Zongorajáték 34.

-Hova mész? – állt meg morcosan Sylvia háta mögött Oliver, ahogy az anyja a fülbevalóját kapcsolta be a fürdőszobai tükör előtt.

-Vacsorázni apuval, de hát te is tudod – állt meg a nő mozdulat közben. Nehéz néhány óra volt mögötte. Az anyját kérte meg, hogy vigyázzon a gyerekekre. Kicsit félve hívta fel, attól tartva, hogy az apja majd nem engedi el Lorettát, de az anyja felvilágosította, hogy nincs szüksége engedélyre; aztán amikor megérkezett, elmondta azt is, hogy benyújtotta a válókeresetet. Sylvia döbbenten hallgatta a történteket és kissé értetlenül. Nem mintha nem esett volna jól az anyja szolidaritása, de azt sem akarta, hogy az egyéni sérelme fölött meghozott döntése, mely szerint az apjával egyelőre minden kapcsolatot megszakít, kihatással legyen a szülei házasságára is. Az anyja azonban felvilágosította, hogy a két dolognak nincs köze egymáshoz. A saját csalódottsága és felháborodása vezette ehhez a lépéshez, így aztán kettesben siratták el a boldog családi életbe vetett hitüket. 

Apuval – kalapált fejében ez az egyszerű szó, ami most mégis egészen más értelmet nyert, mint az elmúlt hosszú években. Úgy érezte,most először mondja ki őszintén, ami a történtek fényében igaz is volt. Ma már Petert jelentette ez a rövidke szó, és egész benseje izgatottan remegve várta a vele való találkozást. Túlságosan felajzott volt az előtte álló este miatt, várakozó és reménykedő; és bármilyen önzőnek is tűnt a gondolat, tudta, hogy nem lenne most elegendő türelme Oliver esetleges cirkuszához. Nem, ma mindennek a legnagyobb rendben kell mennie, túl sok múlik a következő órák sikerességén. Őszinteséget és toleranciát, együttműködést és megértést várt. A legutóbbi találkozás a kezdeti akadozás után végül szinte már jó hangulatúnak tűnt. Az óvatosan puhatolózó ebéd után felszabadultabban járták végig az állatkertet, Olivert akaratlanul is magával ragadta a környezet, kimozdult korábbi görcsös állapotából, aminek legbeszédesebb példája volt, amikor elfogadta a férfi segítő kezét, hogy felmászhasson a jegesmedvék medencéjét körbevevő kerítésre. Thea pedig a kis társaságot belengő kezdeti feszültséget nem érezve (vagy figyelmen kívül hagyva) lelkesen szaladgált kifutótól kifutóig. Később fagyiztak, nevetgélve törölgették egymásról a melegben gyorsan olvadó édességet, aztán visszasétáltak a szállodához, ahol Peter taxiba ültette őket. A délután folyamán az ügynöke vagy háromszor kereste és a férfi mindannyiszor kinyomta, nem akarva, hogy akár csak percekre megszakadjon az a lassan alakuló békés hangulat, amiben korábban még reménykedni sem mert. De tudta, vissza kell hívja Amandát, és valahol a szíve mélyén érezte, nem jön jól a hír, amit hallani fog tőle. Ha ilyen rámenősen, kitartóan kereste, akkor biztosan valami változás állt be a programjában. 

Nem csalódott most sem. Amanda némi nehezteléssel a hangjában, bár megértően fogadta a bocsánatkérését, aztán ő kért elnézést a kanadai szervezők nevében, akik elfelejtettek egy fontos interjú-időpontot korábban megadni. Ez viszont azt jelentette, hogy Peternek két nappal korábban kellett Montréalba utaznia, azaz máris nekikezdhetett a csomagolásnak.

Istenem! Pedig mennyire szerette volna kihasználni a biztató, óvatos közeledést Oliver felé, de talán a gyereknek is jobb, ha idejében megérti, hogy a hivatása miatt ilyen fura, felemás kapcsolatot képes csak nyújtani nekik. Mindenesetre úgy érezte, hogy legalább Sylviával találkoznia kell, mielőtt elutazik, így aztán egy hirtelen ötlettel vacsorázni hívta. Erre a vacsorára készülődött hát Sylvia reménykedve, hogy az első lépés lehet azon az úton, amely annyi elvesztegetett év után remélhetőleg ismét közelebb viszi őket egymáshoz. 

