Valami új és valami más ...

Huh,nem is tudom hol kezdjem... szóval... eljött ez a nap, a Facebookon való bemutatkozás első igazi napja. Kicsit izgulok... 

Mindenesetre nem lehetek hűtlen a bloghoz, hiszen vannak, akik nem szeretik a Facet. Szívük joga. Az én szívemnek meg kedvesek ők is, úgyhogy párhuzamosan megy majd a dolog. Többé-kevésbé...

Mert... a blogban időnként a nyugalom – és a történet követésének zavartalansága - megzavarására alkalmas novellák bukkanhatnak fel. Történt ugyanis, hogy az Élet összehozott valakivel, aki hivatásszerűen űzi az írást (meg még sok más dolgot) és akinek segítő szándéka számomra egy ritka ajándék. Beszélgetünk az írásról, tanácsokat ad, feladatokat... egy ilyen feladatként készült a Velencei búcsú című írás is, amiről még nem mondta el a véleményét, úgyhogy nagy mellénnyel megosztom veletek... a kritikát már nem biztos ;) 

Az az igazság, hogy nagyon jól esett, amiért a Zongorajáték befejezésekor azt írtátok, hogy „kerek lett” és nem maradt bennetek különösebb hiányérzet. Erre mindig törekszem, általában össze is szokott jönni, de azért jó a visszaigazolás, hogy nemcsak az én fejemben álltak össze a dolgok, de abból valamit sikerült is átadnom. 

Szóval, a blogolvasók ma megkapják a Velencei búcsút, és holnap a Gépelési hiba első részét is. Nem vagyok komplett, hogy konkurenciát csinálok saját magamnak... azt hiszem, ezt még nem gondoltam át eléggé XDDD

***

Velencei búcsú

Thomas Monroe bizonytalanul mozogva tapogatózott fehér botjával a valaha oly ismerős terepen. Összecsukható botjának vége el-elakadt a kövek réseiben, nekikoccant a turistákra váró árusok bódéinak, néhány figyelmetlen járókelő lábának, zavarba hozva őt és a másikat egyaránt. Egy fiatal hangú nő tétovázva ajánlotta fel a segítségét, hogy a kijárathoz irányítsa, ő  kínosan feszengve fogadta el. Lassan két éve kényszerült rá mások jóindulatára, de még mindig nem tudta megszokni. Elfogadni is csak nehezen. 

Amióta leszállt a Santa Lucia pályaudvaron az Orient expresszről, próbált visszatalálni a múltban magabiztosságot nyújtó érzésbe, hogy itt ő szinte otthon van, ismeri a köveket, amiken lépdel, ismeri az illatokat, melyek az orrába kúsznak, tekintet nélkül arra, hogy beindítják-e gyomrának nedveit, vagy éppenséggel orrfacsaróan büdösek. Ismeri a hangokat, a lagúna csobogását a márvány szegélyköveken, a turisták mindent elnyomó nyüzsgésének moraját, a meglepett és áhítatos sóhajokat. Ismerős a napfény melege, a gondoliere kurjantása.

Egyetlen ismerős hiányzott csak, Lena. Őt tudatosan száműzte egyelőre a gondolataiból. Legalábbis megpróbálta, de ez a próbálkozás már az elején hamvába holt. Hogy is tehette volna, mikor életének legboldogabb pillanatai hozzá, és rajta keresztül ehhez a városhoz kötődtek? Miatta jött ide, megnyugvást keresni, de nem a megváltoztathatatlanon rágni magát, mégis ebben a pillanatban még hezitált. Talán hiba volt a város erejében bízni, és legjobb lenne, ha azonnal visszamászna a szerelvény magas lépcsőin a kényelmes fülkéjébe, ahonnan az elmúlt napokban ki sem mozdult. Túl sok volt az arcába ordító emlék, s bár szemei előtt megíratlan fehér papírlapként lebegett a város látványa, de elméje zugaiból egymás után sorjáztak elő a képek, hangok, érzékeinek megannyi emléke. Ha nem hangozna túlságosan profánul, azt mondhatná, a Feladat szentsége kell lebegjen a szeme előtt. Maradnia kell!

