"Ha egy könyvet igazán el akarsz olvasni, de még nem írták meg, akkor neked kell megírnod." - Toni Morrison
"Az álom írás, az írás pedig sokszor nem más, mint álom." - Umberto Eco


2014. június 1., vasárnap

Zongorajáték 41.



A gyerekek eliramodtak a ház irányába, Peter pedig Sylvia kezéért nyúlt. Ő ugyan azt hitte, kézenfogva futnak majd utánuk, de a férfi megtorpant és magához húzta. Lassan, centiről centire, elég időt hagyva, hogy Sylvia meggondolhassa, mit válaszol a kezdeményezésére, de a nőnek esélye sem volt. Szeme a kék szemek fogságába esve, kábultan nézte, ahogy a távolság egyre csak csökken közöttük, míg szinte a férfi mellkasára simult. Istenem, de jó volt! Mintha hazaérkezett volna. Már nem emlékezett, miért tartott olyan sokáig az út, de most ott volt, ahova tíz évvel ezelőtt  egy elátkozott napon elindult. Lehunyta a szemét és várta a csókot, amivel Peter az óta a nap óta adósa volt. 

Nem akartam, bocsáss meg! – akarta mondani a férfi, amikor szétváltak az ajkaik, de végül csendben maradt. Egyrészt a világ leghülyébb mondata lett volna, amit csak mondhatott, másrészt egyetlen szava sem lett volna igaz. Dehogynem akarta; és ez az akarat nem újkeletű volt, nem… már napok, hetek óta akarta, még ha ennek nem is volt egészen eddig a pillanatig a tudatában. Tulajdonképpen tíz évvel ezelőtt is vissza akart menni hozzá, hogy megcsókolja. A reptérig vezető úton, a taxi hátsó ülésén gubbasztva más sem akart, csak ezt. És nem tette meg. Ma már nem is fontos, miért… most már azzal a tudattal kell élnie, hogy elmulasztott valami nagyon fontosat, amit már sosem pótolhat be, de ez a mostani alkalom egy új kezdet volt, és ezt nem akarta elrontani. 

Talán a levegőben tapinthatóan érezhető légköri feszültség volt az oka, talán a csók, melynek hatására nem sok hiányzott, hogy elveszítsék a józanságukat a nyílt utcán, …nézték egymást szótlanul, aztán szinte a fejük fölött hatalmasat dörrent az ég és megnyíltak az égi csatornák, hogy az eső pillanatok alatt eláztassa a ruháikat és elmossa a köztük vibráló szexuális feszültséget. Ha moziban látta volna, Peter azt mondta volna, hogy tömény giccs az esőben csókolózó szerelmespár, de megélni maga volt az életre kelt romantika. De a következő égzengés visszarántotta őket a valóság esőben ázó talajára.
-Jézusom, a gyerekek! – ijedt meg Sylvia és a ház irányába indult. Peter továbbra is szorosan fogva a kezét futott vele az égzengésben és zivatarban. A két kölyök a bicikliket a ház oldalának támasztotta a garázsbejárat mellett, ők maguk pedig az eresz alatt cidriztek. Mindkettő láthatóan megkönnyebbült, ahogy a felnőttek felbukkantak a kocsifeljárón.

-Jó sokára tartott, mire ideértetek. – grimaszolt Oliver, mire Peter az orra alatt vigyorogva a zárral kezdett babrálni.
-Hát, mi gyalog voltunk, ti meg bringával… úgy azért könnyebb volt. Na, menjünk be, keressük száraz holmit, mielőtt a mama megfázik! – vezényelt, ahogy kitárult az ajtó és mindannyian betódultak a száraz előtérbe. Odakint vigasztalhatatlanul ontotta könnyeit az ég és a korábbi világosságot is alkonyati félhomály váltotta fel.
-A garázsban vannak a dobozaim, amikben találhatunk ruhát, törölközőket, segítsetek megkeresni!- nyitott be a telepakolt helyiségbe a férfi és a két gyerek a kutakodás lázával követte. Hamarosan türelmetlen mozdulatokkal tépdesték a ragasztószalagokat a dobozokról, amelyeket bárki is csomagolt be, elfelejtett felcímkézni, így semmilyen támpontjuk nem volt, melyik doboz mit rejthet. Oliver lehajolt, hogy egy újabb dobozról tépje le a ragacsos szalagot és a fenekével meglökött egy korábban már kinyitott dobozt, amely zuhanás közben fejre állva gátlástalanul felfedte a tartalmát. 