-De miért csak veled akar találkozni? – kérdezte a fia és Sylvia a szeme sarkából látta, hogy Oliver legszívesebben vele tartana, nem annyira a férfival való találkozás kedvéért, sokkal inkább valami bizonytalanságtól hajtva, hogy a két felnőtt találkozása őrá nézve megint milyen váratlan következménnyel lehet.

-Kicsim, apu elutazik Kanadába két hétre … és előtte még nagyon sok dolgot meg kell beszélnünk, hogy mi legyen, amikor majd visszatér.

-Ne mondd azt, hogy apu! – görbült le a szája széle Olivernek. Sylvia keze megmerevedett mozdulat közben.

-Miért? – kérdezte őszinte döbbenettel, hiszen tegnap úgy tűnt, a fiában oldódott a kezdeti zsigeri ellenkezés és idővel képes lesz apjaként tekinteni a férfira.

-Mert eddig apunak mondtam … a másiknak – sóhajtott a gyerek, amiért zavaróan összemosódott két férfi személye ezzel az egyszerű szóval, ami bensőségességet kellett volna jelentsen egy gyerek számára, de neki pillanatnyilag csak a káoszt jelentette. …-és mert nem akarom, hogy Thea megkérdezze, én miért másnak mondom ezt most már. Lehet,hogy ő sem fog szeretni, ha megtudja, hogy nem is vagyunk igazi testvérek. 

-Édes Istenem, Oli! Hogy gondolhatsz ilyet? Thea mindig is a testvéred marad, az igazi testvéred; és mindig nagyon fog szeretni téged, nem azért, hogy ki az igazi apukád, hanem azért, amilyen vagy. – simogatta meg a bánatos gyerekarcot az asszony. –Oli, ígérem, hogy holnap leülök Theával és elmesélem neki ezt az egészet, jó? Nem titkolózunk előtte sem tovább. Nagy lány, meg fogja érteni… remélem! – suttogta megborzongva.

*

Egy jó órával később, Peterrel szemben ülve az étterem hangulatos esti világításánál is még ez a beszélgetés járt a fejében. A férfi nézte egy ideig a gondolataiba merült arcot, ahogy a hal mellé kapott könnyű salátát turkálja, aztán nem bírta tovább.

-Fejben egész máshol vagy. Ha untatlak, nyugodtan befejezhetjük.

Sylvia nem tudta nem kihallani a szavak mögött megbújó sértettséget.

-Jaj, nem… ne haragudj, csak… indulás előtt Oli mondott valamit és az járt a fejemben. Talán még bele sem gondoltam igazán, hogy ez az egész nemcsak kettőtök ügye, de ott van Rey és Thea szerepe is az ő kis életében, és most teljesen elbizonytalanodott a hozzájuk fűződő kapcsolatában is. Tény, hogy kilenc éven keresztül Reyt szólította apának, és most nem könnyű az átállás, annál is inkább, mert Rey sem mondta neki, hogy ne szólítsa így a továbbiakban. Te sem mondtad neki, mit vársz tőle, de ő is érzi, hogy két férfinak nem mondhatja ugyanazt. Ráadásul attól is fél, ha Thea előtt így szólítana téged, akkor azon a huga ütközne meg, hiszen neki továbbra is Rey az apa. Iszonyatos kavarodást csináltam, de ebbe akkor bele sem gondoltam. 

