A repülőgép a kissé viharos út után végre elérte a montreáli
kifutópályát, a kerekek erős zökkenéssel fogtak betont és Peter végre kiengedte
a jó ideje már visszatartott levegőt. Az út egy szakaszán, amikor a turbulencia
össze-vissza dobálta a gépet, a nyakukba potyogtak az oxigénmaszkok és az
utasok egy része pánikban sikítva várta az elkerülhetetlent, erősen kétségesnek
érezte, hogy az életben valaha még lehetősége lesz elmondani Sylviának, hogy
semmi sem tehetné boldogabbá, mint ha közösen tervezhetnék a jövőt, együtt
nevelve a fiukat és azt a nagyszájú kis boszorkányt, aki zongoraművésznő
szeretne lenni. Valamiért ezt az utóbbi fejleményt roppant mulatságosnak
tartotta. …A vacsorára gondolt, az utolsó együtt töltött órákra, amikor nyíltan
beszéltek a szakításuk körülményeiről, a hibákról, amiket mindketten
elkövettek, az egymás nélkül töltött évek fájdalmáról, hiányérzetéről… amikor
nem tudták elfogadni, hogy az élet számukra csak ennyit nyújtott volna.
Azzal az ígérettel váltak el, hogy hazatérve az első útja majd hozzájuk vezet, még akkor
is, ha Oliver akkor még a táborban lesz. El sem tudta képzelni, gyerekkorában ő
hogy volt képes három hetet eltölteni egy ilyen erdei táborban, és tisztában
volt vele, hogy Olivernek minden kalandvágya mellett most valószínűleg nem
igazán tetszett az időzítés.
Még túl sok megválaszolatlan kérdés volt közöttük, és szíve
szerint minden szabadidejét annak szentelte volna, hogy azt a szegény gyereket
megnyugtassa, hogy az első sokk-hatás után képesek lesznek a lehető legjobbat
kihozni ebből a furcsán induló kapcsolatból.
A gép végre megállt és ő megkönnyebbülten kicsatolta a
biztonsági övét, aztán felkapta az utazó táskáját a szomszédos ülésről, hogy az
elsők között hagyhassa el megpróbáltatásai színhelyét. A kijáratnál egy
sofőrsapkás férfi várta Mr. Cunningham
feliratú táblával és ő hálás mosollyal biccentett neki, aztán hosszú léptekkel
követte az elegáns egyterűhöz, amivel várták. A csomagjáról egy asszisztens
gondoskodott, soron kívül előkerítve a repülő feneketlennek hitt csomagteréből,
így aztán szinte percnyi késlekedés nélkül roboghattak az égbenyúló épületek
között megbújó szállodához. A sofőrtől megkapta a holnapi nap időbeosztását,
aztán eltűnt a szobája mélyén és megpróbált aludni, hogy ezzel is lerövidítse a
Sylviával való találkozáshoz vezető végeérhetetlennek tűnő két hetet.
Másnap hunyorogva nézett szét az ötödik emeleti lakosztály
ablakából. Mélyen alatta hömpölygött a forgalom, melynek monoton zaja nem
hatolt át a jól szigetelt ablakokon, a szemközti oldalon viszont egy
felhőkarcoló takarta el előle a felkelő nap narancsos sugarait. A széles
sugárutat követve a távolban felhőtlen kék ég, zöld lombok, a tobzódó természet
hívogatta. Nem először járt már Montreálban. Tudta, hogy a város az azonos nevű
szigeten fekszik, az Ottawa és a Szent Lőrinc folyó torkolatánál; és tudta azt
is, ha sikerül gyorsan letudnia a hivatalos kötelezettségeit, páratlan szépségű
táj várja, hogy kiszellőztesse a fejét. Talán a napsütötte reggel tette, talán
a remény, amely a Sylviával töltött este óta társául szegődött, de most nagy
kedve lett volna zongorához ülni. A szája szélét beharapva vizsgálgatta a
nappali falához tolt csinos kis pianínót. Nem volt különösebben komoly darab,
valószínűleg egy vészhelyzetben felhajtott kényszermegoldás volt csak, de most
tökéletesen megfelelt a célnak. Bár minden tisztelete a klasszikusoké volt, de
ma a bensejét feszítő örömöt akarta hangokba foglalni, ezért leült és
improvizálni kezdett. Már percek óta játszott, amikor rájött, hogy ezt a
darabot már játszotta… egyszer régen… egy olyan reggelen, amikor győztesként
érezte magát, holott nem volt ütközet, melyben győzedelmeskednie kellett volna.
