Zongorajáték 55.

-Sziasztok! – nyitott be Peter az egyetlen szobába, aminek – láss csodát, résnyire nyitva volt az ajtaja. Jól számított, odabent Thea ült törökülésben az ágyon, vékony kis karja a mellkasára rögzítve. Előtte a szőnyegen Oliver ült és mindketten szorongva pillantottak fel rá. Peter beballagott hozzájuk és leült az ágyra, a kislány mellé.

-Ezt nem kellett volna hallanotok! – sóhajtotta. –Figyeljetek! A felnőttek is sokszor beszélnek butaságokat, de biztosak lehettek benne, hogy titeket mindannyian nagyon szeretünk. Ez már csak ilyen furcsán alakult, de ti testvérek vagytok és ez a legfontosabb. Én nagyon szeretném, ha Oli felvenné a nevemet, de ha nem akarja, nem fogom erőltetni. Ráér felnőtt fejjel is dönteni majd a dologról. Ez az egész mind nem annyira fontos, mint hogy ti biztosak legyetek benne, hogy mindegy, melyikünkkel vagytok, a biztonságotok, a boldogságotok mindannyiunknak egyformán fontos… nincs olyan, hogy az én gyerekem, meg a te gyereked… mi egy család vagyunk… egy ilyen nagy család. Még mindig jobb, mint ahol nincsenek ennyien, nem igaz? 

-Miért nem jöttél velünk? – motyogta halkan a fia, mire Peter tanácstalanul megvonta a vállát. Úgy döntött, őszinte lesz. Végül is valami ilyesmire szeretné tanítani a gyerekét is, nem igaz?

-Hát, Rey-el veszekedtünk a múltkor, mert volt egy meggondolatlan ötletem, és kínos lett volna ezek után itt együtt jópofáskodni egy hétig. De az az igazság, hogy hiányoztatok, és ez fontosabb érzés volt, mint a másik. Jönnöm kellett, mert nagyon üres volt nélkületek a ház.

-Jó, hogy itt vagy! – mászott az ölébe a fia és Thea is szégyenlősen elmosolyodott:

-Igen, jó, hogy jöttél. Ha félsz, hogy megsérül a kezed, akkor legalább te is itt maradsz majd velem, mert én nem mehetek már vissza a pályára. – panaszkodott Peter felé mutatva a kötését. Oliver az apja elé állt és legörbülő szájjal nézett rá:

-Akkor velem se jössz ki a pályára?

Peter hirtelen megértette, milyen az, amikor Sylvia arról panaszkodik, hogy ha osztódással tudna szaporodni, akkor tudna csak egyszerre több helyen lenni. A fejét vakarva Theára nézett:

-Tudom, hogy unalmas lehet egész nap itt a házban ücsörögni, de az az igazság, hogy imádom a havat, és majd vigyázok, de szeretnék én is csúszkálni egy kicsit. De ígérem, ha hazajövünk a pályáról, akkor majd szánkón húzlak téged is odakint egy kicsit, oké?

-Oké! – mosolygott rá a kislány, Peter pedig felállt és az ajtóhoz lépett. 

-Ti reggeliztetek már? – a két gyerek a fejét csóválta, mire Peter elvigyorodott… -akkor megkérjük anyut, csináljon palacsintát… - mondta, és jókedvűen figyelte, ahogy az ötlettől felvillanyozódva a gyerekek lezúdulnak a lépcsőn.

-Jézusom, mint a lavina! – mordult rájuk odalent Sylvia, aztán már csak a felháborodott hápogását lehetett hallani: -Micsoda? Na, ezt jól kifundáltátok odafönt, de sejtem én, hogy ki volt az ötletgazda. Mondjátok meg neki, ha palacsintát akar enni, akkor hívja meg az egész társaságot Mary kávézójába, mert én ugyan itt neki nem állok sütögetni. - …és Peter úgy döntött, ennél jobb alkalmat nem is találhatna, hogy végre túltegyék magukat az előbbi percek kiabálással tarkított feszültségén, és ezért a még várhatóan borsos számla sem lesz túl nagy ár.

*

-Ha valaha abbahagyod a zenélést, a diplomácia terén sikeresen próbálkozhatsz. – simított végig Peter még mindig hevesen ziháló mellkasán Sylvia. A reggeli palacsintázás után Norah, Rey és Thea a házban maradtak, ők pedig felmentek a hegyre, csúszkáltak, bolondoztak a hóban, aztán viszonylag korán visszatértek a szállásukra. Amíg a gyerekek Rey-el és Norah-val megebédeltek, ők kihasználták a kis szabad időt és a központi épületben szaunáztak egyet, hogy aztán fáradtan ledőljenek a szobájukban. Amikor Peter hangtalanul ráfordította a kulcsot, Sylvia már tudta, hogy nem aludni fognak. Furcsa volt, hogy mint a kamaszok, a napfényben fürdő szobában öleljék egymást, halkan, visszafogottan, nehogy a többiek meghallják őket, de megvolt ennek is a varázsa. A titokban élvezett percek, a lopott ölelkezés mindennél finomabbnak hatott kiéhezett testüknek.  Peter értetlenül hunyorgott: -Diplomácia? 

-Ahogy elsimítottad a veszekedést, megnyugtattad a srácokat, és kiűzted belőlem a feszültséget. – cirógatta tovább a nő.

-Khm, nem hiszem, hogy ez utóbbi hivatalos tananyaga lenne a külügyi szolgálatra jelentkezőknek. – vigyorodott el a férfi és újult erőre kapva átfordította Sylviát, aki most alatta nyúlt el, lustán, kielégülten, ábrándosan.

