"Ha egy könyvet igazán el akarsz olvasni, de még nem írták meg, akkor neked kell megírnod." - Toni Morrison
"Az álom írás, az írás pedig sokszor nem más, mint álom." - Umberto Eco


2014. június 3., kedd

Zongorajáték 43.



-Aztán semmi eszetlenkedés! – intette Sylvia Olivert, aki összepacsizott a barátjával, ahogy bemászott Jesse hatalmas egyterűjébe. Thea a hátizsákját ölelgette, amibe néhány babát, babaruhákat, egy mesekönyvet és egy gyöngyfűző készletet is belegyömöszölt minden eshetőségre felkészülve. Elmo a csomagtérben kuksolt egy szállító ládában, amelyet Sylvia talált a pincében. Még sosem használták, de a békés eb megadóan tűrte, hogy a kedvenc falatjaival belecsalogassák.
-Te miért nem jössz velünk? – kérdezte meg az anyját ma reggel körülbelül huszonötödször Thea, és Sylvia angyali türelemmel válaszolta meg a nyafogó kérdést:
-Dolgom van, kicsim, de két nap múlva jövök utánatok. – Jesse blazírt képpel siklott el az indoklás felett, bár meglehetősen nehezére esett, hogy valami viccelődéssel zavarba ne hozza a szomszédasszonyt. Csak a gyerekek jelenléte tartotta vissza, de erősen elhatározta, hogy alkalomadtán azért pótolja majd a szerelmeseknek a most elfojtott szurkálódását.
-Egyedül jössz? – nézett fel rá Oliver, mire az anyja már csak arra volt képes, hogy megrázza a fejét. 

-Na jó, akkor ha mindenki bekötötte magát, indulhatnánk is, mielőtt felmelegszik a kocsi a napon. – grimaszolt Jesse a hosszúra nyúlt búcsúzkodást nézve. Sylvia olyan idegesnek látszott, mintha a gyerekeit megszöktetnék, őrá pedig valami hihetetlen kellemetlen dolog várna. Már-már némi férfias együttérzéssel gondolt Peterre. Nem egyszerű nő ez! … A felszólítását követően végre becsukódtak az ajtók és lelkes integetés közben letolattak a kocsifeljáróról. Talán még az utcasarkon sem kanyarodtak be, amikor Peter megállt a ház előtt. 

-Szia! – mosolygott Sylviára, aki olyan zavartan ácsorgott a járda szélén, mint egy iskoláslány. –Nem akartam itt lenni, amikor elindulnak, de már majd megőrültem a várakozástól ott, a sarkon túl – mutatott a majd száz méterre levő kereszteződés felé. -Azt hiszem, ez volt a történelem egyik leghosszabb búcsúzkodása. – kacsintott a nőre, aki zavartan hallgatott. Nem egészen így képzelte, hogy még ott a konyhaasztalon a gyerekek reggelijének nyoma, és Peter már be is vonszolja a hálószobába. Bármennyire is vágyott a férfira, azért azt hitte, lesz egy kis idejük ráhangolódni a dologra.
-Nem gondoltam, hogy ilyen korán jössz. – motyogta pipacspirosan, aztán meglepve jutott el a tudatáig, hogy a férfi még mindig a saját kocsijának dőlve őt nézi, egyetlen lépést sem téve a ház irányába. –Bejössz? – kérdezte karcos hangon, mire Peter ellökte magát a csillogó karosszériától és feléje indult. Sylvia csak állt, megbűvölve, mint egy csapdába esett kis állat, és lehunyt szemekkel hagyta, hogy Peter az állát megemelje.

-Gondoltam, elmehetnénk valahova… régi helyekre, ahová együtt jártunk… kis időutazás… - mormolta halkan és nem tudta nem észrevenni a megkönnyebbülést a bájos arcon. Na igen, még ő magának is okozott némi fejtörést, hogy hogyan is legyen, miután a gyerekek eltűnnek a színről. Nem akart mohónak, kiéhezettnek tűnni, még ha a valóságban így is érzett. Remélte, hogy ki tud találni valami kedves kis időhúzást, ami azért közelebb viszi őket ahhoz, hogy meglépjék azt, amire egy ideje bevallottan vagy bevallatlanul mindketten egyre többet gondoltak. A szomszédasszony tipegett elő a sövény mögül és kíváncsian végigmérte őket.
-A gyerekek kirándulni mentek? – kérdezte éles, kíváncsi hangon Sylviától, aki magára kényszerítette a legudvariasabb álarcát a mindig pletykaéhes Mrs. Bergolio láttán.
-Igen. – közölte röviden és komoran, aztán Peterhez fordult és egy beszédes grimaszt vágott, szemeivel  a nő felé intve. 