Nem volt ellenfél, csak egy végtelenül együttműködő társ, aki nemcsak a testét
kínálta fel neki, de a szívét is. Sylvia aznap este lett az övé, a
záróvizsgájuk utáni estén, és ő hajnalban képtelen volt magába fojtani az
elragadtatottságát, az ujjai szinte önálló életre kelve keltették életre a
korábban lekottázott dallamokat. A dallamokat, amelyek most előbukkanva a
múltból, újra megtalálták.
*
El sem hitte, hogy elérkezett a nyolc állomásból álló
sorozat utolsó állomására, és az esti torontói fellépés után végre hazatérhet.
Haza? Ez a szó most egyszeriben új értelmet nyert a várakozás izgalmával
vegyülve. Nem Londonba tartott, hanem New Yorkba. A régi, s talán az új
otthonába. Amanda tegnap küldte el az ingatlanos céggel kötött előzetes
megállapodást és az estéje azzal telt, hogy kedvtelve nézegette a princetoni
házat részletesen bemutató fotókat, a szobák elosztásának gondolatával játszva.
Pontosan látta maga előtt, hogy melyik szobában érezné jól magát Oliver, melyik
lehetne a kislányé, és leginkább a „szülői” hálószoba tetszett neki. Biztos
volt benne, hogy a minden kényelemmel felszerelt konyha Sylvia minden igényét
kielégítené, a házat körbeölelő kert pedig maga volt a Paradicsom. Persze,
tisztában volt vele, hogy még hosszú idő eltelhet addig, amíg ezek az álmok
valóra válnak, de végre volt célja, amiért küzdhetett, ettől pedig örömtelivé
vált az álmodozás, tervezgetés.
Elégedetten lélegezte be a levegő dús páratartalmát, ahogy a
Niagara vízesés milliónyi apró vízcseppjében fürdött, akár egy kisgyerek, karját
széttárva. A koncertkörút eddig a legnagyobb elégedettséggel töltötte el. A
közönség mindenütt szeretettel és tisztelettel fogadta, ő pedig a legjobb
formájával hálálta meg az érdeklődésüket. A szervezők lepték meg ezzel a
kirándulással és örömmel egyezett bele. Egyrészt már régen szerette volna látni
a természet őserejének ezt a páratlan tobzódását, másrészt ez a néhány
kikapcsolódással töltött óra is lerövidíti az izgatott várakozást a közelgő
viszontlátás előtt.
A Mennydörgő víz, ahogy
az indiánok nevezték el, hihetetlen víztömegét a Nagy-tavak különböző
magasságokból érkező hol lusta, de bő vízű, hol gyors folyói táplálják, és itt,
ezen a ponton fülsiketítő bömböléssel szakad le a nem túlságosan mély
szakadékba. Az idegenvezetője azt állította, hogy a víz robaja ötven
kilométeres távolságból is észlelhető, és ő kész volt hinni neki, mert itt a
partján közel állt a megsüketüléshez. Mindenre elszántan követte a férfit, aki
a fürge kis motoros hajók egyikéhez vezette, hogy azzal a vízesés „alá”, a
lezúduló vízfüggöny mögé vigye. Felkészült rá, hogy csuromvizesen érkezik majd
vissza a csónakkikötőbe, de izgatottan szállt a hajóra, csak azt sajnálva, hogy
az élményt nem oszthatja meg a fiával. De nem aggódott igazán, mert biztos volt
benne, hogy egyszer elhozhatja majd őt is ide, megmutatva neki, hogy az ember,
az emberi hibák és tévedések súlya mennyire eltörpül a természet vadsága és
szépsége mellett. Ezekben a pillanatokban még ő maga is úgy érezte, hogy bármit
is tett eddigi életében, az közel sem volt olyan kézzel fogható, mint ez a
varázslat, aminek most részese lehet.
