Zongorajáték 19.

Sylvia elmélázva ült a monitor előtt, a kimutatásnak egyetlen sorára nem emlékezett, pedig vagy húsz perce böngészte a táblázatot, amikor a telefon csörgésére riadt. Mona, a házvezetőnő kereste, ezért aggodalommal telve fogadta a hívást.

-Mrs. Connors, azt hiszem, haza kellene jönnie! – kezdte izgatottan az asszony.

-A gyerekekkel van valami? – kérdezte ijedten, mire az asszony megnyugtatta, hogy velük minden rendben. Oliver és Thea is rendben megjöttek az iskolabusszal, a kisfiút már el is vitte Kevin anyukája a karate-edzésre, Thea a szobájában játszik, de ….

-De? – kérdezte Sylvia rekedten, miközben agya képtelenebbnél képtelenebb bajokról vizionált.

-Mr. Connors küldött embereket… meg egy teherautót… - suttogott összeesküvő módjára az asszony a telefonba. –Pakolnak és elvisznek rengeteg bútort.

Sylvia kezéből kiesett a golyóstoll, amivel eddig öntudatlanul zsonglőrködött. Rey hamar a tettek mezejére lépett, hiszen talán három órája váltak el egymástól, de máris hívta a költöztetőket. Az ember azt hihetné, hogy napokba telik az ilyesmi. Kíváncsi lett volna, miket pakoltatott össze a férje, de úgy döntött, nem rohan haza, hogy két kézzel kapaszkodjon egy fotelbe vagy egy íróasztalba. Reynek joga van elvinni, amit el akar, és ő boldog lesz, ha ennyivel megússza.

-Minden rendben, Mona! Hagyja csak őket! Esetleg kínálja meg őket egy kávéval, hogy lássák ők is, semmi baj… Sietek haza és beszélünk majd a dologról, de most csak arra kérem, a gyerekeket tartsa távol ettől az egésztől. – motyogta barátságosnak gondolt, de inkább csak elveszetten hangzó hangon. A házvezetőnő megütközve tette helyére a telefont, aztán mérgesen szusszantott, ahogy az egyik férfi cipekedés közben megbotlott a küszöbben a hatalmas televíziót cipelve. Ő ezeknek nem fog kávét főzni. Nem volt benne biztos, hogy a ház asszonya tisztában van vele, hogy hamarosan már nem lesz bútor a ház alsó szintjén.

*

Sylvia már bánta, hogy ma reggel nem kocsival ment dolgozni, mert a buszmegálló most fényévekre tűnt az otthonától, de megszaporázta a lépteit, ahogy Claudia Monroe kocsiját meglátta a kocsifelhajtón. Ebben a percben érkezhetett haza Oliverrel és Kevinnel az edzésről. Hetente váltották egymást a szomszédasszonyával, szabad órákhoz juttatva egymást, ahogy jó barátnőkhöz illik. Sylvia tudta, hogy Claudia a magáéit a szépségszalonban tölti, ő pedig csak kiült ilyenkor a ház mögötti kertbe és élvezte a csöndet. Már ha itthon volt egyáltalán, és nem a munkájába temetkezett odabent az irodában, mint ma is. Ma kicsit elhúzódott az odabent töltött idő, mivel a Rey-el töltött ebédidő után muszáj volt lecsillapodnia a parkban üldögélve. Akkor kellett volna azonnal hazajönnie, jutott azóta többször is az eszébe, de most már csak arra vágyott, hogy még a bejárat előtt elkapja Claudiát. Ki tudja, Rey mi mindent vitetett el, jó szemű szomszédasszonyának nem kell, hogy feltűnjön a dolog. De nem volt szerencséje, mert Mona már a nyitott ajtóban várta a gyereket, aki pillanatokkal később már rohant is kifelé és az idős asszony ruháját rángatta.

-Mona! Kirabolták a lakásunkat?

Az éles gyerekhang sípként hasított bele a békés kertvárosi utca csendjébe, egészen Sylviáig hatolva. Lehunyta a szemét és meggyorsította a lépteit, de már nem állíthatta meg a barátnőjét, hogy a gyerek kezét fogva be ne masírozzon a házba. Ennyire rossz csak nem lehet! – zúgott a fejében a gondolat, miközben átvágott a füvön, nem is törődve vele, hogy puha bőrcipője azonnal átázik a vizes fűben, ahol a locsoló alighanem csak percekkel korábban állt el.