-Máris jövök, csak bezárok. – Peter értette. Az asszonyság már hetek óta leste minden lépésüket, számtalanszor megszólította, amikor Oliverrel kosarazott, vagy csak elcsípte, amikor kiszállt a kocsiból. Tudta, hogy a vén kotnyeles majd megőrül, hogy valami apró információhoz jusson, és ő a maga részéről szívesen szolgáltatott volna neki valami szaftosabb morzsát, de tekintettel kellett lennie  Sylviára és a gyerekekre. Nem kell, hogy a környékbeliek a szájukra vegyék őket! Hogy megmeneküljön az újabb kérdésektől, beült a kocsiba és lehunyta a szemét, amíg a nőre várt. Nem nyugtatta meg a látvány, ahogy Sylvia a hirtelen megjelenésére reagált. Mint aki attól tart, hogy még a bejárati ajtóig sem bírná ki, és leteperné itt a gondosan nyírt füvön. Nem állt szándékában neki esni, még ha reménykedett is benne, hogy az éjszakát együtt töltik majd, de zavarta a tudat, hogy Sylvia esetleg még korainak érzi újkeletű kapcsolatukat az intimitás irányába terelgetni. 

-Ne haragudj, de Mrs. Bergolio mostanában állandóan kellemetlenkedik, és amit lát, hall, azonnal meg is osztja a környék lakóival – mászott be mellé Sylvia az anyósülésre. Kezében egy méretes táskát szorongatott.
-Mi van ebben? – vigyorgott rá a férfi, mire Sylvia zavartan megrántotta a vállát.
-Gyerekek melletti beidegződés. Van benne telefon, valami kis harapnivaló, innivaló, iratok, Elmo oltási könyve – ne kérdezd miért, zsebkendő, kéztörlő, sebfertőtlenítő, ragtapasz, kisolló, minden amire szükségünk lehet, ha valami váratlan dolog történne. – vette sorra a táska tartalmát a nő. -Szerintem még egy tűzpiros kis autó is lapul a táska mélyén. Oliver hagyta benne, amikor legutóbb a sportorvosi vizsgálatra mentünk.
-Jézusom, Syl, nem hiszem, hogy arra kéne számítanunk, bármelyikünket elsősegélyben kell részesítsd napközben… - nevette el magát Peter, ahogy elindult. Titkon abban bízott, hogy a nő összepakolt néhány holmit és felveti, hogy menjenek inkább hozzá. Úgyis szerette volna megmutatni neki, hogy a vihar éjszakája óta micsoda változáson ment át a ház és a környéke. De előbb kirándulást ígért neki, úgyhogy ráhajtott a főútra, amely Manhattan felé vezetett.
*
-Emlékszel még? – állt meg a parkolóban, pontosan a világítótorony lábánál Peter. –Mikor voltunk itt utoljára? – nézett Sylviára, aki titokzatos mosollyal nézte a szélvédőn túl magasodó vörös épületet. Lám, a torony… melynek lassan szimbolikus jelentése is lesz, egyre másra felbukkan mostanában.
-Én gondolatban többször is. – vallotta be halkan, aztán a kilincsért nyúlt, hogy kiszálljon, de Peter utánakapott és magához húzta. Egy könnyed csókot lehelt a nő félig nyitott ajkaira, aztán ujjaival körberajzolta az arcát, elidőzve a lehunyt pillákon.
-Itt voltam utoljára igazán boldog. – suttogta Peter és újra megcsókolta Sylviát, most az előbbinél jóval szenvedélyesebben, már-már úgy, mint tíz évvel ezelőtt, és ő lelkesen viszonozta ezt a szenvedélyt. Amikor szétváltak, megfogta a férfi kezeit és a szemébe nézve halkan megszólalt:

