Zongorajáték 37.

Amikor Oliver megszeppenten kikászálódott a parkőrség kocsijából, az első akit észrevett, az anyja volt, aki futva igyekezett feléjük. Rögtön utána pedig meglátta a férfit, akiről nemrég megtudta, hogy az apja, és akinek a felbukkanására itt végképp nem számított. Vajon miért jött ide? – futott át az agyán, aztán már nem tudott foglalkozni a gondolattal, mert az anyja úgy ölelte körbe, mint valami folyondár, kiszorítva belőle azt a kevés szuszt is, ami a balul végződött kis kirándulás után még volt benne.

-Istenem, Oli!  - suttogta az anyja, aztán hirtelen eltolta magától és az anyák felül nem múlható alaposságával végigvizsgálta tetőtől talpig. –Nem sérültél meg? Éhes vagy? Szomjas vagy? Nem fázol? Aludtál egyáltalán?  Istenem, kicsim! Miért csináltad? 

A nőből úgy sorjáztak megállíthatatlanul elő a kérdések, hogy szinte választ sem várt rájuk, csak mondta, mondta, miközben már újra magába olvasztotta elveszettnek hitt kisfiát. Oliver kissé feszengve próbált szabadulni az elsőre megnyugtató anyai ölelésből, ami mostanra már kissé kínossá vált, ahogy észrevette, hogy a táborlakók nagy része őket lesi.

-Anya, ne már! – suttogta. –Nincs semmi bajom. Csak egy kis kalandra vágytunk, aztán valahogy elkeveredtünk és nem találtuk a visszafelé vezető utat. Ha minden a tervek szerint ment volna, rá sem jönnek, hogy kilógtunk. – ismerte be röstelkedve. Újra az anyja mögé pislogott, ahol még tisztes távolságból, de rendületlenül őket figyelve állt a férfi. 

-Ő hogy került ide? – motyogta kíváncsian, és Sylviának nem kellett elmagyarázni, kiről kérdezi a fia.

-Én hívtam fel, hogy mi történt és az első géppel jött is. Ha nem találnak rátok, mostanra már biztos ő is a hegyek között kóborolna és titeket keresne. – simogatta meg a gyerek arcát. –Menj oda hozzá! Ő is nagyon aggódott.

-Apa nem jött el? – kérdezte meg a gyerek, és Sylvia majdnem kijavította, hogy de hiszen … aztán rájött, hogy időt kell hagyjon a gyereknek, amíg megszokja, hogy már másé ez a cím.

-Rey nem jöhetett – mondta halkan, a névvel is jelezve volt férje megváltozott státuszát – tudod, ő vigyáz most Theára, de azt üzente, ha előkerülsz, húzzam meg a füled te kis szökevény – mosolygott most már egyre felszabadultabban az asszony. 

–Na, menj, nyugtasd meg, hogy semmi bajod! – lódított aprót a gyereken a tétován ácsorgó Peter irányába.

Peter érezte magán a gyerek kutató tekintetét, de egyelőre nem mert közelebb menni. Nem akarta, hogy a srác elforduljon tőle, vagy netán az arcába vágja, hogy minek jött ide. Addig volt nyugodt, amíg azt képzelhette, hogy Olivernek talán jól esik az aggódása. Igazából szavakba sem tudta volna önteni az érzéseit. Az aggódás messze nem fedte le azt a pánikot és keserű képzelgést, hogy esetleg ő maga az okozója ennek az egésznek, amiért felbukkant a fia életében. Amikor a gyerek megindult feléje, lassan, tétovázva, jobban izgult, mint élete első igazán fontos fellépése előtt. Mit mondjon, hogy el ne szúrja? Szíve szerint megrázta volna a kölyköt, hogy soha többé ne tegyen ilyet, ugyanakkor legszívesebben magához ölelte volna, de nem tudta, hogy nem kapná-e meg, hogy egyikhez sincs joga. 