Belépett a házba és még pontosan látta Claudia arcán is a döbbenetet, Monáén a keserűséget, Oliverén az ijedtséggel vegyes haragot. A gyerek nem túlzott. Már a kulcsát sem tudta ledobni a szokásos helyére, mert a kecses kis asztalka eltűnt az előtérből. Némi malíciával gondolt rá, hogy vajon a rajta illatozó virágcsokrot is elvitték-e.

Rey csapatának alig két óra alatt sikerült teljesen kiürítenie a nappalit, csak néhány könyv és kerámia árválkodott a fal mellett, meg egy állólámpa, amit mindig is utált.  Ezt igazán elvihetted volna,Rey! – grimaszolt a csupasz falakat nézve, ahonnan a képek is hiányoztak. Nem voltak túl értékesek, de kedvelte őket. A kandalló fölül hiányzott az óriási muránói tükör, amit mindig is utált hatalmas cirkalmas aranykeretével, és hiányzott a vadonatúj bőr ülőgarnitúra is, amit alig két hete szállítottak le, és ami az ő véleménye szerint, ami Reynek nem sokat számított, amikor megrendelte, olyan volt, mintha az ügyvédi irodából hozatta volna haza a dúsan tűzött, nehéz és ormótlan darabot. Hiányzott a barokk vitrin, amelyben az anyósától kapott értékes porcelán készletek sorakoztak, amelyeket ennyi év alatt egyszer sem használtak, úgyhogy nem is siratta meg őket. Talán csak a tv, a hatalmas képernyőjű házimozi jelentett komoly veszteséget, ami előtt a gyerekekkel összebújva ültek még tegnap délután is. És hiányoztak a drága, kéziperzsa szőnyegek, amelyeket ő maga választott ki. Egyedül egy kisebb darab árválkodott a könyvek mellé téve összetekerve. Pontosan tudta, hogy az csak az lehet, amelyiket Elmo még kölyökként megcsócsált. A barátnőjének óriási lakása lehet, ha ennyi holmit volt hova tenni – fintorgott, miközben arra gondolt, Rey most valaki másra kényszeríti rá az öreguras ízlését, amit ő mindig is kényszeredetten tűrt.

A többiek észrevették, hogy megérkezett és egy emberként fordultak feléje, arcukon döbbenettel és a kérdéssel, Mi ez az egész? 

-Menj fel kicsim, nézd meg, odafönt minden rendben van-e! – mosolygott megnyugtatóan a gyerekre Sylvia, és az máris rohant felfelé a puha szőnyeggel borított lépcsőn, hogy szemrevételezze a saját birodalmát. Ahogy hallótávolságon kívülre ért, Sylvia egy grimasz kíséretében a két asszonyra nézett: -Elválunk.

Miután Mona a konyhába ment, hogy az arcán tükröződő véleményét megtartsa magának, Claudia Sylviához fordult.

-Amiatt a nő miatt? – utalt Rey szeretőjére, akiről ezek szerint csak az nem tudott, akit nem érdekelt.

-Nem, nem kifejezetten. Ez az egész egy ideje már nem működött. Ideje volt pontot tenni a végére – sóhajtott Sylvia.

-Mihez kezdesz most? – intett a nappali felé Claudia, mire Sylvia halványan elmosolyodott. -Felújítom a házat. Eddig úgyis olyan volt, mint egy múzeum, …csomó nyomasztó, sötét bútor, …majd veszek valami vidámabb, gyerekbarát berendezést.

-Ezek szerint tied lesz a ház?

-Hát, ezt kértem Rey-től, de azért megvárom az ügyvédi papírokat, nehogy kiderüljön, hogy ő nem egészen így gondolja. Már ez a kipakolás is váratlan volt, hiszen csak ma délben beszéltünk a dologról. – vonta meg a vállait. Claudia elképedten nézett rá:

-Ma délben? És máris üres a nappali? …Istenem, Syl, túlságosan jóhiszemű vagy, ha azt hiszed, Rey büszkesége hagyja majd, hogy ez egy csendes válás legyen.

-Amíg a gyerekek miatt nem öljük egymást, addig nem érdekel. – suttogta halkan és eszébe jutott, hogy vajon a férje szemébe kell-e vágnia valaha is, hogy Oliver nem az ő fia. Na, onnantól alighanem valóban eldurvulnának a dolgok.

