Zongorajáték 40.

-Bocs, hogy késtem, de gondoltam, hozok ezt-azt, mert téged ismerve egy üveg víz sincs a házban. Nem is tudom, mivel akartad megkínálni a vendégeidet? – korholta vidáman egy meghatározhatatlan korú, idősebb, nőiesen jó alakú nő Petert.

-Amanda Barnes… anyám helyett anyám … és Sylvia…Connors, Oliver mamája – mutatta be a nőket egymásnak Peter, egy pillanatra beszédesen elakadva a nő családnevénél. Amanda szemét forgatva fogadta a bemutatkozó jelzőt.

-Nos, ezt próbálom bókként felfogni, mert tényleg az anyja lehetnék, de igazából folyamatosan azon dolgozom, hogy önállóságra neveljem, úgyhogy ígérem, nem fogok lépten-nyomon felbukkanni az életetekben, csak ha feltétlenül szükséges. – rázta meg Sylvia kezét és nem kerülte el a figyelmét, hogy a fiatal nő zavartan néz rá. Upsz, akkor alighanem kissé elszólta magát. Peter ugyan előtte már vázolta, hogy már csak a gyerek kapcsán is próbálja felszítani a valaha volt lángot, és ezt ő csöndes derűvel hallgatta, mert amilyen sokszor az anyuka neve felmerült a beszélgetéseikben, abból érezhető volt, hogy Peternek nemcsak a gyerek fontos. De ez a téma kettejük között még nyilván nem merült fel, ha ez a lányos alakú kétgyerekes anya ilyen csodálkozva hallgatja a szavait. No, nem baj, majd tisztázzák egymás között! – vont láthatatlanul vállat. Nem volt az a minden problémánál elakadó valaki, úgy tartotta, hogy ha gondod van, igyekezz minél előbb megoldani, mert az élet rövid és nem szabad elfecsérelni olyasmikre, amik csak megrövidítik ezt az időszakot. Ezek ketten pedig éppen elég időt hagytak már kicsúszni az ujjaik közül. 

Sylvia mosolyogva és végtelenül megkönnyebbülve hallgatta az idősebb nőt. Nem erre számított és felszabadult mosolyából Peter is tisztában volt ezzel. Magában jót mulatott a nő ki nem mondott, de testbeszédében világosan jelzett féltékenységén. Helyes! Bármit is képzelt Amandáról, ez egy nagyon is kijáró apró bosszú volt az elszenvedett sérelmekért. Közben az impresszáriója kipakolta az üdítőket, és kisebb-nagyobb dobozok egész seregét, amelyek mind valami finomságot rejtettek, meg néhány zacskó gyümölcsöt. Az asszony láthatóan felkészült egy pazar piknikre odakint a kertben, bár ő inkább ebédelni vitte volna a társaságot, de lehet, hogy mint már annyiszor, most is Amandának van igaza. Egy meghitt program jelen esetben célravezetőbb lehet, mint egy vendéglői feszengés. 