-Jaj, Oli, vigyázz jobban! – nyögött fel Sylvia és a szétszóródott papírok mellé guggolt, hogy összeszedje. Peter csak egy pillantást vetett a látványra és egy sóhajjal konstatálta, hogy talán a legárulkodóbb doboz tartalma került leleplezésre, aztán mint akit nem is foglalkoztat a dolog, tovább pakolászott, próbálva valami rendszert vinni a dobozok halmazába. Érzékei azonban kihegyezve figyelték a nő reakcióit, amikor majd észreveszi, mi került a kezei közé.

Sylvia a poros csempére terített egy már üres és összehajtogatott dobozt, aztán azon térdelve szedegetni kezdte a szétszóródott papírlapokat. Kottalapok, rajzok, fotók kerültek sorban a kezei közé, végül egy vázlatfüzet, egy túlontúl is ismerős vázlatfüzet. Lezökkent a sarkára, ölében tartva a múltnak ezt a beszédes darabját, és lassú mozdulatokkal lapozgatni kezdte. A korábban kezében tartott fotókkal nem igazán törődött, mert azok túlnyomó többsége a gyerek korú Petert és a szüleit ábrázolta, és azokat annak idején már volt alkalma átböngészni. De a füzet érdekesnek bizonyult. Amikor szétváltak útjaik, még alig volt félig rajzokkal, kottákkal, kézzel írott hevenyészett versekkel, melyeket a fiú hangulata szerint alkotott. Mostanra az utolsó oldalig betelt és lapjai közt megbújt néhány fotó kettőjükről is. Az egyiknek a másolata neki is megvolt, simított végig a színes képen, amin a Central parkban fotózta le őket Aron, összeölelkezve, csókolózva. Hát, ő is megőrizte! Bár a kép gyűrött volt, úgyhogy nagyon is el tudta képzelni, ahogy a fiú keserűségében indulatosan összegyűri, aztán megbánva a vandalizmusát, kisimítja a töredezett felületű fényes lapocskát. A következő oldalon egy rajz volt, amelyen önmagát ismerte fel. Nem volt fotószerűen élethű, de eltéveszthetetlenek voltak a részletek… a részletek, amelyek szinte eltűntek a sűrű  satírozás alatt, ahogy Peter a képmásán próbált bosszút állni a szakításért.  A rajz alatt néhány kusza sor... egy versike, talán a részlete egy hosszabbnak, talán csak ez a néhány összefüggő szó, amely a pillanatnyi hangulatát volt hivatva rögzíteni…
Egy álomban minden lehet, Ott szabadon szárnyalhatsz Másnak hiheted magad, Másképpen szólnak a szavak Másképpen szerethetsz, Messze repülhetsz ... És mindig visszatérhetsz.

Visszatért! Itt van! Vajon álmodik-e még? És abban az álomban vajon Sylviának is jut szerep? Vajon másként szeretne-e most, mint akkor? – merengett a szavakon, aztán ahogy a gyerekek újabb dobozok tartalmát túrták fel, becsukta az emlékek füzetét és próbálta minimalizálni a káoszt, amit a két gyerekkéz okozott. Peter az egyik nagyobb dobozra támaszkodva őt figyelte, aztán egy mély sóhajjal felnyalábolt egy nagy rakás fürdőlepedőt, pólókat és melegítőket tartalmazó dobozt, majd maguk mögött hagyva a rumlit, mindannyian visszamentek a házba. 

