Zongorajáték 33.

Peter teljes átéléssel játszott, mintha egy koncertterem műértő közönsége hallgatná, pedig hát csak a pultot törülgető fiatal férfi és a takarítónő voltak a helyiségben. A férfi szájában megállt a rágógumi és a pultra könyökölve feje bólogatásával követte a ritmust. Jobban szerette a diszkók villogó fényes világát, a dübörgő monoton zenét, de volt valami ebben a fickóban a csillogó zongoránál, ami arra késztette, hogy a figyelmét neki szentelje. Talán az a nemtörődöm, mégis érezhető koncentrálás, amivel ujjai a billentyűkön száguldoztak. Irigyelte ezt a laza magabiztosságot, a tudást, ami csak keveseknek adatik meg, hogy testük és elméjük közös akarata képpen életre keltsék a kottapapír ábráinak számára kusza szövevényét. Néha ő is szeretett volna valamibe menekülni, amikor az indulatait kellett levezetnie, de az többnyire abban merült ki, hogy egyedül dobálta a kosárlabdát valamelyik parkban, és ilyenkor még a haverok is elkerülték, tudták, jobb, ha végkimerülésig ugráltatja magát. Ez a fickó a zongoránál is úgy nézett ki, mint akinek nagy szüksége van rá, hogy lendületesen, erőteljesen kalapálja az ártatlan fekete-fehér billentyűket. 

Kinyílt az ajtó és egy nő bukkant fel két gyerekkel, ő pedig nem akarta egy kiáltással megzavarni a férfi játékát, ezért csendben odasietett, el az egyik székre leroskadt takarítónő mellett, aki a porszívó csövére támaszkodva élvezte a zenét. Nemcsak egy kis szusszanásnyi időt akart a lélekölő munkában ő sem, sokkal inkább engedett a kísértésnek, hogy a véletlen folytán olyasmit élvezhessen, amire egyébként pénze sosem lett volna. 

Sylvia megtorpant az ajtóban és csendesen behúzta maguk mögött az ajtót, hogy a pattogó hangokat a jól szigetelt helyiségben tartsa. Peter teljes átéléssel játszott, felhajtott ujjú világoskék inge megfeszült a vállain. Ahogy a pedálokat kezelő lábára villant a tekintete, elmosolyodott, a farmer szára felgyűrve tette közszemlére zokni nélküli bokáit. A bohém művészlélek kitör a konvenciók páncéljából – futott végig rajta a szeme szeretettel. Az eltelt évek csak még karakteresebbé tették az arcát, az alakja is megférfiasodott, bár még ugyanolyan pengevékonynak tűnt, mint annak idején. Kezei szinte önálló életet élve keltették életre a gyors, pergő hangokat, híven érzékeltetve a benne dúló vihart, miközben az arca, a rádermedt maszkkal, valahova a távolba révedt. Ha a gondolatait tükrözte, akkor azok nyilvánvalóan nem voltak boldogok.

-Elnézést, de még zárva vagyunk! – tartotta vissza a pultos fiú az asszonyt, aki zavartan rámosolygott.

-Tudom, Peterhez, …Mr. Cunninghamhez jöttünk. – súgta halkan, hogy ne hívja fel magukra a férfi figyelmét.

A fiú tiszteletteljesen félreállt és engedékenyen mutatott az egyik asztalra, amely mellett még nem voltak felpakolva a székek.

-Üljenek le oda! Hozhatok valamit? – kérdezte a gyerekekre tekintve, de Sylvia megrázta a fejét.

-Nem, köszönöm. Csak megvárjuk itt, amíg végez. – suttogta szemét le sem véve Peterről.