-Szia! – motyogta lehajtott fejjel a kis kölyök, aki pillanatnyilag úgy nézett ki, mint aki teljes szívéből megbánta, hogy a frászt hozta mindenkire. Peter azonban látta a csendes dacot is a szemében és halványan elmosolyodott. Lehet, hogy bán valamit a kis vadóc, de az maximum az lehet, hogy lebuktak, és tudja, hogy a dolog nem marad, nem maradhat következmények nélkül.

-Szia! – mondta neki a korábbi idegfeszültségtől még mindig kissé karcos hangon, aztán vett egy mély lélegzetet, hogy leginkább önmagában rendezze viharos érzéseit. –A frászt hoztad a mamára… és rám is – tette hozzá, várva az ellenállást, de a gyerek csöndben, lehajtott fejjel toporgott előtte. Lábait összekarmolták a vadon ágai, poros és koszos volt, igazi kis cserkész, a bevállalósabb fajtából. Haja kuszán meredezett, és a sötét tincsek között valami apró virágú növénynek a szirmaiból is megbújt néhány. Rövidnadrágja fűfoltokkal tarkítva kiáltott mosógépért, de a mocskos összképtől eltekintve teljesen sértetlennek tűnt, és ennyi elég is volt, hogy a férfi idegei lecsillapodjanak.  –Kevin is jól van? – biccentett a többiek felé, mire Oliver is odanézett. A barátja legalább olyan kínosan szorongva ácsorgott az apja előtt, mint ő Peter előtt. ...Ahhoz képest, hogy a fickó néhány hete még azt sem tudta, hogy van egy fia, egészen hamar belejött az apa szerepbe – gondolta morcosan, elhúzva a száját. 

-Oli, kérdeztem valamit! – próbálta meg felhívni magára a gyerek figyelmét Peter.

-Jól van. ...Nem csináltunk semmi veszélyeset! – emelte dacosan csillogó kék szemeit az apjára, aki alig bírta elnyomni a vigyorgást a lázadó hang hallatán. Aha, a srác már kezd magához térni!

-Hát, azért nem gondolnám, hogy veszélytelen volt ez a kis kirándulás. Csak szerencsétek volt, de akár rosszul is végződhetett volna, ha legurultok a hegyoldalon, vagy összetalálkoztok egy csörgőkígyóval, rátok tör egy vihar, esetleg megtámadnak a vadméhek vagy akár egy medve, ahogy a kedvencéből csemegéztek – bökött ujjával a gyerek maszatos szája felé, ahol jól látható volt, hogy találtak málnát a nagy menetelés közben.

Oliver csendben hallgatta a felsorolt szörnyűségeket. Így visszahallva valóban veszélyesnek tűnt, de nekik csak izgalmas és meglehetősen fárasztó kaland volt.

-Na, gyere, üljünk le oda, amíg anya Mr. Epsteinnel beszél! – mutatott a férfi a tóparton heverő hatalmas kidőlt farönkre, és Oliver kelletlenül ugyan, de engedelmesen követte.

*

Peter és Oliver elvonultan beszélgettek, amíg Sylvia kínosan feszengve hallgatta végig Mr. Epstein hegyibeszédét, hogy a két gyereknek azonnal el kell hagynia a tábort a történtek miatt. A táborvezető feledve a korábbi együttérzését és megszeppenését, amiért felelőssé tehetik a történtek miatt, mostanra arrogáns hivatalnokká változott, aki nem akarta megkockáztatni, hogy a hátralevő egy hét alatt a két vállalkozó kedvű kölyök, vagy valamelyik lelkes követőjük további nemkívánatos meglepetést szerezzen. Kevin szülei már pakoltak is, Oli azonban az apjával beszélgetett még a tóparton. Sylviának nem volt szíve megzavarni ezt az apa-fiú pillanatot, ezért aztán szótlanul a gyerek szállására ment, hogy összecsomagoljon.

