"Ha egy könyvet igazán el akarsz olvasni, de még nem írták meg, akkor neked kell megírnod." - Toni Morrison
"Az álom írás, az írás pedig sokszor nem más, mint álom." - Umberto Eco


2014. június 5., csütörtök

Zongorajáték 45.



-Anya! Nem hiszem el! Mit keres itt? – suttogta az indulattól fojtott hangon Sylvia, ahogy az apja őszülő haját észrevette a bérelt lakás teraszán. Csak egy percre akart beugrani, de az apja látványától ez az idő is túl soknak tűnt.
-Syl, leéltem vele negyven évet. Nem olyan rossz ember, csak túlzásba vitte az érted való aggódást. – simogatta meg a lánya karját Loretta. Mint anyát rettentően bántotta, hogy a lánya és a férje között hadiállapot uralkodik, és nagyon szerette volna kibékíteni a családját… -Hibázott, ezt nem is próbálom szépíteni, de nem rosszindulatból tette, és nagyon megbánta. Rettentően hiányoztok neki. Tudod, …visszavontam a válókeresetet, és békülni próbálunk. Nem kívánom, hogy megérts, de próbáld elfogadni, hogy nekem hiányzik! Az apád, lehetnél vele kicsit megbocsátóbb, hiszen te sem voltál mentes a hibától… talán ma sem vagy. Emberek vagyunk, akik hibázunk, és nem a mi dolgunk az ítélkezés. 

-A mesterkedésének hála majdnem egész hátralévő életemre boldogtalanná tett. – szipogott dacosan Sylvia.
-Na, azért abban megvolt a te saját szereped is, kincsem! – emelte fel a kezét az asszony, hogy megállítsa a lánya vádaskodását. Imádta őt, de most tükröt kellett tartson eléje. –Nézd, Syl… senki nem tagadja, hogy nehéz tíz év áll mögötted, de kicsim, te sem harcoltál a szerelmedért… az élet neked nyújtott egy második esélyt, és elég okos voltál hozzá, hogy megragadd… ne tagadd meg ezt a lehetőséget az apádtól, kérlek! 

-Jó, most erről nem akarok beszélni… - rázta meg a fejét Sylvia. A mamával reménytelen volt vitatkozni már kiskorában is, mert mindig elérte, hogy önvizsgálatot tartson és ennek aztán az lett a következménye, hogy egy idő látni kezdte a maga hibáit is. Most nem akarta, mert egyszerűen szüksége volt bűnbakra, akit okolhat az elvesztegetett tíz évért. –Csak azért jöttem, hogy szóljak, Peterrel elutazunk Claudiáék után néhány napra, talán a hét végéig. … És anya, …. ha Oliver és Thea beleegyeznek, hamarosan összeköltözünk Peterrel, eladom a házat és Princetonba megyünk mi is … és … ha még akkor is akarja, hozzámegyek feleségül. – vágta ki dacosan, mint aki még mindig attól tart, hogy a családja bele kíván szólni az életébe.

-Gratulálok kincsem! – ragyogott fel megkönnyebbülve az anyja szeme, amely pontosan olyan volt, mint az övé. –De nem lesz ez túl gyors? Biztosak vagytok benne, hogy ezt akarjátok? – sütött át az aggodalom a nő látszólagos nyugodt stílusán.
-Anya! Volt tíz évünk, hogy rájöjjünk. – grimaszolt a lánya, mire Loretta Deaver megrázta a fejét.
-Ó, nem! Volt tíz évetek, hogy a valaha volt vagy képzelt sérelmeiteket dédelgessétek. Ez most egy hirtelen fellángolás, olyan, mintha most szeretettetek volna egymásba először. … És mit akarsz csinálni? Kiveszed a gyerekeket az iskolából és elköltöztök mindannyian Princetonba? Hiszen ott nem ismernek senkit, nem lesznek barátaik… Kicsim, gondoljátok ezt át jobban, ne siessétek el, mert könnyen szerezhettek ebben a kapkodásban olyan sebeket, amik fájdalmasabbak lesznek, mint a korábbiak, mert ezeket már egymásnak okozzátok, nem foghatjátok a környezet áskálódására. 