-Hát, nekem mennem is kell! – pakolta össze a kosarát és a papírzacskókat az asszony, és egy paksamétát nyomott Peter kezébe. –Itt vannak, amiket ígértem. Azt hiszem, a színekben nélkülem is tudsz dönteni, de ha mégsem, szerintem Sylvia kisegít némi női szemszöggel, végül is a döntéssel ráérsz, míg a munkások felvonulnak. Hétfőn kezdenek. Szerintem mindenkinek jobb lenne, ha visszamennél a szállodába és nem kéne még téged is kerülgetniük, de te tudod. És visszahoztam a cd-t is, amin a lakberendező tervei vannak. A múltkor valahogy a papírjaim közé keveredett. Csak azért nem hoztam hamarabb, mert a bútorokat már úgyis megrendelted, tulajdonképpen már nincs is szükség rá, de legalább akkor azt is meg tudod most mutatni. …Persze rábólintott Joachim terveire, aztán ment a maga feje után és egészen másokat rendelt meg, roppant férfiasra vette, úgyhogy szerintem beszélje rá valami kis könnyedségre! – fordult kacsintva Sylviához, aztán egy újabb papírlapot lobogtatott meg. –A zongorát a jövő héten szállítják, akkor feltétlenül itt kellene lenned, mert az üzlet küld vele hangolót is. Úgyhogy mondd meg a festőknek, hogy elsőként azt a szobát fejezzék be, ahova szánod … És legalább a konyhába vegyél ezt-azt, mert nézni is rossz, ahogy ebben a tök üres házban kempingezel étlen-szomjan! – forgatta meg a szemét. Sylvia nevetve nézte. Végre valaki tényleg úgy beszél Peterrel, mintha a tulajdon anyja lenne, és megmutatja a művészúrnak merre van az előre. Nem mintha a férfi eddig megjátszotta volna magát, csak éppenséggel olyan célszerű tudatossággal intézte az ügyeit, akár egy robot. A táborbeli Peter volt az első és azóta is az utolsó, aki érző emberre hasonlított. De ez nyilván csak az ő benyomása volt, hiszen az Amandából dőlő utasítások arra engedtek következtetni, hogy azért a legtöbb dologban messze nem olyan önálló Peter, mint ahogy azt elhitetné szeretné magáról a környezetével. Ugyanakkor azt vette ki a nő szavaiból, hogy a férfi még mindig hajlamos az önfejűségre, amely tulajdonságát volt szerencséje még tíz évvel ezelőttről ismerni. Az elmúlt napokban azonban bebizonyosodott, hogy Peter képes az ésszerű kompromisszumokra, és ez volt az az újonnan felfedezett tulajdonsága, amely reményekre jogosította fel a jövőjükkel kapcsolatban. 

Amanda még megvárta, hogy a gyerekek lejöjjenek az emeletről, szertartásosan bemutatkozott nekik is, aztán mint egy forgószél, már kívül is volt az ajtón, hogy ezernyi tennivalója közül egy újabbat teljesítsen sikeresen. Peter szeretettel, Sylvia némi csodálattal nézett utána. A lánya lehetne, de fele annyi energia sincs benne, mint Amandában – állapította meg halvány irigységet érezve, aztán ahogy a tekintete visszavándorolt Peterre, magában helyesbített: azért lenne valami, amihez fáradhatatlannak tudna bizonyulni. A férfi az odakint ragyogó napsütésben éles színekben fürdő elvadult kert hátterével maga mögött szívfájdítóan jóképűnek tűnt. Fehér pólója és a kopott farmer pontosan ott feszültek meg nyúlánk, sportos testén, ahol kellett, és ahol pajzán gondolatokra sarkalltak egy hosszú ideje nélkülözésben élő egészséges női testet. Nem igazság, hogy amíg neki a két gyerektől megereszkedtek a mellei, az évek alatt pedig sikerült néhány kilót is felszednie, a fickó úgy festett, mint valami szexbálvány!

-Hát, akkor akár ehetnénk is – tért magához a bálvány, összecsapva a kezeit. –Ki éhes? – nézett a gyerekekre, akik kórusban kiabálták: -Én, én!  - Sylvia inkább csöndben maradt. Az ő éhségét nem a gondos kezek által összeállított piknikkosár ínycsiklandó tartalma csillapítaná, ebben biztos volt. Jó ideje nem is gondolt a szexre. Miért is tette volna, Rey-el már nem akart lefeküdni, mással meg főleg nem. De azon a napon, amikor a koncertterem sötétjében Peter sötét fürtjeinek csillogását figyelte a reflektorok fényében, akkor megmoccant a teste mélyén a már elfeledettnek hitt érzés. Felébredt és a napok, hetek múlásával mind erőszakosabban kezdte követelni a magáét. 