A férfi bólintott és visszament a pult mögé, hogy teret adjon a takarítónő érdeklődésének, aki kíváncsian figyelte a nőt és a gyerekeket. Nyilván a zongorista családja – gondolta az asszony, ahogy szeme megakadt a sötét hajú fiúcskán, aki égő szemekkel figyelte a felnőtt férfi játékát. Mennyire hasonlít rá a fia – sóhajtott az asszony, aztán nehézkesen felállt, ahogy az utolsó hang is elhalt a hangszeren. A korábbi percek áhítata után valóságos szentségtörésnek érezte beindítani a porszívót. Peter még ült egy kicsit mozdulatlanul, kezeit a billentyűkön pihentetve, lehunyt szemekkel élvezve a muzsikálás relaxáló hatását. Jól esett játszani egy kicsit, de már nem érezte azt a felszabadító örömöt, amit régebben. Nem, …a fia elutasítása úgy tűnik túlságosan mélyen érintette. Néhány héttel ezelőtt még csak nem is álmodott volna róla, hogy ilyen érzésekre is képes… valamit a zene elé helyezni… nem, erre csak kölyökként volt hajlandó, amikor még Sylviával együtt voltak. Akkoriban nem bánta, ha a gyakorlások óráit felcserélhette a lánnyal töltött édes órákra. A teleírt előjegyzési naptárra gondolt… örült a sikernek. De valami nagyon fontosnak nem maradt hely az életében… az is igaz, hogy nem volt társa, aki miatt ez a hiány égető lett volna. Ha Sylvia vele tartott volna Európába… ha közösen nevelték volna Olivert… vajon akkor is ott tartana, ahol most? Talán nem, de hogy sokkal boldogabb lenne, abban biztos volt. Mit ér a luxuslakosztály nyújtotta kényelemmel, ha nincs egy otthona, ahova siethetne haza. Londonban a háza csak a szállodákhoz képest volt otthon, de üres volt… mint ott mélyen belül a lelke. Amikor azonban arra a helyes kölyökre nézett, érezte, hogy ő lehetne az, aki ezt az űrt betölti. És Sylvia. Vajon bízhatna benne a történtek után, vagy merő önvédelemből jobban tenné, ha nem is álmodozna boldog újrakezdésről? Nagyot sóhajtott és megfordult a zongoraszéken, hogy a szobájába menjen. Megpróbálja felhívni, hogy lenne-e értelme, ha most meglátogatná őket. 

A látvány készületlenül érte, így aztán az érzéseit nem is tudta fedezékbe bujtatni, azok ott voltak az arcán világosan leolvashatóan. Meglepettség, hitetlenkedő öröm, reménykedés váltották egymást gyors egymásutánban. Felpattant és hozzájuk sietett, aztán meg is torpant, ahogy a fia bezáruló arcára siklott a tekintete.

-Sziasztok! – suttogta a hirtelen beállt csendben ő maga is, aztán értetlenül széttárta a kezét.  –Már nem is mertem reménykedni, hogy talán mégis eljöttök… Arra gondoltam, hogy talán … ha odamegyek… beengedtek.

-Oliver úgy döntött, hogy mégis lenne kedve egy kiránduláshoz – nyelt egyet Sylvia. Thea jelenlétében nem akarta kifejteni, hogy a fia végül is kíváncsi az apjára, még ha a tényt elfogadnia egyelőre nehezen megy is. A gyerekek szótlanul ácsorogtak mellette és már rájuk akart szólni, hogy illene köszönniük, amikor rájött, hogy alighanem az okoz gondolt a fiának is, hogy mit mondjon… a csókolom a történtek után nyilvánvalóan hülyén hangzana. Thea pedig mindig is a bátyjára várt hasonló helyzetekben, mint útmutatásra. A kínos ácsorgásnak végül Peter vetett véget, ráérezve, hogy mi lehet a gyerekek némaságának oka. 

-Nyugodtan mondjatok annyit, hogy Szia! – mondta barátságos mosollyal Oliver szemébe nézve, mire a fiú elpirult.

-Szia! – motyogta halkan, mire Thea kissé éneklős, erős hangja csilingelt bele a csöndbe: -Szia! Jaj, olyan szépen zongorázol. Én is zongoraművésznő leszek. – jelentette be büszkén, mintha máris le tudná pötyögtetni a legegyszerűbb gyermekdalocskát is.

-Igazán? – kérdezett vissza a férfi még mindig Olivert figyelve. A gyerek kék szeme idegesen rebbent meg a felnőtt tekintet súlya alatt, pedig nem is tudhatta, hogy Peter titkon arra várt, hogy tőle is bezsebelhessen valamiféle elismerést, vagy vágyakozást, hogy tanítsa meg zongorázni, bármit, ami kedves és közvetlen kijelentés lenne. De úgy tűnt, pillanatnyilag erre csak a kislány képes, aki nyilvánvalóan nem tudott semmit a feje fölött zajló szempárbaj és némajáték mögötti tartalomról.

-Áll még a kirándulás? – kérdezte Sylvia, megérezve a feszültséget.

-Részemről a legnagyobb örömmel. – mosolygott a két gyerekre Peter. –Arra gondoltam, hogy előbb elmehetnénk az állatkertbe, de mivel kicsit később jöttetek, akár ebédelhetünk is előtte. Ti döntötök, hogy legyen?

-Állatkert. –Ebéd. – szólalt meg teljesen egyszerre a két gyerek. Thea nyilván állatkölykökben bízva rangsorolta előre a számára érdekes programot, Oliver pedig valamiféle időhúzásnak tekintette a közös ebédet.

-Hát, szerintem az állatok megvárnak, ebédet viszont már nem sokáig ehetünk – próbált Sylvia dönteni, mire Peter hálásan somolygott rá.

