"Ha egy könyvet igazán el akarsz olvasni, de még nem írták meg, akkor neked kell megírnod." - Toni Morrison
"Az álom írás, az írás pedig sokszor nem más, mint álom." - Umberto Eco


2014. június 7., szombat

Zongorajáték 47.



Oliver még aludt. Sylvia a papírokat intézte. Peter nézte a fiát, majd halkan odaemelt egy széket és leült. A gyereket figyelte, ahogy a szempillája nyugtalanul rebben meg a még mindig sápadt kis arcán, de közben a gondolatai Sylvia körül jártak.
A tegnap este valamit végérvényesen megváltoztatott kettejük között. Eddig is úgy hitte, ugyanúgy szereti, mint tíz évvel ezelőtt, bár néha elbizonytalanodott az utóbbi időben, hogy talán csak kergeti azt a régi érzést, csak akarja szeretni, dacára annak, amit elkövetett ellene. Talán csak kívánja, igaz, ugyanolyan megveszekedett kívánással, mint valaha. ... De tegnap este, ahogy összeölelkezve álltak a fejükre zubogó víz alatt, ... ahogy könnyed, anyáskodó mozdulatokkal segített megszabadulni mocsoktól és félelemtől ... biztos volt benne, hogyha az évek során változtak is az érzései iránta, most újra, visszavonhatatlanul beleszeretett. Egy pillanatig sem bánta, hogy kimutatta előtte a gyengeségét, mert biztos volt benne, hogy Sylvia soha nem élne ezzel vissza. Ugyanaz a rettegés gyötörte mindkettőjüket, a fiukért való szívszorító aggodalom, és ez olyan tiszta érzés volt, amihez foghatót talán még sosem élt meg. ...Tegnap este nem is szeretkeztek, mert egyszerűen az aggódás mellett nem maradt semmi energiájuk, de ez egyikőjüknek sem okozott hiányérzetet. Hosszú ideig álltak a zuhany alatt, aztán magukra tekertek egy lepedőt és csak feküdtek az ágyban egymást ölelve és némán imádkozva, hogy ne érje már őket semmi baj. A másik közelsége adta az erőt, hogy egyáltalán reménykedni legyenek képesek. A hajnal így talált rájuk, és az új napot jelképesen egy új életnek kijáró szenvedéllyel ünnepelték. A telefon éjjel néma maradt és ez csak azt jelenthette, hogy Oliver nyugodtan töltötte az éjszakát. 

És most itt feküdt előtte ez a kiskölyök, aki a puszta létével mindent megváltoztatott a szigorú rendhez szokott életében. Mindent, amit a múltról gondolt és mindent, amit a jövőtől várt. Még megszoknia sem igazán sikerült ezt a fajta függést,a családi kötődést, a röghöz kötöttséget Princetonban, és máris utaznia kell megint. Oroszország várta. Nagy kalandként gondolt rá néhány hónappal ezelőtt, most csak egy rosszul időzített munkaként. Elmúlt a könnyű izgalom, csak a kényszeredett feszengés maradt. Életében először nem akart elutazni. Ez az érzés összezavarta, mert az egész jövőképét elbizonytalanította. Hogy fognak így együtt élni, ha ő állandóan valahol a világban repked majd? Hogy lehet majd a fia életének aktív részese? Hogy lehet ott az iskolai ünnepségeken, a meccsein, hogy fogja bemutatni neki az első kislányt? Hogy lehetne ott, amikor a fiának szüksége lesz rá? 

Nem is reménykedett benne, hogy az utazás előtti rövid időben sikerül rábeszélnie Sylviát a költözésre, de akkor is... a lehető legtöbb időt velük akarja tölteni, még ha ez a gyakorlás rovására is megy. A tegnapi nap után alaposan megtanulta a leckét. A baj olyan hirtelen következhet be és tehet tönkre mindent... ki kell használniuk minden együtt töltött percet és pillanatot, mert könnyen lehet, hogy az lesz az utolsó. ...Bízott magában, hogy van már olyan gyakorlata, hogy a koncertkörút anyagát különösebb rákészülés nélkül is magabiztosan adja elő… amúgy is, ma még kételkedett abban is, hogy a kezéből a remegés valaha is elmúlik.

Egész idő alatt kívülről látta önmagát. Gondolkodás nélkül bukkant fel elméje egy eldugott zugából a cselekvés kényszere, és a mód, ami az adott körülmények között az egyedül üdvözítőnek tűnt, pedig életében nem csinált még ilyet. Őszintén remélte, hogy nem is fog, mert a kívülálló szemében elég horrorisztikus jelenet lehetett.
Megrémisztette, hogy az élet ilyen törékeny, hogy a pillanatban rejlő tragikum egyszerre tehet tönkre mindent. Most szerencséjük volt, de ki tudja, ha valaha újra valami hasonló vészhelyzet adódik, ott lesz-e, és ha ott lesz, képes lesz-e reagálni jól és időben? Mostantól mindig arra kell gondoljon majd, hogy mi történhet? Riasztó jövőkép volt ez, és  ösztönösen tiltakozott elenne. Nem akarta ezt! ... De ha csak ilyen áron tudhatta magáénak a családját, akkor igazából nem volt választása. ...Egyszerre volt kétségbeejtő és ugyanakkor felemelő érzés hirtelen felnőni a néhány évvel ezelőtti – ma már gondtalannak tűnő -  életéhez képest.