A férfi az egyik beépített szekrény mélyéről kiráncigált néhány takarót és kinyitotta a kerti teraszra nyíló hatalmas kétszárnyas ajtót. A kinti fülledt meleg úgy csapta meg őket a benti hűvösség után, mint valami nagy puha párna. Vihar előtti forróság izzította át a levegőt, a nap még ragyogott, de fénye már különös, acélos fénnyel vonta be a kert növényeit és a sövényen túl látható szomszéd telkeket. Csend volt, a madarak csendben, fedezéket keresve várták, hogy az elemek döntsenek a sorsukról. Peter körülnézett, aztán úgy döntött, a közelgő égi háború még nem veszélyezteti az ebédjüket.

-Bocs, de a kerti bútorok sem érkeztek még meg, úgyhogy ha megfelel, majd a takarókon ülve falatozunk. – terítette le egymás után a kockás plédeket a fűre egy hatalmas szomorú fűz árnyékába. –És most segíthetnétek, hogy kihordjunk ide mindent, amit Amanda hozott, aztán mindenki választhat, mihez lenne gusztusa. – indítványozta a gyerekek felé, akik lelkesen szaladtak a nyomában, hogy segítsenek kicipelni a kis dobozokat. –A fiókban találsz műanyag evőeszközt meg papírpoharakat – biccentett teli kezekkel a konyhapult felé a férfi és Sylvia engedelmesen nyúlt  a megfelelő irányba. Peter megtorpant az ajtó előtt, hogy a nőt maga elé engedje, és amíg a fa alá értek, volt alkalma megcsodálni a ringó csípőjét, amely talán kerekebb volt, mint tíz évvel ezelőtt, de ez a változás határozottan előnyére vált.

*

A két gyerek jóllakottan és fáradhatatlanul derítette fel a nagy kertet, hangos ovációval hívták az anyjukat, hogy megmutassák neki az egyik bokor tövében szundikáló sündisznócskát, aztán segítettek behurcolni a házba a maradékot és a szemetet. Amikor a férfi a takarókat összehajtogatva ledobta a nappali sarkába, a gyerekekre nézett:

-Lenne kedvetek felderíteni a környéket? Legalább lesportolnánk az ebédet. A garázsban van két bicikli… ha megígéritek, hogy nem hagytok faképnél minket, mehetnénk együtt. – A kölykök óvatos kíváncsisággal mentek utána, hogy megnézzék a bicikliket, amelyekről kiderült, hogy vadonatúj darabok.

-Miattuk vetted? – suttogta Sylvia némi szemöldökráncolással. Felesleges pénzkidobás volt, hiszen a gyerekeinek volt kerékpárjuk. Vagy Peter arra gondolt, hogy ha meglátogatják, akkor itt is legyen? Ez sajnos azt is jelentené, hogy tartós itt tartózkodásra nem is gondolt…

-Igen, nekik vettem. – vont vállat a férfi. –Miért? Baj?

-Nem baj, csak lassan úgy érzik magukat melletted, mintha itt lenne a karácsony. Felesleges elkapatnod őket! Jobb, ha megszokják, hogy mostantól nem hullik minden az ölükbe, amit csak megkívánnak, egyébként is van bringájuk. 

-Láttam. …De azok nem itt vannak, és különben is… állj, mit értesz azon, hogy mostantól nem hullik minden az ölükbe? – jutott el Peter értelméig a halkan, szégyenlősen elsuttogott mondat.

-Mindegy, nem érdekes. – vont vállat Sylvia, és már bánta, hogy szóba hozta az anyagi helyzetét a férfi előtt. Nem hiányzik, hogy ezek után Peter még attól is tartson, hogy a pénzére pályáznának.

-Nekem érdekes. – nyúlt a keze után a férfi, amíg a két gyerek a kocsifeljáró mellett próbálgatta a bicikliket.