-Anya! Én csak a terveimről beszéltem… a terveinkről – helyesbített a lány. –De döntést csak akkor hozunk, ha mindenki végiggondolta a dolgot. A gyerekek is. Princeton egyébként nem a világvége, remek iskolák vannak ott is, és ebben a korban hamar szereznek majd új barátokat.
-Jó, én nem is akartam beleszólni, csak hát az anyád vagyok, nem rejthetem véka alá a véleményemet, nem igaz? Na, menj, köszönj apádnak! – intett a terasz felé, de Sylvia megrázta a fejét.
-Ne haragudj, még nem megy. Nem akarok úgy tenni, mintha semmi sem történt volna. Ezt lehet, hogy ti meg tudjátok tenni, de én azt akarom, hogy ő jöjjön el hozzám, mert azzal ismeri el, hogy tisztában van vele, nagyot hibázott. Amíg nem ismeri el a felelősségét a történtekben, addig nincs mit mondanunk egymásnak. 

-Syl, hatvanöt éves, ne akard most megváltoztatni, mert reménytelen! Egy idős ember, aki szeret téged, és megérdemli a gyermeke tiszteletét. – csóválta a fejét az anyja, de Sylvia hajthatatlan maradt.
-A kor állapot, nem érdem. A tiszteletem az övé volt és visszaélt vele. Ismerje el, hogy hibázott, és akkor lesz miről beszélnünk! … Most megyek… vigyázz magadra, és ha visszajöttünk, majd telefonálok – nyomott egy puszit az anyja arcára, aztán kilépett a lakásból, hátra sem pillantva a terasz felé. Így nem láthatta, hogy az apja ott állt az ajtóban és minden szavát hallotta.
*
Sylvia az indulás pillanatától jól elvolt a saját gondolataival. Nem hagyta nyugodni az anyjával folytatott beszélgetés, ezért aztán kellemesebb emlékeket hívott elő a közelmúltból. Lehunyta a szemét, hogy megmeneküljön Peter érdeklődő tekintete elől, de az emlékezés állandóan pírt csalt az arcára, úgyhogy a férfinak nem kellett nagyon megerőltetnie magát, hogy elképzelje, hol jár az esze. Ő maga sem volt ezzel másként, de neki a vezetésre kellett koncentrálnia, így aztán bekapcsolta a rádiót és megpróbált nem Sylvia felé nézegetni. Legalábbis nem túl sűrűn. Este úgyis újra a karjába zárhatja, addig pedig legalább gyakorolja a türelem nemes erényét, mert a gyerekek szeme láttára úgysem csókolhatja meg valahányszor csak eszébe jut. Az eltelt nap és a ma délelőtt alapján pedig nyugodtan beismerheti, állandóan ezen jár az agya. Ma reggel olyan ígéretet csikart ki a nőből, amely több bizonytalan tényezőre épült. Ezek közül igazából csak a gyerekek miatt aggódott, de reménykedett, hogy nem csúszik hiba az eddigi, viszonylag gördülékenyen alakuló kapcsolatukba. Oliverben bízott, és igazából az ő szava volt a döntő. Tudta, hogy talán egy kicsit erőszakos volt, de tudta azt is, hogy ugyanezt akarná egy hét, egy hónap, vagy akár egy év múlva is. Már éppen elég időt elvesztegettek, minek húzták volna még tovább... És akkor azt az apróságot már meg sem említette Sylviának, hogy a kádbeli hancúrozásnál elfeledkeztek védekezni, úgyhogy ... nem akarta beleélni magát, hiszen ez végképp túl gyorsan jött volna, de képtelen volt szabadulni a gömbölyödő hasú Sylvia képétől... szóval,  jobb, ha ő is belenyugszik, hogy néhány héten belül Princetonba költözik a gyerekeivel.