*
Sylvia kihasználva, hogy az elmúlt hetekben Theával
kettesben többször tudtak igazi anya-lánya programokat szervezni, elérkezettnek
látta az időt, hogy beavassa a kislányt az utóbbi hetek történéseinek
lényegébe. Nem ígérkezett egyszerű feladatnak, hiszen Thea csak hét éves lesz
nemsokára, és ez nem az a kor, amikor egy gyerek könnyedén megemészti a felnőttek
zűrzavaros döntéseinek mozgató rugóit. Végül úgy döntött, hogy a környezetük
példáit hívja segítségül. A reggeliző asztal fölött, akkurátusan kenegetve egy
szelet málnalekváros pirítóst, a kislányra sandított.
-Hallottam, hogy Harmony szülei elválnak.
-Ühüm – bólogatott teli szájjal a gyerek. –Képzeld,
Harmonynak hirtelen lesz még két testvére, mert az anyukája új barátjának van
két fia.
Sylvia pontosan tisztában volt ezzel, nem is véletlenül
hozta szóba a dolgot.
-És, a barátnőd hogy érzi magát ettől a változástól?
Mármint, hogy lesz egy új apukája és egy régi is?
-Azt mondta, hogy a mamája barátja nem lesz az apukája, ő
csak Mike lesz. De azért Timothy és Dalton a testvérei lesznek… a fogadott
testvérei.
-Hát, tudod… - kezdett bele nehézkesen Sylvia –
tulajdonképpen nálunk is ez a helyzet. Apu, az apu; de te is tudod, hogy
Peterrel sokat találkoztunk mostanában, és …
-…és ő az új barátod? – nézett rá a maszatos arcú kislány,
inkább kíváncsian, mint aggodalmasan.
-Igen, azt hiszem, így is mondhatjuk, Peter az új barátom.
Csak tudod, Petert én nem most ismertem meg, hanem egyszer régen már ismertük
egymást. Amikor az aput még nem ismertem.
-Szerelmesek voltatok? – csillant meg a kislány szeme. Aha,
akkor már ez a kor az, amikor a gyerekek előtt nincs titok? – gondolta magában
Sylvia. Sokkal többet látnak, értenek a felnőttek világából, mint azt mi
szeretnénk – sóhajtotta.
-Igen, nagyon szerelmesek voltunk. – ismerte be mosolyogva.
…-és tudod, azt hittem, hogy majd ő lesz a férjem, amikor kiderült, hogy
kisbabát várok. De aztán történt valami, ami miatt összevesztünk és ő elutazott
nagyon messzire, én meg haragudtam rá. Aztán megismertem aput és hozzámentem
feleségül. Megszületett Oliver, akinek az apukája … Peter. – A falat itt állt
meg a gyerek szájában.
-Akkor Oli nem is a testvérem?
-Jaj, dehogynem, hiszen mind a ketten az én gyerekeim
vagytok! – vágta rá gyorsan a nő. –Az apukátok ugyan nem ugyanaz, de a mamátok
igen. Féltestvérek vagytok.
-Úgy mint Harmony és a fiúk?
-Nem, ők … mostohatestvérek, mert nincs vérségi kapcsolat
közöttük. Ti igazi testvérek vagytok. – mosolygott a gyerekre biztatóan Sylvia,
miközben megszólalt a telefonja valahol a konyhapult végében. Felállt,
felvette, aztán egyre sápadtabban hallgatta, végül csak annyit motyogott könnyben
úszó szemekkel: Ez nem lehet igaz? Ugye, ezt nem mondja komolyan? Máris
odajövök… indulok! És bármi híre van, azonnal telefonáljon! – az utolsó
szavakat már szinte kiabálta, aztán bontotta a vonalat és egy pillanatra Theára
nézett, majd felhívta a volt férjét.