Odakint az elemek tombolása semmit sem csitult, mialatt ők mindannyian besereglettek az emeleti nagy hálószobába, ahol a hatalmas felfújható matrac szolgált a férfinak éjszakai fekvőhelyül, de most, hogy lehetetlen volt kint a kertben, a puha fűben üldögélni a takarókon, itt vertek tanyát mindannyian. A függöny nélküli ablakokon patakokban folyt a víz.
-Hogy megyünk haza? – nyomta orrát az ablakhoz Oliver és az anyjára nézett, aki megvonta a vállát.
-Nem tudom, kicsim. Ebben a viharban nem szívesen indulnék el.
-Maradjatok itt! – szólalt meg Peter. –Ezen a matracon mindannyian elférünk, és ha valamim van, az párnák és takarók halma. Fogalmam sem volt, hogy a londoni házban ennyi minden gyűlt össze. Én a felét sem hoztam volna el, de a szállítók nyilván nem lomtalaníthattak helyettem, így aztán itt van minden. Az előbb odalent találtam egy csomó hálózsákot is. Azt sem tudom, honnan vannak. Nyilván egyre volt szükségem, de sosem találtam, aztán mindig vettem egy újabbat. A költözésnél aztán mind előkerült. …Ennivalónk még van, itt szárazon vagyunk. A laptopomon akár filmet is nézhetünk, vagy kereshetünk valami olvasnivalót, mert a könyveim is odalent vannak. Sőt, ha a pumpát megtalálom, még egy gumicsónak is van, akár abban is aludhattok – kacsintott a fiára, aki rövid gondolkodás után ráhunyorított.
-Nem akarok a csónakban aludni. Azt mondtad, ezen a matracon mindannyian elférünk. 

-Szerintem igen… feltéve, ha valamelyikőtök nem hadonászik álmában, mert az garantáltan orrba veri a hálótársait. - grimaszolt a gyerekre. Anyám! Mekkora blődség volt ezzel nyitni, most aztán már késő bánat, hogy valahogy külön hálóhelyre könyörögje a gyerekeket. Persze, talán jobb is, hiszen úgysem közeledhetne Sylviához, mikor ott alszanak mellettük a kölykök. – morfondírozott magában, figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy a nő még nem bólintott rá az ötletre.
-Nem tudom… - kezdett bele éppen bizonytalanul a nő, mire Peter ártatlan tekintettel széttette a kezét.
-Veszélyes lenne ebben a viharban kocsiba ülni. És  ha maradnátok, akkor nekem se kéne még este ugyanezt az utat visszafelé is megtenni…
-Oké, rendben – egyezett bele Sylvia. –Ha mindannyian benne vagytok, akkor maradunk. Úgyhogy én megyek, megnézem, mit tudunk vacsorázni, ti meg keressetek valamit Peterrel, amivel lekötitek magatokat, amíg aludni nem megyünk! – adta ki az utasítást a két gyereknek és a férfinak, akik a válaszára vártak.
*
Az este olyan hirtelen szakadt le rájuk, mint délután a zivatar. Sylvia telefonált Claudiának, hogy Elmot zárják be a garázsba éjszakára, aztán megvacsoráztak, utána belekezdtek egy kutyás családi filmbe; és amikor azt hitték, hogy túl vannak a vihar legrosszabb részén, akkor elment az áram és ott maradtak a nagy matracon négyen összebújva. A két gyerek kitörő lelkesedéssel vette tudomásul, hogy a ma esti fürdés elmarad, apró ujjacskáikkal sikálták meg a fogukat némi rábeszélés után anyjuk telefonjának fényénél, aztán a férfi pólóiba öltözve bemásztak a hálózsákjaikba az ágy közepén. Peter csak néhány gyertyacsonkot talált a garázsban, így aztán szó sem lehetett róla, hogy gyertyafény mellett sokáig fent maradjanak. Két oldalról a gyerekek mellé húzódtak, saját hálózsákjaikat és takaróikat gondosan elrendezgetve, aztán Sylvia halkan belekezdett a mesébe, és a két gyerek mellett Peter is megbűvölve hallgatta.

Fogalma sem volt róla, melyikük aludt el leghamarabb, gyanította, hogy abban a pillanatban alhatott el ő is, mint amikor Oliver a karjai közt halkan szuszogni kezdett. Valamivel később mozgolódni akart, ahogy elzsibbadt a karja, és első álmából riadva csodálkozva vette szemügyre újkeletű hálótársait. 