Sylvia hajnalban a karjában ébredt. A takarót a füléig felhúzta, a feje pedig Peter mellén pihent. Ébredés után lustán elmosolyodott, ahogy a férfi szívének erőteljes dobolását hallgatta. Minden porcikájuk összesimult, lábaival körbefonta Petert, és a bőrük szinte izzott, ahol érintkezett. Ahogy kitisztult a tudata, eszébe jutott az előző nap és éjszaka szex-marathonja, és vigyorogva tapasztalta önmagán, hogy telhetetlennek bizonyult nemcsak Peter, de ő maga is. A gondolataitól máris vágyakozóvá vált és kéjesen kutatva simított végig a férfi testén, hogy aztán az ajkával kövesse kíváncsi keze nyomát. Mikor megérezte a füle alatt doboló szív ritmusának felgyorsulását, elégedetten emelte meg a fejét, hogy a férfi szemébe nézhessen. Peter írisze az álomból ébredve még tompán csillogott, de ébren volt, tettre készen. Ezúttal nem volt gyengéd, sőt … követelőző volt, és ereje éppen olyan nyers volt, mint a vágy, amely majd szétfeszítette. Sylvia nem is akarta, hogy ezúttal gyengéd legyen. Már ismerte a férfi óvatos finomságát, szenvedélyét, vágyának elsöprő erejét és valósággal megmámorosodott a tudattól, amiért képes rá, hogy minden önuralmától és önfegyelmétől megfossza őt. Csekély ár volt cserébe, hogy ő maga is sutba dobta a rá jellemző szemérmét és visszafogottságát. Peterrel szeretkezni maga volt az Élet, és ennek az életnek voltak sötétebb színei is. Soha nem hitte magáról, hogy két gyerek után is képes sikoltva többet és többet követelni, harapni és úgy túrni a férfi haját, hogy majd kitépi a fényes tincseket. Mint ahogy Peter kezenyoma is alighanem ott marad majd a csípőjén és a mellein, de egy pillanatra sem bánta. Egyszer egy barátnője azt mondta neki, hogy visszataszító, ha egy férfi megjelöl egy nőt, de ő csak büszkeséget és elégedett örömet érzett ezért. A végén kimerülten ziháltak, de még mindig egymást szorítva várták a visszatérést az érzékek birodalmából.
*
-Nagyon látszik rajtam? – állította meg Sylvia Petert, ahogy a Jesse által megadott GPS adatok szerinti ház melletti tisztáson leparkoltak, és a csomagjaikat magukhoz véve a ház felé indultak.
-Micsoda? – nézett végig rajta zavartan Peter.
-Á, hagyjuk, ha nem látod, akkor nyilván nem. – legyintett a nő.
-De komolyan, mit kellett volna észrevennem? Levágattad a hajad? – pásztázta újra és újra végig Sylviát, de a pajzán gondolatokon kívül más nem igazán jutott eszébe.
-Jézusom, Pete… csak arra voltam kíváncsi, hogy a homlokomra van-e írva, hogy lefeküdtem veled? – sóhajtott Sylvia feléje fordulva és a szemét forgatva, amiért magyaráznia kell a dolgot, mire Peter elvigyorodott, ahogy a nő háta mögött kinyílt az ajtó és a kérdés-feleletnek pont Jesse lehetett a fültanuja. Már éppen válaszolni akart, amikor a másik férfi megelőzte.
-Sziasztok! Nyugi, én látom rajtatok, de a kölyköknek nem hiszem, hogy fel fog tűnni. Vagy ha igen, akkor se akadnak ki jobban, mint amikor tegnap este ránk nyitották az ajtót. 

-Micsoda? – sápadt el Sylvia, mire a vöröshajú óriás hahotázva kivette a kezéből a csomagot.
-Nem volt vészes. A takaró alatt voltunk, úgyhogy aligha láttak bármit is. Gondolnunk kellett volna rá, mert elég nagy vihar volt, dörgött, villámlott, és ilyenkor Kevin mindig megjelenik. Most is jött, csak hozta magával a srácaidat is. Úgyhogy a végén én Jerome szobájában aludtam, ők meg Claudiával az ágyunkban. Persze addigra felöltöztünk, ők meg gondolom kitárgyalták egymás között, hogy vajon miért kellett testületileg megnézniük, hogy Jer alszik-e még. De hát valamit magunkra kellett kapjunk, nem igaz?
Sylvia tágra nyílt szemekkel hallgatta a vidám beszámolót, Peter kárörvendő vigyorral, egészen addig, amíg rá nem jött, hogy ilyen helyzetbe még ők is kerülhetnek nem is olyan sokára. 