-Gyere hozzám feleségül! – suttogta halkan. Ő maga sem tudta, honnan jött a késztetés, hogy pont ebben a pillanatban tegye meg a nagy bejelentést, de nem bánta  egy percig sem. Sylvia óriásira tágult, szikrázó zöld szemei voltak a tanui, hogy bármennyire is érett ennek az ötletnek a csirája egy ideje, de a kérés mégis váratlanul érte a nőt. 

-Tudom, hogy felelősségtudatból mondod, de nem muszáj… nekem így is megfelel ez a kapcsolat. – suttogta halkan, mire a férfi tekintete elborult. Nem erre számított! Azt hitte, Sylvia örömmel igent mond, ehelyett inkább csak tétovázást látott a szemeiben. Ennyire nem bízna benne? Vagy a saját érzelmeiben?

-Nem azért mondom, mert muszáj. Tény, hogy szeretném, ha rendezett lenne a viszonyunk, már csak a gyerekek miatt is, de emiatt még nem kérnélek feleségül. Az elmúlt tíz év … annyira sajnálom, hogy ennyi időt elvesztegettünk. Nem lett volna szabad elmennem, hanem addig kellett volna csókolnom téged, amíg meg nem szöksz velem. Nem is éltem… egészen addig a napig, amíg ki nem derült, hogy Oliver az én fiam… az volt az első reménysugár, hogy számomra is létezik még boldogság. Bármit is hittem az első sokk idején, hamar ráébredtem, hogy ez az a Nagy Lehetőség, amiben bíztam annyi éven át. Téged akarlak, Syl! És Oliver a ráadás. Hidd el nekem, hogy csak miatta nem akarnám, hogy a feleségem légy. Soha ne kételkedj benne, ha azt mondom, Té-ged-a-kar-lak! – cuppantott csókokat a nő fátyolos szemeire.

-Én is szeretném. – vallotta be halkan a nő. –Csak félek… félek, hogy nem mindig lesz ilyen rózsaszín az égbolt felettünk, és akkor óhatatlanul is egymás fejéhez vágunk majd vádakat… mint ahogy reggel Rey-el…

-Hééé, ne hasonlítsd a mi helyzetünket Reyhez! – cibált meg egy tincset játékosan a férfi. –Rey egy szükségmegoldás volt. Rossz döntés volt, de vége… túl vagyunk rajta. Ő is sértett ezért, benned is dolgozik a lelkiismeret-furdalás. Ezen már nem tudunk változtatni. Nem tehetünk mást, mint elfogadjuk, hogy volt ez a kitérő az életünkben. Az, ami fontos, ami számít, az a jövőnk, Syl! A közös jövőnk! Oliverrel és talán majd egyszer egy másik bébivel.

-Téged hallgatva olyan könnyű elképzelni a tökéletes boldogságot. – sóhajtott a nő és lehúzta magához Peter fejét, aki engedelmesen csókolta meg, aztán a szemöldökét összevonva Sylviára nézett:

-Tökéletes boldogság nincs, Syl! Talán csak a mesében, de mind a ketten kinőttünk már abból a korból, amikor még hiszünk a tündérekben és a fehér lovon érkező hercegekben. De megírhatjuk a magunk meséjét, halandó, esendő hősökkel… szerintem az is nagyon érdekes történet lenne! Vágjunk bele!

-Vágjunk bele! – mosolyodott el végre Sylvia és nemcsak a szája kunkorodott boldog mosolyra, de a szeme csillogása is híven tükrözte az érzéseit. 

-Ó, basszus! – nyögött fel Peter és Sylvia értetlenül nézte a hirtelen elkedvetlenedő arcot.

-Mi a baj? Elég hamar meggondoltad magad… - próbálta elviccelni a dolgot, mire Peter türelmetlenül megcsókolta.

-Nincs nálam a gyűrű. – adta meg a magyarázatot korábbi szavaira, mire Sylvia játékosan lökött rajta egyet a csípőjével.

-Szóval, még gyűrű sincs, de közvéleménykutatás igen?

-Van gyűrű, csak nincs nálam. - lökött vissza a férfi.

-Mióta van? … és milyen? – csillant kíváncsian a pajkos zöld szempár.

-Oroszországból hoztam… lehet, hogy ezzel ki is merítettem a csempészés fogalmát? – gondolkodott el egy pillanatra a férfi, aztán vállat vonva újra az alatta elnyúló női testnek szentelte a figyelmét. –Szóval, én egy ideje már gyűjtöm a bátorságot, hogy feltegyem neked a kérdést.

-Nem is kérdeztél semmit. – évődött vele tovább Sylvia. –Szerintem az inkább felszólítás volt az előbb, de semmiképpen nem kérdés.

-Ó, te jó isten, a sírba viszel ezzel a kukacoskodással! – sóhajtott Peter, aztán szorosan magához ölelve élete összekuszálóját, újra feltette a kérdést: 

-Sylvia Margaret Deaver, megtisztelnél azzal, hogy feleségül jössz hozzám? Társam leszel jóban-rosszban, neveled velem a gyerekeinket, és … időnként kimosod a szennyesemet? – bohóckodta el a komoly és a meztelenségük dacára is már-már ünnepélyes pillanatot Peter, mire Sylvia kuncogva lehúzta magához a fejét.

-Igen! – súgta bele a csókjába, aztán önfeledten hagyta, hogy újdonsült vőlegénye lecsókolja a könnyeit a hegyi nyaraló ágyában fekve, melynek bérleti díját az elvált férje fizette. Nem volt minden pikantériától mentes a helyzet, de már nem törődött vele. A dolgok visszatértek a tíz évvel ezelőtti állapotokhoz, a szerelmük erős volt és a hitük megingathatatlan, hogy ezúttal sikerülni fog…