-Itt követtem el életem legnagyobb hibáját. Már majdnem biztos voltam benne, hogy gyereket várok, és nem szóltam neked. Azt hittem, rengeteg időm van még és meg akartam várni, amíg az orvos is igazolja a feltevésemet. Pedig, ha akkor szólok…
-Csssss… - tette az ujját Peter a nő ajkára, lezárva vele a múltat és a lelkiismeret lázadását. –Most már ne gondolj rá! Így alakult… meg kell tanulnunk elfogadni, hogy nem vagyunk tökéletesek, hibázunk… csak az a lényeg, hogy ne is próbáljuk letagadni magunk előtt, ne bagatellizáljuk el a dolgot. Kemény időszak van mögöttünk és még korántsem biztos, hogy egyszerű lesz a folytatás, de legalább már rátaláltunk az útra, ami egymáshoz vezet. Most már csak ez a fontos, minden mással meg tudunk birkózni, ha igazán akarjuk. 

Sylvia az erős, mégis gyengéd kezekbe kapaszkodva szégyenlősen elmosolyodott.
-Tudod, attól tartottam, hogy ha felbukkansz, amikor a gyerekek elindultak, akkor azonnal az ágyban kötünk ki, és nem akartam, hogy azt hidd, egy kiéhezett kóbor macska vagyok, aki remegve várja, hogy valaki cirógassa végre. De most nem bánnám, ha sötétített ablakai lennének a kocsidnak.
Peter elvigyorodott az érzéki és nyílt vallomástól.
-Gondoltam rá, hogy nem lenne szabad egyetlen percet sem elvesztegetnünk a Jesse-ék által ajándékozott két napból, de végül rájöttem, hogy tulajdonképpen, ha nem szúrjuk el, előttünk az élet, kár lenne elkapkodni. És engem tényleg sok szép emlék köt ehhez a helyhez. De ígérem neked, nem fogjuk végigjárni valamennyi helyszínt, ahol szerelmesen ölelkeztünk annak idején. Tulajdonképpen arra gondoltam, elmehetnénk hozzám. Akkor legalább nem leselkedne ránk az a minden lében kanál Mrs. Bergolio sem, és már majdnem elkészültem a felújítással, szívesen megmutatnám neked. 

-Bélyeggyűjteményed nincs? – nevetett rá Sylvia.
-Hát, az nincs, már azt is eladtam, ami apámtól maradt rám, de fantasztikus festék-gyűjteményem van, a vállalkozó ugyanis ott hagyott egy csomót, amikor megtudta, hogy kiskorú gyerekek randalírozása várható a házban… és van egy eszméletlen szép hangú Bösendorferem, tegnap délután szállították. És, hogy valami nagyon fontosat se hagyjak ki, van már étkezőm és teli a hűtőm… igazából már meg is terítettem… és hogy a lényeget ki ne felejtsem … a masszázskádamhoz egy csodás hálószobán keresztül vezet az út.
-Te dicsekszel? – kacagott Sylvia, mire Peter laza nemtörődömséggel vállat vont.
-Nem dicsekszem, csábítani próbálok.
-Elég lenne, ha csak annyit mondanál: gyere el hozzám! – suttogta Sylvia elveszve a kék szemek hipnotikus tüzében, mire Peter megcsókolta és belemormolta a csókba: Gyere el hozzám!
*
Sylvia alig ismert a házra, amikor Peter beállt a garázs elé. A korábbi kiégett fű és az elburjánzott bokrok ügyes és hozzáértő kezek által új életre keltek. A friss gyep puha szőnyegként hívogatta a cipőjétől megszabadult élvezkedőket, a bokrok gondosan visszanyírva, az ablakok megpucolva ragyogtak a napfényben, odabent könnyű függönyök mögé bujtatva a ház vendégeit. A ház előtti tornác korlátján a művészien megkomponált virágvályúkból szinte kiborult a színes virágkavalkád. Az egész összkép hívogató volt, barátságos és Sylvia önkéntelenül is végigsimított néhány virágszirmon a bejárathoz tartva. Büszke volt az otthonára, de bármikor hajlandó lett volna erre elcserélni, főleg, ha a ház ura is benne van a csomagban.
-Hogy tetszik? – állt meg mögötte Peter és olyan közelről súgta a fülébe a kérdést, hogy nemcsak a tarkóján, de még a hátán is égnek meredtek a pihék a gerince mentén.