*
Rey döbbenten
hallgatta Sylvia sírástól alig érthető hadarását. Csak annyit sikerült abszolút
biztosan kivennie a szavaiból, hogy Oliverrel történt valami a táborban, és
ezért válni készülő felesége a segítségét kéri, hogy vigyázzanak Theára, amíg ő
a táborba utazik. Gyorsan utána számolt, Oliver két hete utazott el a
Shenandoah nemzeti parkba szervezett táborba. Még egy hétig tartott volna a
turnusuk, de a fia (nyelt nagyot a valaha oly magától értetődő, de mostanra
idejétmúlt megfogalmazásra) és a kis barátja, Kevin eltűntek a szobájukból ma
reggelre. A környéket vadőrök és rendőrök serege kutatja át, egyelőre eredmény
nélkül.
Az első gondolata önkéntelenül is az volt, hogy ezt is annak
a Peternek köszönhetik. Amíg fel nem bukkant, éltek csendesen, nyugodtan, de a
megjelenésével felbolydult az életük. Ő maga egyelőre nagystílűen túllépett
azon a tényen, hogy egy ideje a házasságán kívül kereste a boldogságot, mert
úgy érezte, hogy ez sem történt volna meg, ha a felesége nem ragad a múltban, egy
olyan férfi után sóvárogva, aki magára hagyta egy gyerekkel a hasában. Jó,
időközben kiderült, hogy erről a tényről a férfi sem tudott, de attól még
Sylvia gondolatait ő töltötte ki, nem pedig a férje, akinek örök hűséget
fogadott a pap előtt. Megrázta magát, hogy elkalandozó gondolatai
visszataláljanak a sokkoló valósághoz, aztán máris magához vette a
a kocsikulcsot, hogy Theáért menjen. Norah összeszorult szívvel hallgatta
mellette a telefonbeszélgetést. Bármi is történt Rey családjában, bármennyire is
együtt érzett vele, amikor kiderült, hogy apai büszkesége egy hazugságra épült,
most egy gyerek bajban volt, és ez őt sem hagyta érintetlenül. Őszintén
remélte, hogy egyszer neki is megadatik a saját gyerek nyújtotta boldogság,
talán már nem is olyan sokára – szipogott halkan, nem merve még elkiabálni a
hírt – de addig is nőként és emberként aggódott, hogy Oliver mihamarabb és
sértetlenül előkerüljön.
5 megjegyzés:
Éreztem az elejétől, hogy valami lesz. De bevallom, azt gondoltam, hogy Peterrel...főleg mikor elvitted a Niagara vízeséshez :) De nem. Arany pici fiú merre tekereg vajon? Remélem semmi nagyon nagy csapást nem mérsz rájuk, na meg ránk se!
Mondtam már, hogy imádom ahogy leírod amikor "elviszel" minket valahova? Mozizható az egész! :)
Köszi Jutkám, pusza
Restellve vallom be, hogy egyszerre több részt kellett elolvasnom, de ma naprakész lettem! :)
Akkor ébredeznek az érzelmek?! :P
Köszönöm!
A beszélgetést is Peter és Oliver között, de mivel telhetetlen perszóna vagyok, még úúúúúgy olvastam volna a 2 "férfiról" *sóh
Reménykedem, hogy még kapunk a kettőjük közeledéséből ízelítőt! :)
Thea okos kislány, nem lesz vele baj!
Nade Oliiiii!!!
Hová csatangolt el ez a két ebadta kölke!?
Tetszett mondanom sem kell! ;)
Izgalmassá tetted ezt a teszt.
Kívàncsi vagyok a fiük hová és miért léptek le?
Részt* XD
Mivel a házzal is tervezgetett, gondolom, nemcsak a halálfélelem vezette Petert a kezdeti gondolataihoz ;)
De akkor miért nem hívta Szilvit, mihelyst leszállt?! *FP*
Niagarát imádtam, Thea egy édes, Rey-t is csípem, a fiúknak meg nyilván nem lesz semmi bajuk! Ugye?!? O.o ;)
Tetszett, jucus!
K&P
Megjegyzés küldése