Erről aztán eszébe jutott Peter szerepe ebben az egészben és még a feje is belefájdult a gondolatba. Nem titkolhatja örök életében a fia elől, hogy ki a vérszerinti apja, de meg akarta várni, hogy elég nagy legyen hozzá, hogy megértse, őt védelmezte, amikor úgy döntött, ahogy. És mit ért el vele? Csak még nagyobb zűrzavart okozott vele, hazugságok erdejét szőtte a dolog köré, és állandó rettegést a lebukástól. De most más problémája volt, úgyhogy ezt a félelmet ismét hátrasorolta az aktuális tennivalói mögé. Elbúcsúzott Claudiától és megígérte, hogy a következő héten ő fuvarozza a fiúkat, aztán becsukta végre a bejárati ajtót és felkészült a gyerekekkel való beszélgetésre.

*

-Anyu, miért vitték el a bútorokat? – kérdezte Oliver vacsora közben, miután a gyerekek kihasználták a furcsa lehetőséget, és Thea-val bicikliztek egyet a kiürített nappaliban. Mona Sylviára nézett, aztán visszafordult a mosogató felé. Nem irigyelte a nőt, hogy le kell nyelesse a gyerekekkel ezt a keserű pirulát. Ő személy szerint már évekkel ezelőtt lépett volna, mert akkor még a kicsik is túl kicsik lettek volna ahhoz, hogy megviselje őket a válás.

-Gondoltam, veszünk pár vidámabb bútort. Tudod, amitől világosabb és barátságosabb lesz az a szoba. – mondta Sylvia, reményei szerint könnyedén. Aztán hirtelen úgy döntött, nem halogatja tovább a nagy vallomást. A gyerekek jobb, ha tudják, hogy a dolgok változásba lendültek körülöttük.

-Tudjátok, apa és én úgy döntöttünk, hogy … mostantól nem élünk együtt ebben a házban. Apa szerette azokat a bútorokat és elvitte az új lakásába.

Thea oda sem figyelve lóbálta a lábát, Oliver azonban felkapta a fejét. 

-Miért költözött el apu?

-Oli, van úgy, hogy a felnőttek rájönnek, hogy már nem szerelmesek egymásba és olyankor mindenkinek jobb, ha … elválnak.

Oliver előtt nem volt ismeretlen a válás fogalma, hiszen az iskolában is volt olyan osztálytársa, akinek a szülei nem éltek együtt. Eddig nem is gondolt rá, hogy ez mit jelent, de most ijedten futott át egy gondolat bizonytalan gyermeki lelkén, amely eddig biztonságban érezte magát, de most valami meghatározatlan félelem kerítette hatalmába.

-És akkor már minket sem fogtok szeretni? – kérdezte könnyes szemmel a kisfiú, aki ebben a pillanatban nem nyolcévesnek tűnt, hanem legalább nyolcvannak.

-Jézusom, dehogy! – ölelte meg az anyja. –Oli, titeket mindig is szeretni fogunk. Ti a gyerekeink vagytok, és ez egészen másfajta szeretet. A gyerekét az ember szereti, amíg csak él. A vér szava – tudod…

-Mit jelent az, hogy a vér szava? – kerekedett el a kisfiú csodálatos kék szeme. Sylvia nézte egy ideig, aztán mintha az esti mesét mondaná, mesélni kezdett:

-Te is tudod, hogy a babák a mamák pocakjában növekszenek, amíg eljön az idő, hogy megszülessenek. Mint Kevin öccse, Jerome… - emlékeztette a gyereket kis barátja öccsére, aki alig fél évvel ezelőtt született. -És ahhoz, hogy odabent növekedjen, az édesanyja vére szállítja neki a tápanyagokat… tulajdonképpen kilenc hónapig a mama vére kering mindkettőjükben. Hát, innen van a mondás, hogy a vér szava… - cirógatta meg a gyerek arcát. Oliver okos gyerek, remélte, hogy ezt a magyarázatot is megérti, és eltűnik az aggodalom árnyéka a tiszta gyerekszemekből. Az okos gyerek azonban homlokát ráncolva gondolkodott egy ideig, majd az anyjához fordulva feltette a kérdést, amire pedig az előzmények után számítania kellett volna:

-Oké, a mamánál ez a vér szava, de hogy jön a képbe az apa? … és tulajdonképpen még azt sem tudom, hogy kerül az a baba a mama hasába?- nézett rá őszinte gyermeki kíváncsisággal a fia.