-Idővel ki kell fizessem Reyt a házból, de egyelőre még azt sem tudom, hogy a fenntartásáról hogy fogok gondoskodni. A szociális munkásoknak fizetett bér elég jelképes összeg. De megoldom, semmi baj. Idővel pedig úgyis eladom a házat, csak még korai… a srácok élete most borult fel, nem akarom azzal tetézni, hogy még a fedelet is elveszem a fejük felől. – vallott a gondjairól a nő, aztán türelmetlen mozdulatot tett, mint aki unja már a témát és legszívesebben változtatna is, ha a másik hagyná. De Peter fejében szöget ütött a gondolat. Sylvia állandóságról beszélt, így viszont talán a legrosszabb döntés volt, hogy ilyen messze tőlük keresett magának házat. 

-Egy költözködés akár jól is jöhet. Környezetváltozás, új közösség, új barátok. –próbálkozott nem túl nagy meggyőződéssel.

-Ők még gyerekek, Peter, nekik az állandóságnál semmi sem fontosabb. Nem olyan kalandvágyóak még, mint egy kamasz vagy egy tinédzser. Bár, szerintem azok sem örülnének neki, ha a barátaik egyik napról a másikra eltűnnének az életükből.

-Nektek nincs biciklitek? – állt meg előttük Oliver és Peter sajnálkozva megrázta a fejét.

-Londonban volt egy bringám, de az még a konténerben van, amit a felújítás vége előtt nem akartam ide hozatni. De mi majd sétálunk a járdán, ti meg mellettünk tekerhettek. Úgysem ismeritek a környéket, úgyhogy jobb, ha nem mentek nagyon előre. Rendben? – emelte meg a szemöldökét, hogy Oliver a kérdésből értse, az önálló tekerés egyfajta bizalmi kérdés.

-Nincs itt nagy forgalom? – nézett körbe aggodalmasan Sylvia, mire Peter elnevette magát.

-Hány autót láttál, hallottál elmenni erre, amióta itt vagytok? Na, körülbelül ekkora errefelé a forgalom. Persze estefelé, amikor jönnek haza a családfők, akkor benépesül az utca. Jön az iskolabusz is… de most még szabad a pálya… biztonságban vannak, higgy nekem! – fogta meg a nő kezét, hogy visszatartsa, amíg bezárja az ajtót. A két gyerek már meglódult, aztán Oliver egy óvatos kanyarral visszafordult, Thea a nyomában igyekezett. –Gyere, hagyjuk őket kicsit mozogni! – hívta Peter a nőt, aztán ujjaikat összefonva a járdán követni kezdték a gyerekeket.

-Tudod, megértelek, hogy beleszerettél ebbe a házba. A környék egyik legszebb háza lesz, ha rendbe hozzák – nézelődött Sylvia.

-Döntő szempont volt, hogy az előző tulajdonosnak is volt zongorája és kicseréltették az ablaktáblákat. Remekül hangszigetelnek. Mielőtt elvitték, Amandával kipróbáltuk, hogy össze-vissza kalimpáltam azon a lepukkant, lehangolt hangszeren, ami a nappali közepén árválkodott, de egy árva nyikkanás sem hallatszott  az utcán. Annyira ócska volt már szerencsétlen, hogy felújítani sem volt érdemes. Szóval, remélem, ha beköltözöm és nekikezdek a rendszeres gyakorlásnak, akkor sem fognak csendháborításért feljelenteni a szomszédok. Londonban néha éjszaka is játszottam, de ott olyan vastagok voltak a falak, hogy nem jelentett problémát.

-Elmeséled egyszer, hogy hogy kezdődött az új életed Londonban? – mosolygott rá kicsit feszülten Sylvia, ugyanis a kérdés fájdalmasan emlékeztette arra, hogy valaha régen volt egy másik élete is Peternek, aminek ő is a részét képezte.

