Zongorajáték 35.

A repülőgép a kissé viharos út után végre elérte a montreáli kifutópályát, a kerekek erős zökkenéssel fogtak betont és Peter végre kiengedte a jó ideje már visszatartott levegőt. Az út egy szakaszán, amikor a turbulencia össze-vissza dobálta a gépet, a nyakukba potyogtak az oxigénmaszkok és az utasok egy része pánikban sikítva várta az elkerülhetetlent, erősen kétségesnek érezte, hogy az életben valaha még lehetősége lesz elmondani Sylviának, hogy semmi sem tehetné boldogabbá, mint ha közösen tervezhetnék a jövőt, együtt nevelve a fiukat és azt a nagyszájú kis boszorkányt, aki zongoraművésznő szeretne lenni. Valamiért ezt az utóbbi fejleményt roppant mulatságosnak tartotta. …A vacsorára gondolt, az utolsó együtt töltött órákra, amikor nyíltan beszéltek a szakításuk körülményeiről, a hibákról, amiket mindketten elkövettek, az egymás nélkül töltött évek fájdalmáról, hiányérzetéről… amikor nem tudták elfogadni, hogy az élet számukra csak ennyit nyújtott volna.

Azzal az ígérettel váltak el, hogy hazatérve  az első útja majd hozzájuk vezet, még akkor is, ha Oliver akkor még a táborban lesz. El sem tudta képzelni, gyerekkorában ő hogy volt képes három hetet eltölteni egy ilyen erdei táborban, és tisztában volt vele, hogy Olivernek minden kalandvágya mellett most valószínűleg nem igazán tetszett az időzítés.

Még túl sok megválaszolatlan kérdés volt közöttük, és szíve szerint minden szabadidejét annak szentelte volna, hogy azt a szegény gyereket megnyugtassa, hogy az első sokk-hatás után képesek lesznek a lehető legjobbat kihozni ebből a furcsán induló kapcsolatból. 

A gép végre megállt és ő megkönnyebbülten kicsatolta a biztonsági övét, aztán felkapta az utazó táskáját a szomszédos ülésről, hogy az elsők között hagyhassa el megpróbáltatásai színhelyét. A kijáratnál egy sofőrsapkás férfi várta Mr. Cunningham feliratú táblával és ő hálás mosollyal biccentett neki, aztán hosszú léptekkel követte az elegáns egyterűhöz, amivel várták. A csomagjáról egy asszisztens gondoskodott, soron kívül előkerítve a repülő feneketlennek hitt csomagteréből, így aztán szinte percnyi késlekedés nélkül roboghattak az égbenyúló épületek között megbújó szállodához. A sofőrtől megkapta a holnapi nap időbeosztását, aztán eltűnt a szobája mélyén és megpróbált aludni, hogy ezzel is lerövidítse a Sylviával való találkozáshoz vezető végeérhetetlennek tűnő két hetet. 

Másnap hunyorogva nézett szét az ötödik emeleti lakosztály ablakából. Mélyen alatta hömpölygött a forgalom, melynek monoton zaja nem hatolt át a jól szigetelt ablakokon, a szemközti oldalon viszont egy felhőkarcoló takarta el előle a felkelő nap narancsos sugarait. A széles sugárutat követve a távolban felhőtlen kék ég, zöld lombok, a tobzódó természet hívogatta. Nem először járt már Montreálban. Tudta, hogy a város az azonos nevű szigeten fekszik, az Ottawa és a Szent Lőrinc folyó torkolatánál; és tudta azt is, ha sikerül gyorsan letudnia a hivatalos kötelezettségeit, páratlan szépségű táj várja, hogy kiszellőztesse a fejét. Talán a napsütötte reggel tette, talán a remény, amely a Sylviával töltött este óta társául szegődött, de most nagy kedve lett volna zongorához ülni. A szája szélét beharapva vizsgálgatta a nappali falához tolt csinos kis pianínót. Nem volt különösebben komoly darab, valószínűleg egy vészhelyzetben felhajtott kényszermegoldás volt csak, de most tökéletesen megfelelt a célnak. Bár minden tisztelete a klasszikusoké volt, de ma a bensejét feszítő örömöt akarta hangokba foglalni, ezért leült és improvizálni kezdett. Már percek óta játszott, amikor rájött, hogy ezt a darabot már játszotta… egyszer régen… egy olyan reggelen, amikor győztesként érezte magát, holott nem volt ütközet, melyben győzedelmeskednie kellett volna. Nem volt ellenfél, csak egy végtelenül együttműködő társ, aki nemcsak a testét kínálta fel neki, de a szívét is. Sylvia aznap este lett az övé, a záróvizsgájuk utáni estén, és ő hajnalban képtelen volt magába fojtani az elragadtatottságát, az ujjai szinte önálló életre kelve keltették életre a korábban lekottázott dallamokat. A dallamokat, amelyek most előbukkanva a múltból, újra megtalálták.