-Köszönöm a lehetőséget, mi már nem is zavarunk tovább. – intett a pult felé búcsúzóul, aztán a még mindig a távozásukra váró asszonyhoz fordult. –Ha bárki felróná, hogy még nem végzett, nyugodtan kenje rám a dolgot és hálásan köszönöm, hogy volt türelme kivárni. – mondta kedvesen, azzal ki is kormányozta a kis csapatot az előtérbe. 

-Hiányzik a zenélés? – kérdezte Sylvia, ahogy az étterem felé tartottak, mire Peter megvonta a vállát.

-Kicsit elkenődtem, amikor lemondtátok a programot és reméltem, hogy a zenélés segít feldolgozni a kudarcot.

-Segített? – kérdezett rá a fia, mire Peter őszintén a szemébe nézett és megrázta a fejét:

-Nem!

-Pisilni kell! – rángatta meg az anyja kezét Thea, mire Sylvia bocsánatkérően a férfira nézett.

-Máris jövünk, addig üljetek csak le!... Vagy velünk akarsz jönni, Oli? – nézett tanácstalanul a fiára, mert nem tudta eldönteni, vajon mennyire rossz ötlet kettesben hagyni a fiúkat. A gyerek némán megrázta a fejét, úgyhogy a nő a kislányt maga előtt terelve sietve eltűnt a mosdóban. Peter körülnézett az étteremben, aztán a gyerekre sandított.

-Szerinted, hol lenne a legjobb?

-Mindegy, ez csak egy ebéd. – morgott az orra alatt a gyerek.

-Az első közös ebéd. – igazította ki halkan a férfi, aztán a főpincérre nézett, aki sietve közeledett.

-Uram!

-Négyen leszünk. Talán valahol az ablak mellett lenne jó… - mondta tétovázva, azt várva, hogy Oliver merő dacból tiltakozni fog, de a fiú némán ácsorgott mellette. A főpincér megindult előttük és Peter maga elé engedte a fiát: -Csak utánad…

Amikor leültek… az asztal két oldalára, egymással szemben, Peter megszólalt:

-A hugod nem akar esetleg a mama mellett ülni? Hátha segíteni kell neki az evésben, vagy valami… - basszus, fogalma sincs, hogy egy hatéves gyerek tud-e késsel-villával önállóan enni.

-Nem kell segíteni neki. – mondta mogorván a fiú, nyilvánvalóvá téve, hogy nincs az a ravaszkodás, amivel elérhetné, hogy melléje üljön. –De ha mégis, akkor maga… izé… te is megteheted. – rántotta meg keskeny vállait a gyerek. –Vagy ő nem lesz a gyereked?

-Thea Rey kislánya, és az is marad, de természetesen felvágom neki a húst, ha nem boldogulna vele, hiszen a testvéred. – húzta el a száját Peter. Próbálta összekaparni az önuralma morzsáit, de nehezen ment ezzel a tüskés gyerekkel szemben ülve. …-Miért haragszol rám? – kérdezte halkan, kihasználva, hogy a lányoknak még nyomuk sem volt. 

-Nem haragszom. – motyogta a fia és nyilván idegességében a lábát lóbálta az asztal alatt, mert Peter egy érezhetően nem szándékos rúgást érzett a bokáján. –Bocsánat! – hebegte a gyerek és fülig pirult.

-Semmi baj. Rossz szokásom, hogy kinyújtom az asztal alatt a lábam, aztán a szemben ülő lábai nem férnek el. – dőlt hátra a széken és ivott egy kortyot az ásványvízből, amit a pincér már korábban letett eléje. …-Mit innál? Engem már ismernek, azért hozták ki a vizet, de ideje, hogy nektek is rendeljünk.

-Mindegy. – vonta meg vállát újra a gyerek.

-De komolyan, mit szeretsz? – hajolt feléje a férfi, mire Oliver dőlt hátra a székén, mintha fontos lenne számára,hogy megőrizze a köztük lévő távolságot.

-Az almalevet. De azt, amit anya szokott csinálni igazi almából.

-Szerintem olyan is van nekik. Thea is szereti? – nézett a gyerekre megkönnyebbülten, amiért egy ilyen apró, de az ő számára fontos információt végre megosztott vele. Menni fog ez, csak türelmesnek kell lennie! Persze, könnyű volt ezt elhatározni, de annál nehezebb lesz betartani.

-Igen. – vágott grimaszt a gyerek, és önkéntelenül is kíváncsian nézte, ahogy a férfi egy diszkrét intésére egy pincér azonnal az asztaluk mellett termett.

-Két frissen facsart almalevet kérünk és még egy vizet. – rendelte meg az italokat, aztán, ahogy a pincér elindult, hogy a megrendelést teljesítse, Peter – fellelkesülve az apró sikeren - nekifutott az ismerkedés és az ebédrendelés második felvonásának: -Mi a kedvenc kajád?