbbi időben fedezett fel önmagán. Egyszer régen csinált már ilyet, amikor büszke kakas módjára feszített Sylvia mellett, mindenki számára nyilvánvalóvá téve, hogy hozzá tartozik. Vajon még mindig ott lappang benne ez az érzés? Úgy érezte, hogy ha őszintén kellene válaszolnia erre a kérdésre, most még bajban lenne. Nem tudott kiigazodni a nőn, nem érezte benne a közeledést, csak valami mélyről jövő indulatot, amely dühítette, mert ebben az egészben önmagát érezte becsapottnak és vesztesnek. Úgy gondolta, senki másnak nincs joga ugyanígy érezni, Sylviának semmiképpen sem. De nem tudta a szemére sem vetni a történteket, mert azok az árnyékok a szeme mélyén árulkodóak voltak, hogy talán semmi nem olyan fekete és fehér, mint ahogy elsőre képzelte. 

Kiballagott a kertbe, mosolyogva figyelte egy ideig az őrült hangzavarban kipirult gyereket, ahogy diadalmasan magasba tartva szalad a labdával, aztán intett neki búcsúképpen, és visszament a házba. Sylvia egy nővel beszélgetett, Claudia – merült fel benne a bemutatkozáskor elhangzott név, a kis Jerome mamája. Letette a poharát és hozzájuk lépett.

-Köszönöm az értesítést! Nem is tudod, milyen hálás vagyok érte, hogy itt lehettem, de most el kell mennem. Két napja lényegében utazom, azt hiszem, ha még egy órát talpon kell maradnom, akkor eldőlök. Majd jelentkezem, mert egy hét múlva Kanadába kell mennem, de előtte mindenképpen szeretnék még eljönni. Viszlát és még egyszer, kösz! – biccentett aprót, aztán a másik nőre nézve elmosolyodott: -Remélem, Kevin már túltette magát a baleseten!

-Oh, igen, kedves, hogy említi… Kevin már túltette magát, csak nekem vannak rémálmaim azóta is. – nevette el magát az asszony, aztán elgondolkodva figyelte, ahogy Sylvia a kijárathoz kíséri a férfit.

*

Az utolsó vendégek is elmentek, már csak az izgatott gyereksereg tombolt a kertben, amikor Sylvia és Claudia fáradtan rogytak le a nyugágyra egy-egy pohár borral a kezükben. Ő is csak azért maradt, mert mára kimenőt kapott a férjétől Jesse-től, hogy Sylvia segítségére lehessen, és hogy a nő ne maradjon egyedül éjszakára a hat fiúval, akik között Kevin is ott volt. Így aztán most csendben ringatózva nézték a kis gézengúzokat, akik a figyelő tekintetek mellett pehelycukrot sütögettek a tábortűz parazsa mellett.

Claudia eddig a pillanatig bírt a kíváncsiságával. Nem kerülte el a figyelmét Peter és a barátnője közti kissé feszült hangulat, ugyanakkor pontosan érzékelte azt a furcsa izzást is, ami tagadhatatlanul megvolt közöttük. 

-Tudom, hogy könnyen megkaphatom, hogy semmi közöm hozzá, de egyszerűen muszáj megkérdeznem, Syl… ki ez a Peter? Úgy értem, talán miatta … váltok el? …Tudod, ha elszalad a képzeletem… ahogy Oliverrel láttam, akár az apja is lehetne. Hihetetlen a hasonlóság köztük, nem gondolod?

Sylviának elég volt a két hirtelenjében felhörpintett pohár bor, hogy mesélni kezdjen. Máskor ez talán meg sem kottyant volna, de az idegei most egy csomóban görcsöltek, ezért talán az alkohol is másképpen hatott rá. Már hosszú évek óta Claudia volt a legközelebbi barátja, igaz, ennyire bensőséges titkokat egyikük sem osztott meg a másikkal soha, de most egyszerűen úgy érezte, muszáj megnyílnia valaki előtt, és erre a barátnője tűnt a legalkalmasabbnak.

-Petert már nagyon régen ismerem. Vagyis hát régen ismertem. De aztán szétmentünk és mostanában találkoztunk csak újra. Nem miatta válok el, ugyanakkor talán mégis.

-Meg tudom érteni, fantasztikusan jóképű pasi. – sóhajtott Claudia.