Egy pillanatra levette a napszemüvegét, aztán vaksin hunyorogva vissza is biggyesztette az orra nyergére. Csak elnagyolt körvonalakat látott, inkább csak foltokat, sötétebbeket és világosabbakat, a napfény ereje is bántotta, jobb, ha nem kísérletezik, mert hamarosan csak a csobbanás jelzi majd a körülötte nyüzsgő tömegnek, hogy egy figyelmetlen járókelő megfürdött a Canal Grandéban. Tudta, hogy jobbra ott ível át a csatornán Calatrava hídja, amit ő valóságos istenkáromlásnak tartott, Lena pedig nevetve nevezte ezért maradi vénembernek. …Jobb kezében a bőrönd kihúzható fogantyúját szorongatta és óvatosan lelépdelve a márványlépcsőkön, az emlékei szerint közeli kikötő felé fordult.  Magában számolta a lépéseket, negyvenöt, negyvenhat… amikor Lenával itt jártak, pontosan hetvenhárom lépésre volt a kassza. Vagy nyolcvanhárom volt? – vonta össze a szemöldökét. Élénken emlékezett a csókra, amely összezavarta a számolásban.

-Bocsásson meg! – ragadta meg valaki a karját, miután majdnem kibillentette az egyensúlyából, ahogy sietősen elsodorta. Az első reakciója az volt, hogy a zsebe után kapott. Főszezonban mindig elkészülhetett rá, hogy egy ügyeskezű zsebes áldozatává válik, de most valósággal szomorú lett a gondolatra, hogy hová fajult az emberiség, ha még egy ilyen szerencsétlent is kirabolnak. De a tárcája a helyén volt. Na igen, ez is a baleset utáni új élmények egyike. Vakon bízni … - aki elsőként használta ezt a kifejezést, még nem tapasztalta meg a kiszolgáltatottság izzasztó, kínos érzését. Talán, ha születésénél fogva kellett volna megbarátkoznia ezzel az élettel, akkor őbenne is több bizalom lenne, de még csak rövid ideje szorult korlátok közé, és egyelőre erősebb volt benne a tagadás, mint az elfogadás. Valamiért úgy hitte, ebben is Velence fog segíteni neki.

Igazából nem is értette, miért vár ennyi mindent ettől a várostól. Mit tud róla? Sosem tudott volna megkülönböztetni egy Canalettot egy Tintorettotól, de legalább emlékezett rá, hogy ezek a nevek a városhoz kötődnek, mint ahogy Vivaldi vagy Bellini. Istenem, a Bellini koktél! Lena kedvence volt a jégbehűtott pezsgő és baracklé émelyítő keveréke. Ismerte a jelentősebb épületeket, néhány apróbb titkát a városnak, amikre Lena nyitotta rá a szemét, de igazából nem tudott róla semmit. Már azon túl, hogy a rabja lett egyetlen napsütötte tavaszi délelőttön. …Akkoriban már tilos volt a galambokat etetni a San Marcon, de ők csak csalogatták őket a Campanile tövében és kinyújtott karjára sorra szálltak le a város összes piszkát magukon hurcoló szárnyasok. Mégis szinte gyermeki örömmel, mozdulatlanul állt, mint valami életre kelt keresztfa szemben az ősi bazilikával, míg Lena a fényképezőgépét kattintgatta lelkesen.

Lena, a csalfa, aki a tetrachákat ölelgette nevetve, mihelyst a térre értek a San Zaccaria felől, nem is törődve a felettük tornyosuló csodával, a Doge Palota szikrázó rózsaszín márványtömbjével. Pont a négy szaracénba szerelmesedett bele, akik nem voltak mások, mint közönséges tolvajok, akik a kincsért való torzsalkodásukban talán egymást mérgezték meg, de talán az állt rajtuk nemtelen bosszút, akit megraboltak. A szépséges Lena, aki vállát vonogatva védelmezte a haramiáit, mondván, ez az egész tér nem más, mint egy hatalmas rablóbarlang, hiszen a tengernyi kincset a velenceiek máshonnan hurcolták ide.

-Uram! Melyik hajóra vár? – kérdezte tőle váratlanul egy férfihang. Angolul szólt hozzá, nyilván ordít róla a turistasága, még akkor is, ha ez az út számára egyfajta küldetés volt, egy személyes camino, lelki megtisztulás.

-az 1-esre, amely a Hotel Danielihez visz – motyogta zavarodottan, ahogy a boldog múltból erőszakosan visszarángatták a gyarló jelenbe, amelyben esetlen volt és másokra szoruló.

-Van már jegye? – érdeklődött tovább a középkorú férfihang. Bólintott. Ez is egyike volt újonnan szerzett tehetségeinek, a hangok alapján való képalkotás. Az enyhe, de érezhető akcentus elárulta, hogy az illető helybéli lehet, nyilván tanult ember, mert az angolsága kiváló volt. A hangja alapján nem saccolta volna többnek 45-50 évesnél. Megvolt a hangszínében a már sokat megélt magabiztosság, amelyről ő maga is azt hitte néhány éve, hogy őt is jellemzi, aztán a pillanat tört része alatt kellett rádöbbenjen, hogy a hite önámítás volt csupán. Ha meg is tapinthatná a segítője arcát, a kezét, vagy akár csak a ruházatát, további információkhoz jutna, de tisztában volt vele, hogy ez még az ő helyzetében is túlságosan bizalmaskodó kezdeményezés lenne. Így csak megpróbálta elképzelni régi emlékei alapján, egy helybéli 50 éves férfi vonásait, színeit és olaszos eleganciáját.