-Mama! – szaladt eléjük Thea, és az anyja derekát megölelve olyan szorosan bújt hozzá, hogy Sylvia egészen megriadt. Ennyire hiányzott volna a lányának? Vagy ennyire összezavarta, amit Kevin szülei között látott?
-Szia anya! – kiabált be a tópartról sokkal lazábban Oliver, aztán vissza is tért fontos feladatához, hogy Kevinnel elkészítsék az esti sütögetéshez a máglyát. Már egy jó órája a víz által partra sodort ágakat gyűjtögették össze, de fáradhatatlanok voltak. Elmo lelkesen cipelte velük a gallyakat, időnként leheveredve és elrágcsálva egy-egy fiatalabb hajtást.
Peter kicsit csalódottan toporgott a háttérben, amiért őt nem üdvözölte senki a házigazdán kívül, és már majdnem elfogadta Jesse-től az üdvözlő sört, amikor Oliver kiáltása harsant:
-Peter, gyere segíteni! Ezt nem tudjuk kihúzni a vízből.
A férfi pillantása a partra siklott és elmosolyodott, ahogy a két gyerek egy hatalmas, nyilván odvas, vízen úszó fatörzset rángatott a víz szélén állva. Aztán nem mosolygott, hanem halálra váltan rohanni kezdett, megfeledkezve lába gyengeségéről, amikor a fia egy éles sikítást követően összeesett a partmenti kavicsokon.

8 megjegyzés:

Névtelen írta...

Szia Jucus!
én egyet értek Syilviával attol hogy valaki szülő meg idős még nem tehet meg akármit a gyerekével !
Az pedig a leg undoritobb mikor rá készeritjük az akartunkat ! igy ahogy le írtad a kedves Mamának is meg volt a saját szerepe a dologba szerintem neki is sejtenie kellet a dolgokat és csak halgot !ugy hogy az minimum ,hogy ök probálnak közeledni a lányukhoz de nem ilyen ki oktató hangnemben mint ahogy ma beszélt a Sylviával !
Remélem nem negyon fogod Oliverünek meg sebesiteni Peternek sikerül idöbe oda érni !
na ennyit a kávéról és a szorakozásról léptem dolgozni !
puszi Marika

csez írta...

Igazad van Marika ;)
Pont ezt gondoltam, de aztán eszembe jutott, hogy milyen szimpi volt Peter hozzáállása a kettejük között történtekhez... Talán idővel Sylvia átvehetné a módszert ;) Az meg hogy anyu, kiáll apu mellett?! Először meglepődtem, de o.k., legyen XDD
Visszaemlékezésnek naaagy lájk ;)
Jesse XDDDDD
Mit költöztettél abba az oduba?! :o
Tetszett, jucus! Megint elgondolkodtató lett!
K&P

Névtelen írta...

Nekem meg pont Sylviával van még mindig a bajom. :( Könnyű rákenni másra, mást hibáztatni a nagyrészt saját bűnéért. Persze, az apja nagyot bakizott, mikor ennyire közéjük állt, de ha Sylvia egy kicsit is talpraesettebb és jobban bízott volna magában, nem hagyta volna ennyiben a dolgot. Nálam az a legnagyobb bűne, hogy utána elvetette magát valaki mással, akire rátukmálta más gyerekét. Ez az, amit nem az apja meg az anyja művelt, hanem csakis ő. A múltkori résznél már-már megbocsájtottam neki, de most megint visszazuhant a szememben. Nem állítom, hogy neki kellene kezdeményeznie az apja felé, mert nem. De ennyire elutasítónak sem kellene lennie.
Az anyját teljesen megértem. Sylvia elintézi azzal, hogy nem beszél az apjával. De neki ott van Peter és a gyerekek. De az anyjának ki marad? 40 év hosszú idő, nem lehet csak úgy kitörölni. És igenis megbocsájtónak kell lenni a másik felé, Sylvia is felmentést kapott Petertől. Csak hogy ezt ő már tovább nem tudja adni.
Loretta meg tök szimpi, helyén kezeli a dolgokat. :)
Porcica

rhea írta...

Jajj, remélem semmi komoly nem lesz a pici fiúval!
Sylvia és az apja....hát nem egyszerű dolog az már biztos. Mindketten hatalmasat hibáztak, de meg kellene végre beszélniük. Sylvia befejezhetné a duzzogást, hisz neki van a legnagyobb sara ebben a történetben! Nna :)
Várom, hogy hogyan oldod meg :)
Jesse meg....:)))
Köszönöm, pusza

Gabó írta...