*

El sem hitte, hogy elérkezett a nyolc állomásból álló sorozat utolsó állomására, és az esti torontói fellépés után végre hazatérhet. Haza? Ez a szó most egyszeriben új értelmet nyert a várakozás izgalmával vegyülve. Nem Londonba tartott, hanem New Yorkba. A régi, s talán az új otthonába. Amanda tegnap küldte el az ingatlanos céggel kötött előzetes megállapodást és az estéje azzal telt, hogy kedvtelve nézegette a princetoni házat részletesen bemutató fotókat, a szobák elosztásának gondolatával játszva. Pontosan látta maga előtt, hogy melyik szobában érezné jól magát Oliver, melyik lehetne a kislányé, és leginkább a „szülői” hálószoba tetszett neki. Biztos volt benne, hogy a minden kényelemmel felszerelt konyha Sylvia minden igényét kielégítené, a házat körbeölelő kert pedig maga volt a Paradicsom. Persze, tisztában volt vele, hogy még hosszú idő eltelhet addig, amíg ezek az álmok valóra válnak, de végre volt célja, amiért küzdhetett, ettől pedig örömtelivé vált az álmodozás, tervezgetés.  

Elégedetten lélegezte be a levegő dús páratartalmát, ahogy a Niagara vízesés milliónyi apró vízcseppjében fürdött, akár egy kisgyerek, karját széttárva. A koncertkörút eddig a legnagyobb elégedettséggel töltötte el. A közönség mindenütt szeretettel és tisztelettel fogadta, ő pedig a legjobb formájával hálálta meg az érdeklődésüket. A szervezők lepték meg ezzel a kirándulással és örömmel egyezett bele. Egyrészt már régen szerette volna látni a természet őserejének ezt a páratlan tobzódását, másrészt ez a néhány kikapcsolódással töltött óra is lerövidíti az izgatott várakozást a közelgő viszontlátás előtt.

A Mennydörgő víz, ahogy az indiánok nevezték el, hihetetlen víztömegét a Nagy-tavak különböző magasságokból érkező hol lusta, de bő vízű, hol gyors folyói táplálják, és itt, ezen a ponton fülsiketítő bömböléssel szakad le a nem túlságosan mély szakadékba. Az idegenvezetője azt állította, hogy a víz robaja ötven kilométeres távolságból is észlelhető, és ő kész volt hinni neki, mert itt a partján közel állt a megsüketüléshez. Mindenre elszántan követte a férfit, aki a fürge kis motoros hajók egyikéhez vezette, hogy azzal a vízesés „alá”, a lezúduló vízfüggöny mögé vigye. Felkészült rá, hogy csuromvizesen érkezik majd vissza a csónakkikötőbe, de izgatottan szállt a hajóra, csak azt sajnálva, hogy az élményt nem oszthatja meg a fiával. De nem aggódott igazán, mert biztos volt benne, hogy egyszer elhozhatja majd őt is ide, megmutatva neki, hogy az ember, az emberi hibák és tévedések súlya mennyire eltörpül a természet vadsága és szépsége mellett. Ezekben a pillanatokban még ő maga is úgy érezte, hogy bármit is tett eddigi életében, az közel sem volt olyan kézzel fogható, mint ez a varázslat, aminek most részese lehet.

*

Sylvia kihasználva, hogy az elmúlt hetekben Theával kettesben többször tudtak igazi anya-lánya programokat szervezni, elérkezettnek látta az időt, hogy beavassa a kislányt az utóbbi hetek történéseinek lényegébe. Nem ígérkezett egyszerű feladatnak, hiszen Thea csak hét éves lesz nemsokára, és ez nem az a kor, amikor egy gyerek könnyedén megemészti a felnőttek zűrzavaros döntéseinek mozgató rugóit. Végül úgy döntött, hogy a környezetük példáit hívja segítségül. A reggeliző asztal fölött, akkurátusan kenegetve egy szelet málnalekváros pirítóst, a kislányra sandított.

-Hallottam, hogy Harmony szülei elválnak.

-Ühüm – bólogatott teli szájjal a gyerek. –Képzeld, Harmonynak hirtelen lesz még két testvére, mert az anyukája új barátjának van két fia.

Sylvia pontosan tisztában volt ezzel, nem is véletlenül hozta szóba a dolgot.

-És, a barátnőd hogy érzi magát ettől a változástól? Mármint, hogy lesz egy új apukája és egy régi is?

-Azt mondta, hogy a mamája barátja nem lesz az apukája, ő csak Mike lesz. De azért Timothy és Dalton a testvérei lesznek… a fogadott testvérei.