-Jöjjön, éppen beérkezett egy! – nyúlt a karja után a másik férfi, majd a jegyet kivéve a kezéből érvényesítette a kapunál.

-Köszönöm, most már boldogulok! – motyogta Thomas, miközben megkapaszkodott a fedélzeten, reménykedve, hogy a csomagjával nem akadályozza az utasok mozgását. A másik férfi sok szerencsét kívánva magára hagyta, ő pedig megkönnyebbülten hagyta, hogy a menetszél lehűtse izgalomtól kipirult arcát.

Jobban boldogult idáig, mint tegnap, a vonat párnázott ülésén merengve várta. Csak ne lett volna olyan bonyoult eljutnia Strasbourgba az Orient Expresszig… Amikor a rabja lett az ötletnek, még valami bolond hittel úgy gondolta, Londonból indul a szerelvény, csak kitaxizik a Paddingtonra… aztán rá kellett ébredjen, hogy még csak nem is Párizsból, … onnan is tovább kellett utaznia Strasbourgba, és mindez miért… hogy vaksin gubbasztva várja, ahogy szinte hangtalanul megérkezzenek Velencébe. Hangtalanul, de nem észrevétlenül. A lehúzott ablaknál állva azonnal megérezte a tenger semmi máshoz nem fogható illatát, a sós permetet, amit a menetszél sodort az arcába. …A monoton kattogáson áthatoló templomi harangzúgás tudatta a pontos időt, és a vonattársaság menetrendhez való hűségét. …Még talán el sem érte a vaporettót, amikor a vonat kihúzott az állomásról, hogy Bécs felé folytassa az útját, majd három nap múlva érte jöjjön, a töltésen át újra bekússzon az állomásra, mint egy hosszú, fényes, felcicomázott anakonda.

Még Lena vágya volt ez az utazás, a kemény, epedás ülések, az ezüst étkészlet és kristálypohár az étkező kocsiban, a kifogástalan egyenruhás személyzet, akik a kívánságaikat lesték, de ő nem láthatta már a mahagóni berendezést és a hímzett ágyneműt, mint ahogy nem látta ő maga sem. Csak érezte. Érezte, ahogy a keményre vasalt lepedőn elnyúló teste a semmibe kapaszkodik az éjszaka sötét alagútjában.

Feszengett ebben a környezetben, idegennek érezte a luxust, amit akkorra engedhetett meg magának, amikor már semmi örömét nem lelhette benne. Arábiai Lawrence, Agatha Christie, Mata Hari, csak néhány név az elődök közül, akik élvezték ezt a luxust. Lena illett volna közéjük, a huszas éveket idéző kis koktélruhájával és a haját leszorító gyöngyös hajpánttal. Olyan volt, mint Greta Garbo, amikor Mata Harit játszotta a róla készült filmben… éppen úgy csillogott volna sápadt angol bőre az étkezőkocsi gyertyafényes hangulatvilágításában.

A technika ezúttal megtréfálta. A vaporetto hangos pöfögéssel koccant a mólóhoz, leállt a motor, majd izgatott suttogás kezdődött körülötte, végül pergő olasz nyelven közölték az utasokkal a probléma mibenlétét. Értetlen arcát látva valaki angolra váltva néhány akadozó, rosszul kiejtett, és közéjük kevert német szóval elmagyarázta, hogy a machine kaputt és meg kell várniuk a következő járatot. A San Marconál szálltak ki. Nem akart várni, ezért segítő kezek igazították útba, hogy ráérősen, lassan ballagjon végső célja felé, maga után vonszolva nehéz terhét a San Zaccarián, a Hotel Danieliben megrendelt szállásához. Újabb leküzdésre váró akadály volt ez a séta… mégsem bánta, hogy hosszabb ideig olvadhat bele a megállíthatatlanul mozgó emberáradatba. El tudta képzelni, hogyan kattintgatják méregdrága fényképezőgépeiket a japán turisták, hogyan lógatják a lábukat a kanálisba a holland és német fiatalok, miközben hátat fordítva évszázadok remekműveinek, egymást fröcskölve sörözgetnek, mint egy iskolai kirándulás felszabadult és elszabadult osztálya. Bőrükre vastagon kenik a magas faktorszámú fényvédőkrémeket, hogy a déli nap égető sugarai ellen védekezzenek, és felháborodottan morgolódnak, ha a Bazilika őre nem engedi őket a szentélybe meztelen vállaikkal. Megrázó volt a felismerés, hogy ő maga sem sokkal idősebb, csak a sorsa tette koravénné, a csapások, amiket el kellett viselnie.