Gondolod Jucus, hogy Sylvia nem vette észre, hogy nem védekeztek a kádban? ;) Abból gondolom, hogy Peter említeni akarta neki. ;)
Egyébként megvolt nekünk a kád? Vagy ott lámpaoltás volt? ;)
Szóóóóóval!
Tisztázzuk! Abban, hogy ez a két félnótás tíz évre elszakadt egymástól, abban döntő szerepe volt Syl apjának. A főbűnös ő volt. Más tészta, hogy egy kis akarással, a büszkeség félretételével utánajárhattak volna a másiknak. Itt érzem, hogy sántít a dolog, mert ha igazán szerették volna egymást, akkor ezt meg is teszik. De nem tették!
Sylvia főbűne, AHOGY a kialakult helyzetet kezelte. Mai napig nem értem, hogy Rey miért került a képbe. Ráadásul ilyen hamar, és így átverve. Na EZ egy nagyon alávaló húzása volt a lánynak! :/
Ezt a békát nem mindenki nyelte volna úgy le, mint Peter, valljuk be őszintén.
Abban adok igazat Sylviának, hogy az apjának kell elérnie, hogy az ellenük elkövetett bűneiért a lánya megbocsásson.
A többiért meg saját maga lelkében kell Kanosszát járnia!
MáS!
Jesse-ék tettenérésén nagyon röhögtem XDDDD De hősiesen megoldották a problémát! ;)
Ha Miamiben vakációznának, most aligátort kiáltanék /odvas fatörzs/, de ennek ott vajmi kevés az esélye, remélem valami jóval kisebb a baj! *szépennéz
Tetszett, jól szórakoztam! ;)

zso írta...

Húúú, mi a frász ez az új módi? Én nem tudok ilyen hosszú, mélyenszántó komikat írni. :(
Mindegy. Én Porcicával értek egyet. Nálam sem befutó ez az asszonka. Valahogy nagyon nem sikerül megszeretnem. Pedig Isten látja lelkemet...nagyon rajta vagyok. <3
Egyszerűen lepattintja a felelősséget magáról, terel, és másokat hibáztat, nyavalyog és állandóan rémeket lát.
Nyilván nem tudhatom, én hogy viselkednék, ha ilyen helyzetbe kerülnék...Gyanítom, hoznám a formám.... és akár barátnők is lehetnénk Sylviával.... XD De tudod, h. van ez?-másokban a szálkát, magunkban a gerendát sem.... :)
"Örökhari" ellenes vagyok, úgyhogy nem tudok mit mondani erre.
Tetszett nagyon, ne izgulj Juci. Maradok híved! Juci fan vagyok....
Remélem nem maradok nagyon el a lányok mögött.... :))

Golden írta...

Nem tudom szó nélkül hagyni a rekordszámú és meglepően bő lére eresztett kommenteket XD Hálás köszönet minden sorért, de komolyan! Nem hittem volna, hogy Sylviát megint sikerül nyakig meríteni a krédóba, nem volt szándékos. Nyilván. Azt mondjátok, minden hősnőm egy utálatos hisztérika? Mondjuk, ezen el kellene gondolkodnom... mint ahogyan azon is, ha valaki engem kedvel, az nem biztos, hogy az irományomat is ... A kommentek lényegi elemeire itt most nem reagálok, remélem a továbbiakkal sikerül megtennem. Puszik!

Névtelen írta...

Drága Jucus !
Szerinetm ,ha az írásaidról beszélünk akkor az a lényeg ,hogy nap mint nap vissza járunk ide és olvasunk komntelük és morgunk mosojgunk ,DE ITT VAGYUNK és személy szerint reggel alig várom hogy fent legyen a fris ! és ha nem is mindent úgy láttunk mind te de az nem is baj mert nem vagyunk egyformák !
Szerintem mert Syilvia nem tud egyik napról a másikra meg bocsájtani az apjának attól még nem hisztérika ! mert ha az apja nem mesterkedik nem valószinű ,hogy szét mentek volna ! Az tény hogy a további lépése enyhén szólva oltári nagy marhság volt !de szép lassan ezt is megetetted velünk ! a sok szó fosásnak is az a vége ,hogy szerintem nagyon jó amit csinálsz és remélem még sok szép történetet olvashtunk tőled ! amin moroghatunk vagy nevethetünk és néha el érzékenyedhetünk !
megint Marika votam puszi!