-Hát, nehéz időszak volt. Sokszor gondoltam rá, hogy egyszerűbb lenne bedobni a törülközőt, de olyankor az apád arca merült fel előttem, a gúnyos mosolya, és akkor összeszorítottam a fogam, és csináltam tovább. Egy napon összetalálkoztunk egy koncerten Amandával és az életem onnantól sokkal könnyebbé vált. Egyszer csak azon vettem észre magam, hogy nem jelent problémát egy új cipő megvásárlása, hogy olyan hangszeren gyakorolhatok, amely felveszi a versenyt a legjobb koncerttermekével, hogy a szaudi szállodában thermálvizes medence van a lakosztályomban, hogy a repülőn pezsgőt hoznak az első osztályon ülve… Nem tudom, hogy csinálta, mert nekem csak játszanom kellett, és az élet körülöttem könnyedén gördült a maga útján. Olyan luxusban éltem, amit korábban elképzelni sem tudtam. …Amanda világosított fel a halkés szerepéről is egy elegáns vacsorán, ahol a brit királyi család néhány tagja is jelen volt. – nevette el magát a férfi. -Mindig ott volt mellettem, ha támaszra volt szükségem és úgy támogatott, hogy rajtam kívül ezt nem tudta senki. A saját anyám nem volt ilyen jó hozzám, Isten nyugosztalja szegényt. … Azt hittem, ez az élet felemészti minden pénzemet, aztán Amanda egyszer megkérdezte, miért nem veszek inkább egy házat, mint hogy egy bérelt lakásban éldegélek két út között. Azt sem tudtam, hogy már ennyi pénzem van. Aznap leültetett és elmagyarázta nekem, hogy bár rettentő megtisztelő számára a bizalmam, de ő sem lehet mindig mellettem, muszáj a saját ügyeimmel kapcsolatban képben lennem, mert mi történik, ha elgázolja egy figyelmetlen taxis… úgyhogy most már tudom, hogy melyik következő koncertkörút fogja fizetni ennek a háznak a hátralévő részleteit, és hogy gondolnom kell azokra az évekre is, amikor már nem tudom járni a világot. …Ne hidd, hogy felelőtlenül költekezem, mert megtehetem, egyszerűen csak örömet akartam szerezni a gyerekeknek, ha már akaratlanul is részem van a kis életük megkavarásában. …De nem akarom megvásárolni a szeretetüket, vagy ilyesmi. Ez csak egy praktikus ajándék, ha hosszú távon gondolkozom… és szeretnék előre tervezni, Sylvia… tudom, hogy most még minden nagyon zavaros, de egyszer rendbe fognak jönni a dolgaink, hiszek benne. És szeretnék mellettetek lenni, amikor ez a nap eljön. 

A halk morajlás úgy borzolta végig a gerincüket, mint valami szellem érintése. Vészjósló volt, mély, mint egy vadállat morgása, és özönvizet idéző. Lehetetlen volt figyelmen kívül hagyni. Peter a nyakát tekergetve nézett körbe és a távolban felfedezte a fekete égbolttól a föld felé nyújtózkodó sötét sávot, amely a messzeségben szakadó esőt sejtette. Éleset füttyentett, mire Oliver feléje nézett. A férfi csak intett neki, hogy forduljon vissza, és magában reménykedett, hogy a kölyök nem ezt a pillanatot választja, hogy szófogadási szkandert játsszon vele. Eléggé eltávolodtak a háztól ahhoz, hogy azonnal hazafelé vegyék az irányt. Oliver szerencsére túl jól érezte magát ahhoz, hogy engedetlenséggel kockáztassa a további kellemes programot. Visszakanyarodott és Thea gondolkodás nélkül követte. Ahogy a felnőttek mellé értek, Peter a távoli égboltra mutatott.

-A hangja már itt van, ne várjuk meg a villámokat és az özönvizet. Az utat már ismeritek, úgyhogy usgyi vissza a házhoz, mi is sietünk. Oké? – nézett komolyan a gyerekre, aki az égre sandítva bólintott: Oké!