-Kié volt a nagy ötlet? – kérdezte Peter, aztán felemelt egy apró kavicsot és ügyesen végigkacsáztatta a stég mellett szinte mozdulatlanul álló vízen.

-Az enyém. – mormolta Oliver. Nem akart már többet beszélni erről a balul sikerült kirándulásról, de egyelőre úgy tűnt újdonsült apjának még nem fogytak ki a kérdései ezzel kapcsolatban. Pedig sokkal érdekesebb lett volna, ha megmutatja, mi a trükkje, hogy a kavics akár négyszer-ötször is megpattanjon a feszes vízfelszínen.

-És miért mentetek világgá? – kérdezte a férfi, aki félve várta a választ, ahogy a gyerek a szemébe vágja: miattad.

-Olyan unalmas volt az elmúlt két hét, el sem hinnéd. – vonta meg a vállát Oliver. –Csak a nagyoknak csináltak érdekes programokat, csónaktúrát a tavon, számháborút a tábor melletti erdőben, még arra is megtanították őket, hogyan kell csapdát készíteni az erdőben található anyagokból. Tőlünk meg még a bicskát is elszedték már az első napon. Óvodásoknak való programokat szerveztek… társasjátékokat… de hiszen itt voltunk a természetben – háborgott a gyerek, ahogy szinte dőlt belőle a panaszáradat. Peter azonban csak arra tudott gondolni megkönnyebbülten, hogy mégse a miatta érzett zavaros érzései miatt vágott neki a fia a vadonnak, és cipelte magával minden lében kanál barátját. 

-Mi lesz most? – sandított Oliver a táborvezető felé.

-Szerintem hazaküldenek… régen legalábbis ezt csinálták, vont vállat a férfi. Ő a maga részéről még örült is ennek, hiszen együtt tölthetik a hazafelé vezető hosszú utat.

-Téged is…? – nézett rá érdeklődően felcsillanó szemekkel Oliver, mire Peter nevetve megrázta a fejét:

-Nem, én unalmasan jó gyerek voltam. Eszembe se jutott egy bokor alatt tölteni az éjszakát, amikor vetett ágy várt rám a faházban.

-Hát, az nekem is hiányzott – rázkódott össze a gyerek, ahogy eszébe jutott, milyen kényelmetlenül kemény volt a talaj és hideg a rájuk boruló éjszaka. A kísérteties hangok pedig … soha életében nem félt még ennyire, de ezt be nem vallotta volna senkinek.

-Még jó, hogy nem gyújtottatok tüzet – sóhajtott a férfi, mire Oliver csodálkozva ránézett.

-Pedig gondoltunk rá, csak egyikünknek se volt gyufája.

-Még szerencse! – nyögte Peter. –Egyszer olvastam az újságban, hogy néhány kalandvágyó gyerek tábortüzet rakott, aztán le is égett egy hatalmas erdőterület, amiben rengeteg állat is elpusztult, és hosszú évekre kopárrá vált egy korábban csodás természeti szépség. És még szerencsésnek is mondhatták magukat, hogy nekik nem lett semmi bajuk és a tűz nem fogta körbe őket. Azt mondják, nincs szörnyűbb a tűzhalálnál. – tette hozzá borzongva, ahogy elméjének egy ellenőrizetlen szögletéből kéretlenül is felbukkant az érzés, ahogy a balesetnél az olajjal átitatódott nadrágszár tüzet fog és lángolni kezd, őrületes kínt és rettegést okozva. Megrázta a fejét és visszazárta a borzalmas emléket az elméje fogságába, de még éppen elkapta a gyerek tekintetét, ahogy ő is megborzongva vizionálja a szörnyű képet. Helyes, inkább ijedjen meg tőle, mint hogy valaha is át kelljen élje! – sóhajtott a férfi. Oliver pedig grimaszolva ostorozta magát: Erre nem is gondoltak. Erre sem!