Sylvia hasonló pózban feküdt, mint ő, az ölében Thea aludt összekucorodva. Mellette a bátyja, aki eredetileg a huga és az anyja felé fordulva hallgatta a mesét, aztán az éjszaka folyamán valamikor az apja felé fordult. Nézte a félhomályban a kócos kis fejet, a finoman kirajzolódó arcot, a lányosan hosszú pillákat, ahogy meg-megrebbenve álomországban időzik. Egyik gyerek sem félt a villámlástól és a dörgéstől, vagy csak a szülők közti kis kuckó adott nekik biztonságérzetet. Nyugodtan vették a levegőt, nem törődve vele, hogy az elemek órák óta tombolnak odakint. A dörgés már csak távoli morajlás volt, amióta feltámadt a szél, hogy magával sodorja a sötét felhőket és bőséges tartalmukat más, a nyári szárazságban szomjazó földek fölé. Néhány villám cikázott még át a liláskékes égbolton, pillanatokra megvilágítva a szobát, és Peter minden ilyen villanásért hálás volt, mert újabb és újabb képekkel gazdagíthatta a gyűjteményét az álmukban meglesett gyerekekről és a mamájukról. 

Istenem, hányszor nézte a lány szőke hajzuhatagát, ahogy a párnán szétterülve valóságos glóriaként veszi körbe az arcát. Most lófarokba összefogta, hogy a szűk helyen ne lógjon a többiek szájába. Egy tincs azonban kiszabadult és minden lélegzetvételére megrebbent az arca előtt. Peter óvatosan nyújtózkodva odanyúlt és egy végtelenül gyengéd mozdulattal a füle mögé simította. Oliver mocorogni kezdett, ahogy nyújtózkodás közben kicsit meglökte, ezért fölé hajolt és egy puszit nyomott a gyerek feje búbjára, aki ettől újra megnyugodva aludt tovább. Istenem, az első puszi! – derült fel a férfi arca. Igaz, hogy a fia nem is sejti, de az ő számára így is csodás élmény lett. Néhány hónapja még fogalma sem volt róla, hogy él valaki a világban, aki a génjeit viszi tovább; a szó: apa csak egy régi és fájdalmas emlék volt csupán, de attól a pillanattól kezdve, hogy tudomást szerzett erről a lókötőről, minden megváltozott. Ő maga lett apa, és addig a pillanatig nem is sejtette, hogy ez a tudat mennyire megváltoztathat valakit. Már nem is remélt ajándék volt az élettől ez az eleven kis kölyök, és bár sokkolta, hogy ilyen idősen szerzett csak tudomást róla, de még ezt is feledtetni tudta az érzés, hogy mostantól felelősséggel tartozik érte. Most először ölelte ilyen szabadon és már-már természetesen magához, mégis olyan volt az egész szituáció, mintha valami régi álom vált volna valóra, pedig arra akár meg is esküdött volna, hogy soha nem álmodott gyerekekről. Sylviára siklott a tekintete… miért is kellett annyi éven át megjárniuk a poklot? Aztán óvatosan a hátára fordult és megmasszírozta elgémberedett vállát. Már nem volt érdekes a múlt, csak a jövő számított, és mivel azonnal hiányérzete támadt, ahogy nem érezte mellkasához simulni a gyerektestet, újra arrafelé gördült és engedett a kísértésnek, hogy újra magához ölelje a fiát. Sylvia ugyanúgy nyújtózkodott a túloldalon, mint az előbb ő maga. Elmosolyodott a gondolaton, hogy reggel  mindketten nyűgösek lesznek, ahogy a kényelmetlen pozitúrában elzsibbadnak a tagjaik, mégis úgy vélte, az utóbbi tíz évben nem volt ilyen jó éjszakája. Lehetett volna fokozni, ha a gyerekek a csónakot választják és ő a mamájukat ölelve alhatott volna, de nem akart telhetetlen lenni, hiszen nem olyan régen még ennyi is elképzelhetetlennek tűnt.
Már nem is olyan sokára új nap virrad, egy új – remélhetőleg – közös élet kezdete. Kaptak egy második esélyt és ő eltökélten dolgozott érte, hogy élni is tudjanak vele.

2 megjegyzés:

csez írta...

Asszem nem csak a szentimentális hangulatomnak és a borongós időnek köszönhetem a sok sóhajtozást ;)
Úgyhogy köszönöm Neked, jucus!
Nagyon tetszett!
Főleg a mindegy már, mi miért volt, az számít, mi lesz megállapítás.
K&P

zso írta...

Jö lett ez a rész.
A végefelé olyan szépen gondolkozott Peter,h. azt hittem az utolsö mondat utan ott lesz,h.vége.
Köszönöm,tetszett.