-Nem ez az oka. Az igazi ok az, hogy Oliver nem Rey gyereke. – suttogta Sylvia maga elé meredve. Claudiának cigányútra szaladt a bor.

-Jézusom, én csak vicceltem, amikor azt mondtam, hogy … azt ne mondd, … Peter az apja? – nézett hitetlenkedve Sylviára, aki bánatos grimasszal bólintott.

-És mi történt? Nem vállalta? … Nem, azt nem tudnám elhinni róla… ahogy ma is figyelte a gyereket… jézusom… nem is tudta, mi?

Sylvia meglepetten fókuszált rá. Hogy a fenébe tudta Claudia ilyen gyorsan átlátni a helyzetet?

-Nem, nem tudta. Ráadásul volt valami… az apám és őközte… szóval, Peter elutazott és azt hittem, soha többé nem látom, úgyhogy hozzámentem Reyhez. De iszonyatosan rossz döntés volt. És csak most szedtem össze a bátorságom, hogy véget vessek ennek az egésznek. Csak még azt nem tudom, a gyerekekkel hogyan értessem meg… istenem, én olyan szerencsétlen vagyok! – sóhajtott Sylvia, aztán Claudiára nézett, aki figyelmesen vizsgálta a vonásait.

-Hát, tudod, távol álljon tőlem, hogy osszam neked az észt, mert sosem voltam ilyen helyzetben, úgyhogy nem tudom, a valóságban hogyan viselkednék, de persze van róla elképzelésem. Az ember szilárd erkölcsi alapokról tud más bajában nyilatkozni, de fogalma sem lehet, egy ilyen vészhelyzet mit hozna ki belőle. Nyilván hülyeségnek érzem, hogy hozzámentél Reyhez, de közben azt is el tudom fogadni, hogy próbáltál túllépni a múlton, bár meglehetősen drasztikus megoldást találtál. Már csak azt nem értem, mi a fenéért tartott ilyen sokáig, amíg rájöttél, hogy hibáztál? Már ne haragudj, hogy ezt mondom, de ha ez a Peter akkor régen is ilyen pasi volt, mint most, akkor én felkutattam volna érte a fél világot, hogy megtudjam, miért ment el. Egy válasz járt volna nekem. 

-Igazság szerint, ő írt nekem és hívott, menjek utána, csak … az apám eltitkolta előlem ezt a levelet, és tudod, akkoriban mást sem hallottam tőle, hogy ez a fiú csak kihasznált és nem becsült meg engem. A végén én hülye elhittem, és mire kételkedni kezdtem, addigra már magamra csuktam a börtönajtót.

Claudia döbbenten ült, hallgatott, mert nem akarta megbántani a barátnőjét azzal, hogy azt mondja neki, akinek ilyen családja van, annak már nincs is szüksége ellenségekre. Millió kérdése lett volna, de látta, hogy az azokra adható válaszok nagy részével még a barátnője maga sincs tisztában. Hogy Sylvia még mindig érez valamit Peter iránt, az olyan nyilvánvaló volt a számára, mint hogy reggelenként kel fel a nap. Azt pedig, hogy a férfinak sem közömbös a múlt, az mutatja egyértelműen, hogy itt volt, felköszöntötte a fiát, aki egy másik férfi nevét viseli, de nem csinált botrányt és csak valami csendes szomorúsággal viselte, hogy ebben a játszmában neki csak a partvonalon jut szerep. És akkor azokat a lopott, fájdalmasan merengő pillantásokat már nem is említi, amiket elkapott, amikor a férfi azt hitte, senki nem figyel rá. Sylviának csak segítségkérőn ki kéne nyújtania a kezét, és ő biztos volt benne, a jóképű apuka örömmel ragadná meg, hogy együtt találják meg a kiutat ebből a káoszból. Persze, megértette azt is, hogy Oliver miatt ez messze nem olyan könnyű, mint elgondolni. 

Közben a gyerekek láthatóan elfáradtak, így aztán félretették a szomorú gondolatokat és kiadták a Takarodó vezényszavát. Hamarosan féltucat gyerek tolongott a fürdőszobában, hogy fogat mossanak, mialatt ők a tábortüzet oltották el; aztán rövidesen a három kis sátorban békés elégedettséggel szuszogtak hálózsákjaikba bújva a rettenthetetlen táborozók. Elmo pedig Oliver és Kevin sátra előtt összegömbölyödve megkezdte az éjszakai őrködést.