Oliver keze megrebbent, a szeme kinyílt és kicsit kábán ismerős pontot keresett a szobában.
-Apa? – motyogta halkan, és Peter szíve összeszorult a gondolatra, hogy Rey-t keresheti.
-Mindjárt jön anyu, csak az orvossal beszél. Apa... nincs itt. – mondta lemondóan.
-Nincs itt? – ismételte meg a gyerek zavartan. -...De hiszen itt ülsz! – fordította felfelé a tenyerét, mintha a tanácstalanságát próbálná kimutatni.
-Hogy én...? – szorult el végképp Peter torka. Istenem! Róla beszél! Őt nevezte apának! Azt hitte, talán még a gyerek is hallja, amilyen hangosan a szíve dörömbölt ettől a mérföldkőnek számító halk kijelentéstől. –Tudod, ... még sosem mondtad... nem is mertem arra gondolni, hogy nekem mondod – szívta meg az orrát a férfi, magában kis önuralomért rimánkodva. Már mégse bőgje el magát az ember a gyereke előtt! Ki tudja, egy kilenc éves gyerek talán még nem tud különbséget tenni meghatottság és gyengeség között. 

-Te vagy az apám! – motyogta Oliver, elfogadva a tényt, ami hetekkel ezelőtt még csak összezavarta, de most, hogy átélte az apai ragaszkodásnak valami megdöbbentő, már-már ijesztő mélységét, már jobban kezdte érteni és érezni. ...-A vér szava, igaz? – kérdezte gyengén, olyan halkan, hogy a férfi egészen föléje kellett hajoljon, hogy hallja. –Anya azt mondta, hogy a vér szava dönti el, hogy valakit akkor is szeretünk, ha nem is ismerjük még olyan jól, vagy ha az a másik esetleg valami rosszat csinál.
-Igazat mondott a mama – nyugtatta meg a gyereket Peter. …–Ne haragudj, hogy megvágtam a karodat, de muszáj volt. – simított végig gyengéden a gyerek bekötött vékonyka karján.
-Nem haragszom – rázta meg a fejét Oliver. –A doktor bácsi is megmondta, hogy az volt a szerencsém, hogy az apám tudta, mit kell csinálni ilyenkor. ...Honnan tudtad? – nézett az apjára kérdőn.
-Nem tudtam. – hajtotta le a fejét a férfi. –Még régen, amikor kissrác voltam, olvastam egy kalandregényt és abban volt szó valami ilyesmiről... talán a tudatom dobta hirtelen felszínre ezt az emléket. Jó, hogy nem valami buta kitaláció volt, hanem volt egy kis valóságos alapja is. Belepusztultam volna, ha még én is valami bajt okozok. 

-A nővér mesélte, hogy egy kígyó volt. – borzongott össze a gyerek. –Én nem is emlékszem... nem láttam. Vagyis valamit láttam, csak olyan gyorsan történt és annyira fájt, hogy aztán már nem néztem oda. ...Milyen kígyó volt?
-Hát, igazság szerint én is csak annyit tudok, amit itt az orvos elmondott. Valami floridai vízikígyó. Nem is őshonos itt a környéken. Biztos valaki itt engedte szabadon. ...Kevin apja agyonverte – húzta el a száját a férfi, nem tudva, hogy ez az információ nem zaklatja-e fel a gyereket, de Oliver csak tágranyílt szemekkel hallgatta.
-Agyonverte? Akkor megnézhetem?
Peter elnevette magát ezen a rendíthetetlen gyermeki kíváncsiságon.
-Nem tudom. Behozta a kórházba, hogy lássák, mi harapott meg. De fogalmam sincs, mi lett a tetem sorsa. Ronda volt. Majd egy méter hosszú, és olajzöld színe volt, gonosz feje. Nem volt szép látvány ... agyonverve meg még rondább volt.
-Thea látta? – kérdezte a gyerek.
-Azt hiszem, igen – vont vállat bizonytalanul Peter. Igazság szerint neki elég kevés emléke volt a tegnapi napról.
-De jó neki! – sóhajtott szinte irigyen a kölyök.
-Hát, Téged meg is mart, és hidd el, nem irigyelt ezért senki! – kacsintott rá a férfi, aztán kinyílt az ajtó és Sylvia lépett be. Szeme felcsillant, arcvonásai kisimultak, ahogy meglátta apát és fiát békésen beszélgetve.
-Anya! – ragyogott fel a kölyök szeme. –Hazamehetek végre?
Peter felállt, hogy átadja a helyét, de Oliver a keze után nyúlt. –Apa, ne menj el!

5 megjegyzés:

rhea írta...

Na Jutkám sikerült elérned, hogy bepárásodjon a szemgolyóm így korán reggel :))))
apa-fia....szép volt.:)
Nagyon tetszett, köszi
pusz

Gabó írta...

Biztos van valami a levegoben, mert az a franya para erre is jart. ;)
* soh
Akkor apa most mar APA. Koszonom, mar nagyon vartam erre a pillanatra.
Dehogy mi utott ebbe a kolokbe?... meg akarja nezni a kigyot? Jaaaajjjj! XD
Masik kerdesem, hogy Peter vajon at tudja majd szervezni az eletet ugy, hogy kozben a szenvedelye a zongorazas is kepben maradjon, meg is tudjanak elni es tobbet tudjon csaladjaval lenni?
Egyeb kerdese nincs ;)
Nagyon tetszett, nagyon elerzekenyultem, es nagyon koszonom!

Névtelen írta...

Egy élmény volt Jukám !
köszönöm !
üdv Marika

csez írta...

<3 <3 <3
Mindent meg lehet oldani ;)
És nehogy ebben a parában maradjon ez a jóember... :o /mi történhetne
Nagyon tetszett, jucus!
K&P

csez írta...

Nagyon jo volt. Igazan kedves volt ez a resz ezekkel a vivodasokkal egyutt./bocs az ekezet hianyokert/ finom volt a szendvics es a kv.kar,hogy nem voltAtok itt Gaboval..../bocsi a szolgalatikozlemenyekert.... Pusza:zso