Peter nem válaszolt, mit is mondhatott volna, azon túl, hogy tökéletesen egyetértett azzal, hogy Sylvia sara ez a kavarodás. Szeretné persze, ha Oliver egyszer majd apának szólítaná, de nyilván az ő különleges helyzetükben ez amúgy sem elhatározás kérdése, ki kell majd érdemelje; és ő kész volt megdolgozni érte. De igazság szerint ma este nem a gyerekekről akart beszélgetni. Ma fel akarta tépni tudatosan a sebeket, hogy aztán remélhetőleg örökre be is záruljanak, kitisztítva belőlük minden gennyes fertőzést, hogy végre meggyógyulhassanak mindannyian. Az éjszaka órái nagyrészt azzal teltek, hogy újraélt minden órát és minden percet, amit mostanában együtt töltöttek, igyekezve józanul keresni a jeleket, hogy van-e reményük az újrakezdésre. Nem kellett bebeszélje magának, Sylvia tegnapi testbeszéde elég egyértelmű volt, hogy az a valaha volt láng most is ott parázslik a hamu alatt, csak egy éltető szikrára vár, hogy új erőre kapjon. És az elmúlt napok találkozásai után benne is életre kelt a múlt, vágyva, várva, hogy kölcsönösen megtalálják az egymáshoz vezető utat. Még nem volt benne biztos, hogy ez az út közösen folytatódik-e, de hogy nem voltak közömbösek egymás számára érzelmileg és testileg sem, ez olyan nyílt titok volt, amit nem is nagyon igyekeztek leplezni a másikkal szemben; úgyhogy az esélyeik egészen jók voltak.

Direkt tervezte az elutazás előtti estére ezt a múltban vájkálós beszélgetést, hogy aztán legyen idejük mindkettőjüknek nyugodtan átgondolni az elhangzottakat, de ehhez előbb bele kellett volna kezdeniük a történtek boncolgatásába, és ez láthatóan egyiküknek sem volt igazán ínyére. Úgy döntött, megteszi az első lépést, amikor Sylvia ugyanígy döntött és őt megelőzve megszólalt:

-Amikor nem válaszoltam a leveledre, miért fogadtad el, miért nem jöttél vissza és kényszerítetted ki belőlem?

-Életem legnagyobb hibája volt. Csak … nézd, nem akarom, hogy ez mentegetőzésként hangozzon, de apád nagyon világosan elmondta rólam a véleményét… ez és a te hallgatásod együtt … fogalmad sincs mennyire megszégyenítő volt. Én pedig világ életemben rosszul tűrtem, ha megaláztak. Ritkán fordult elő és tőled vártam a legkevésbé, talán azért is esett minden korábbinál rosszabbul. Büszke akartam lenni, megőrizni valamit a méltóságomból, amit apád a földbe taposott; és mire rájöttem, hogy csak magamnak … kettőnknek ártottam ezzel, addigra már késő volt. …Igazság szerint egy volt évfolyamtársunkkal összefutottam Londonban egy koncerten és ő mesélte lelkendezve, hogy férjhez mentél. Nem tudhatta, hogy a kést forgatja bennem, ezért aztán részletesen ecsetelte, micsoda társasági esemény volt… az év esküvője. Aznap este iszonyatosan leittam magam, ráadásul a vodkás üveget a zongorámon vertem szét, úgyhogy az aktuális tiszteletdíjam nagyjából el is ment rá, hogy rendbe hozassam. Isteni szerencse, hogy a kezem nem sérült meg, mert talán még a szerződésemet is felbontották volna. Akkor megfogadtam, hogy hű maradok az egyetlen szerelmemhez, amely még sosem okozott csalódást, a zenéhez… és megpróbáltam felejteni. … Hogy tudtad elhinni egyáltalán, hogy egy szó nélkül elhagytalak? 

-Üres volt a lakásod, a telefonszámod sosem volt kapcsolható, és büszkeségért nekem sem kellett a szomszédba menni. Ráadásul az apámtól mást sem hallottam, hogy milyen szerencsés vagyok, amiért időben megszabadultam tőled, mert csak bajt hoztál volna rám. Ez a két dolog együtt, az elhagyatottság és az intrika aztán megtették a hatásukat, a végén már én is meg voltam győződve róla, hogy a könnyebbik utat választottad, az érvényesülést mindenféle korlátozó tényező nélkül.