-Gyönyörű lett. – motyogta Sylvia és ellenállt a kísértésnek, hogy megdörzsölje a karjait, ahogy a borzongás végigszaladt rajta.  
-Te vagy gyönyörű. – tárta ki előtte a férfi az ajtót. Odabent az előtérben még érezhető volt a friss festés szaga, amit még az előtér kerek asztalkáján pompázó óriási liliomcsokor illata sem volt képes elnyomni. Peter elhúzta az orrát… - hát, az  ötlet nem jött be, mert a szag és az illat keveredése még kellemetlenebbnek hatott, mint amikor reggel itt ácsorogva azon tűnődött, mivel közömbösíthetné a tiszta-ház „illatot”.  –Menjünk beljebb, mielőtt az előszobában fájdul meg a fejed! … - terelgette beljebb a nőt. Átölelte a derekát és az emeletre vezető lépcső felé indult vele. –Odafönt már korábban végeztek és egész rendesen ki is lehetett szellőztetni… kezdjük inkább ott a körsétát!

-Baj, ha most nem vagyok annyira kíváncsi? – fordult vele szembe Sylvia a lépcsőn. Egy fokkal feljebb állt,mint a férfi, így a szemük majdnem egy magasságban volt. Peter lustán elmosolyodott:
-Nem baj… igazság szerint reménykedtem is benne… de azért lenne odafönt egy s más, amit szívesen megmutatnék.

-Arra az egyre igazán kíváncsi is lennék. – vigyorodott el a nő, aztán vidáman, mint egy tinilány, felszaladt a sötétkék lépcsőfokokon. Már ismerte a járást annyira, hogy tudja, melyik ajtó mögött találja a férfi hálószobáját, amelynek padlóján, azon a hatalmas matracon már eltöltöttek egy éjszakát. Peter vigyorogva követte, bár azt még mindig nem merte megkockáztatni, hogy kettesével szedje a lépcsőfokokat. Az a régi baleset hagyott maga után apró emlékeztetőket, ez volt az egyik. De még így is fürgén beérte a hálószobaajtóban megtorpanó nőt. A látvány valóban impozáns volt, neki is tetszett, amikor elkészült. A hatalmas ablaktáblák előtt hófehér függönyök szűrték meg a déli napsütést, odabent friss politúrillat lengett be mindent, a csillogó sötét parkettát, a plafont átszövő sötét fagerendákat és a méltóságteljes, hatalmas franciaágyat, amelyen hófehér ágynemű várta hívogatóan a pihenni, vagy jelen esetben hancúrozni vágyókat. Az ajtótól balra, egészen az ablakokig padlótól a plafonig érő beépített szekrényt rejtett a tükörrel burkolt csúszó lapok sokasága. A csillogó tükörlapok megkétszerezték az amúgy is jelentős teret. A franciaágy két oldalán boltíves bejáratok vezettek a fal mögött megbújó fürdőszobába; az ablakokkal szemközti falon pedig egyetlen hatalmas színes festmény lógott, élénkséget lopva a már-már steril környezetbe, a világítótoronyról készült fénykép alapján készült, egyetlen apró, de igen jelentős részletében eltérve… a torony tövében egy szerelmes pár ölelte egymást. 

-Az én fotóm ott végezte Mike Hennings műtermében, de igazság szerint nem is bánom, hiányoztál róla.
-Én mindig ott láttalak a magamén – vallotta be halkan Sylvia, aztán megfordult és átölelte Peter nyakát. –Annyira sajnálom! Ha az életben csak egyet kérhetnék, az az lenne, hogy bárcsak utánad mentem volna…
-Cssss! – simogatta meg a lány száját a férfi. -Itt vagy, és csak ez számít! – még el akarta mondani neki, hogy abban bízik, itt is marad, … hogy a két gyerekkel, és talán még későbbiekkel benépesíti ezt a lakberendezési magazinba illő üres házat, hogy életet lehel a házba és a gazdájába is, de most csak érezni akarta a bőrét, az érintését, az illatát, a melegségét.

3 megjegyzés:

csez írta...

Na jó, valahogy lenyelem ezt a békát... O.o :P
És még képes vagy bele is írni, hogy időhúzás... *FP*
Annak viszont tökéletes! ;)
Tetszett, jucus!
K&P

rhea írta...

Hát ez valóban időhúzás volt a javából! XDDD de annak tényleg tökéletes :)) Élveztem Jutkám, nagyon tetszett, köszönöm.
pusza

zso írta...

Már készültem a fájdalomra....mert, ha Sylvia most is vacillált volna,tuti a falbaverem a fejem.
Nagyon jö volt így ez a reggeli mozi.