*

A hazaút sokáig csendesen telt, mindannyian a gondolataikba merülve néztek ki az ablakon, aztán Sylvia arcán lefutott az első könnycsepp. Ő maga sem tudta miért sír, a múltat siratja, a jelen idegeskedése váltotta ki belőle, vagy a jövő reménytelensége, de csendben, hogy a fiát meg ne riassza, hagyta, hogy a hatalmas könnycseppek végigfolyjanak az arcán és puha fehér pólója itassa fel őket, ahogy az állán lecseppennek. Az sem érdekelte, hogy a férfi mellette esetleg tanuja lesz az összeomlásának, most csak a megkönnyebbülés számított, amit a visszafojthatatlan könnyeső hozott magával. Peternek jó füle volt, és nemcsak a hangok közti különbségekre, de a csendes, monoton motorzúgásba burkolt szinte hangtalan szipogásra is. Nem nézett a nőre, csak fél kézzel elengedte a kormányt és Sylvia kezéért nyúlt, amellyel éppen elmázolta arcán az árulkodó könnyes nyomokat. Nem szólt semmit, nem is próbálta szavakkal megnyugtatni, vigasztalni, de fogta a kezét, miközben ujjaival elmorzsolta a nedvességet, és bátorítóan megszorította. Nem kifejezetten egy szerelmes férfi gesztusa volt, csak egy végtelenül emberi megnyilvánulás és Sylvia hálásan kapaszkodott az erőt adó kézbe. 

Oliver csendesen nézte az előtte ülő felnőtteket. Az anyja sírt, ebben olyan biztos volt, mint abban, hogy az életben nem akar többé táborba menni. És tudta, hogy a mama titkolni akarja a sírását. Volt alkalma megszokni már, hogy a mama időnként az egereket itatta, amikor azt hitte, senki nem látja, nem hallja. Sosem tudta, mi bántja ilyenkor, de ő sokszor hallotta az elmúlt években. És most, hogy látta, hogy ez a Peter megfogja a mama kezét és megszorítja, kezdett megnyugodni. Az apja, legalábbis akit annyi éven át annak hitt, sosem nyúlt ilyen kedvesen a mama kezéért és soha nem próbálta megvigasztalni. Ilyenkor többnyire türelmetlenül forgatta a szemét és elment otthonról, vagy bezárkózott a dolgozó szobájába. Ő pedig azt hitte, talán ő az oka a mama sírásának, meg az apja rossz kedvének is. De most először nem érzett lelkiismeret furdalást az anyja könnyei miatt. Ezzel a tábori cirkusszal igazán rossz fát tett a tűzre, így utólag már érezte ő is, Peter azonban nem kiabált vele, bár rámutatott, hogy nem volt egészen átgondolt ötlet ez a kirándulás. Nem jött azzal, hogy szégyent hozott volna rá, a családjára, vagy hogy felelőtlen gyerekként viselkedett. És főleg… nem hozta szégyenbe a többiek előtt azzal, hogy megalázóan veszekedjen vele. Sőt… még Mr. Epsteinnek is megmondta a magáét, amikor az hegyi beszédet akart tartani a sok izgalomról és a kutatás költségeiről, amit ők okoztak Kevinnel. Belemondta a nagyképű seggfej szemébe, hogy ha érdekes programokat szerveznének, nemcsak gyerekmegőrzőként működtetnék a kicsik részére a tábort, akkor a gyerekeknek eszükbe sem jutott volna saját maguknak gondoskodni egy kis kalandról. A mama meg persze sír, mert ő könnyen sírva fakad. Megijedt, hogy mi minden történhetett volna vele a vadonban, de ahogy Peter a kezét fogta, mintha egyre nyugodtabban kapkodta volna a levegőt. ...A mama kedveli ezt a fickót… és tulajdonképpen ő is…