-Könnyebbik utat? – horkant fel Peter. –Fogalmad sincs, hogy milyen nehéz volt. …Egy hihetetlen merev angol közösségbe kerültem, akik között én voltam a lázadó gyarmati, aki sem az előadásmódjában, sem az öltözködésében nem volt hajlandó belesimulni az elvárásaikba – vágott egy grimaszt, hogy elvegye a kijelentés patetikus élét. -…és egyedül voltam, kurvára egyedül… bocsánat! – nézett fel a szenvedélyes kijelentés után a férfi. –Nem tehetek róla, de képtelen vagyok disztingválni, amikor a riportokban is azzal jönnek, hogy milyen gyorsan törtem az élre és hogy a tenyerén hordott a sors, köszönhetően a szerencsés külsőmnek. Senki nem tudja, én pedig nem is vagyok hajlandó senkinek beszélni róla, hogy egyáltalán nem volt felhőtlen szárnyalás az első időszak. Vért izzadtam, hogy elfogadjanak emberként, zenészként, eladható áruként. Megalkudtam és megtörtem, ha kellett… mert bizonyítani akartam az apádnak … vagy talán inkább neked. … amúgy…hogy van az öreg?

-Kórházban volt… a szíve rendetlenkedett, de nem tudok részleteket. Egy ideje nem beszélünk. Azt hiszem, sosem tudom megbocsátani neki, hogy eltüntette a leveledet.

-Jót akart neked. – játszotta Peter az ördög ügyvédjét, mire Sylvia hitetlenkedve nézett fel rá.

-Tőled pont nem vártam, hogy védeni kezded.

-Van egy fiam, és néha arra gondolok, vajon mit meg nem tennék, hogy biztonságban tudjam, hogy megvédjem bármi áron. Az ember nyilván túl tud lépni önmagán és az elvein. Fura dolog… azt hittem, ilyen érzések csak abban ébrednek, aki látta az anyja pocakjában növekedni, a világra jönni, de nem… még ha ilyen derült égből is érkezett villámcsapásként, akkor is azonnal kötődni tudtam hozzá. …Azt hiszem, miattad.

-Inkább azért, mert olyan vagy, amilyen. – mosolyodott el halványan Sylvia.

-Lehet. – vont vállat szerény félmosollyal a férfi. –Nézd, tagadhatnám, nyilván úgy lenne diplomatikus, de sok értelmét nem látom a titkolózásnak… ritkán vezet jóra, ez most mindennél fényesebben bebizonyosodott; de Olivertől függetlenül is megrázó volt újra látni téged. Azt hittem, ennyi idő alatt, tudva, hogy családod van, ki tudom gyilkolni magamból az emlékedet, de őszintén szólva nem sikerült. Amikor kiléptem a koncertteremből és ott láttalak Sheilával beszélgetni, menekülőre fogtam, mert olyan erővel dobbant meg a szívem, hogy azt hittem, ha még egy lépést teszek előre, akkor infarktust kapok. Kilenc év keserűsége egy pillanat alatt oszlott el és képtelen lettem volna a hűvös távolságtartásra, ugyanakkor meg tudtalak volna fojtani, amiért el tudtál hagyni. Ez a kettősség pedig majd megőrjített. Jobb, hogy aznap nem találkoztunk össze. Valósággal megerőszakoltam magam és próbáltam arra gondolni, hogy az a nő ott már nem a régi Te vagy, hanem valaki, aki a biztonságért cserébe esténként egy idegen férfi ágyába bújik. Gyűlölni akartalak, olyanokat mondtam, hogy tulajdonképpen prostituáltad magad, úgyhogy most ne mondj nekem kedveseket, mert lelkiismeret furdalásom lesz. 

Sylvia mély levegőt vett a kemény szavak hallatán. Nem is a jelentésük volt bántó, hanem a tudat, hogy valahol a szavak mélyén igazság rejtőzik. Valóban ezt csinálta. Eladta egy tál lencséért a szerelmet, hiába is próbálja a tetteit a fia érkezésével magyarázni.

-Túl fogunk lépni valaha is azon, ami kilenc éve történt? – kérdezte elszoruló torokkal.

-Remélem. – sóhajtotta Peter. Már csak Oliver miatt is. … De a francba, nem miatta! Kettőnk miatt! – nézett váratlan sóvársággal Sylvia szemébe, aki ebben a pillantásban végre felfedezte azt a régi szerelemittas fiút, aki valaha az örök életet és boldogságot ígérte neki. Ott volt még mindig, és most először ébredt benne remény, hogy egyszer elő is tudja csalogatni a férfiból.