-Hát, tudod… - kezdett bele nehézkesen Sylvia – tulajdonképpen nálunk is ez a helyzet. Apu, az apu; de te is tudod, hogy Peterrel sokat találkoztunk mostanában, és …

-…és ő az új barátod? – nézett rá a maszatos arcú kislány, inkább kíváncsian, mint aggodalmasan.

-Igen, azt hiszem, így is mondhatjuk, Peter az új barátom. Csak tudod, Petert én nem most ismertem meg, hanem egyszer régen már ismertük egymást. Amikor az aput még nem ismertem.

-Szerelmesek voltatok? – csillant meg a kislány szeme. Aha, akkor már ez a kor az, amikor a gyerekek előtt nincs titok? – gondolta magában Sylvia. Sokkal többet látnak, értenek a felnőttek világából, mint azt mi szeretnénk – sóhajtotta.

-Igen, nagyon szerelmesek voltunk. – ismerte be mosolyogva. …-és tudod, azt hittem, hogy majd ő lesz a férjem, amikor kiderült, hogy kisbabát várok. De aztán történt valami, ami miatt összevesztünk és ő elutazott nagyon messzire, én meg haragudtam rá. Aztán megismertem aput és hozzámentem feleségül. Megszületett Oliver, akinek az apukája … Peter. – A falat itt állt meg a gyerek szájában. 

-Akkor Oli nem is a testvérem?

-Jaj, dehogynem, hiszen mind a ketten az én gyerekeim vagytok! – vágta rá gyorsan a nő. –Az apukátok ugyan nem ugyanaz, de a mamátok igen. Féltestvérek vagytok.

-Úgy mint Harmony és a fiúk?

-Nem, ők … mostohatestvérek, mert nincs vérségi kapcsolat közöttük. Ti igazi testvérek vagytok. – mosolygott a gyerekre biztatóan Sylvia, miközben megszólalt a telefonja valahol a konyhapult végében. Felállt, felvette, aztán egyre sápadtabban hallgatta, végül csak annyit motyogott könnyben úszó szemekkel: Ez nem lehet igaz? Ugye, ezt nem mondja komolyan? Máris odajövök… indulok! És bármi híre van, azonnal telefonáljon! – az utolsó szavakat már szinte kiabálta, aztán bontotta a vonalat és egy pillanatra Theára nézett, majd felhívta a volt férjét.

*

Rey  döbbenten hallgatta Sylvia sírástól alig érthető hadarását. Csak annyit sikerült abszolút biztosan kivennie a szavaiból, hogy Oliverrel történt valami a táborban, és ezért válni készülő felesége a segítségét kéri, hogy vigyázzanak Theára, amíg ő a táborba utazik. Gyorsan utána számolt, Oliver két hete utazott el a Shenandoah nemzeti parkba szervezett táborba. Még egy hétig tartott volna a turnusuk, de a fia (nyelt nagyot a valaha oly magától értetődő, de mostanra idejétmúlt megfogalmazásra) és a kis barátja, Kevin eltűntek a szobájukból ma reggelre. A környéket vadőrök és rendőrök serege kutatja át, egyelőre eredmény nélkül. 

Az első gondolata önkéntelenül is az volt, hogy ezt is annak a Peternek köszönhetik. Amíg fel nem bukkant, éltek csendesen, nyugodtan, de a megjelenésével felbolydult az életük. Ő maga egyelőre nagystílűen túllépett azon a tényen, hogy egy ideje a házasságán kívül kereste a boldogságot, mert úgy érezte, hogy ez sem történt volna meg, ha a felesége nem ragad a múltban, egy olyan férfi után sóvárogva, aki magára hagyta egy gyerekkel a hasában. Jó, időközben kiderült, hogy erről a tényről a férfi sem tudott, de attól még Sylvia gondolatait ő töltötte ki, nem pedig a férje, akinek örök hűséget fogadott a pap előtt. Megrázta magát, hogy elkalandozó gondolatai visszataláljanak a sokkoló valósághoz, aztán máris magához vette a a kocsikulcsot, hogy Theáért menjen. Norah összeszorult szívvel hallgatta mellette a telefonbeszélgetést. Bármi is történt Rey családjában, bármennyire is együtt érzett vele, amikor kiderült, hogy apai büszkesége egy hazugságra épült, most egy gyerek bajban volt, és ez őt sem hagyta érintetlenül. Őszintén remélte, hogy egyszer neki is megadatik a saját gyerek nyújtotta boldogság, talán már nem is olyan sokára – szipogott halkan, nem merve még elkiabálni a hírt – de addig is nőként és emberként aggódott, hogy Oliver mihamarabb és sértetlenül előkerüljön.