Ha Lena vele lenne, lehet, leülnének melléjük, hogy kérjenek egy szál cigit, vagy körbekínálnák olcsó vörösborukat, csak úgy… üvegből. Simogatnák a márványba dermedt óriási csigákat, melyek évmilliók üzenetét hordozták magukban, és gúnyosan nevetnének a libasorban vonuló gondolázókon, akiket az ormótlan tengerjáró hajók köptek ki magukból a partra, miután szennyes olajcsíkjukat húzva maguk után, lustán bekúsztak a biztonságot adó kikötőbe. Biztonságot… de kinek? Hiszen a városra aligha jelenthetne nagyobb veszélyt bármi más, mint éppen ezek az úszó szörnyetegek, melyek egyaránt árnyékot vetettek a San Marcon elképedten őket figyelő emberekre, és a mellettük eltörpülő törékeny épületekre. …Olyan jól esett volna most az az olcsó bor! De Lena nincs, és ő jóval értékén felül fizetett tegnap este azért a pohár Cabernet-ért, amit a fülkébe szervírozott a pincér.

Botja megakadt egy márványlépcsőben és tudta, hogy ha ezen az akadályon átküzdi magát, arcát balra kell fordítsa a Sóhajok hídja felé, mint aki Casanova alakját kutatja a szomszédos börtön egyik ablakában. Nem láthatja őt, és ennek nem a közéjük álló évszázadok voltak az okai. Vajon jobbról vagy balról botorkált el II.Vittorio Emanuele hatalmas szobra mellett? – futott át rajta a gondolat. Újabb lépcsők állták az útját, újabb feszült figyelem, hogy a könnyedség látszatát keltve vonszolja magával kerekeken gördülő bőröndjét. Észre sem vette, hogy visszatartja a levegőt, amíg újra ki nem egyenesedett alatta a milliónyi láb által síkosra taposott kövekből épített Riva degli Schiavoni. Kutatott az emlékei között, de csak a híd képét tudta felidézni, amelyen az előbb átjött, az alatta átóvakodó gondolákat, a nevére nem emlékezett. Mindig is Lena volt a tudás két lábon járó tárháza. Bármit kérdezhetett tőle, ha nem is vágta rá azonnal, tudta, hol találhatja meg a választ.

A szálloda előtt áll, ismerte fel a tengervíz illatán is átható virágaromát. „Látta” maga előtt az ablakokból dúsan aláomló vakító fehérségű apró virágokat és a közéjük ültetett ragyogó lilákat. Legalábbis néhány éve ilyen színekben pompázott a homlokzat. Sosem volt nagy természetbúvár, ha az élete múlik rajta, sem tudta volna megnevezni az ablakok előtti ládákba ültetett virágokat, a botanika iránti érdeklődése részéről kimerült abban, hogy Lenának a margaréta a kedvence. Az Volt a kedvence – javította ki magát.

Kissé sután beküzdötte a csomagját az ajtón, a portás nyilván nem vette észre a fogyatékosságát, mert szemernyi figyelmet sem szentelt neki, és ez most gyerekesen elégedetté tette. Épp elégszer botlott meg az ide vezető úton, nyilván emberek tucatjai gondolták róla, hogy megártott neki a nap vagy az amúgy könnyű vörösbor.  Botja jelzése nem volt egyértelmű, kényeskedőnek épp úgy tűnhetett tőle, mint segítségre szorulónak. Néha kifejezetten bízott az emberek figyelmetlenségében, mintha szégyellné, hogy a jóindulatukra kényszerül. Hallgatta, ahogy a pult mögött álló férfi udvarias, ám kissé unott hangon beszél egy vendéggel, s mivel a másikat nem hallotta, így meglehetősen biztos volt benne, hogy egy telefonbeszélgetésnek tanuja.  Türelmesen állt, megmaradt érzékeit hívta segítségül a tájékozódáshoz, ha már az utólag  legfontosabbnak érzett, a látás, nem lehetett segítségére.

A hallást, mellyel a beszélgetést követte. A tapintást, mellyel fizikai határait próbálta beazonosítani. Ujjaival megérintette a pult elejét, lassan, koncentrálva tapogatva a faragásokat a pult elején, amelyek eszébe juttatták a kiváló asztalosmunkáról látott képet Lena útikönyvében, amikor még nem volt pénzük, hogy belülről csodálják meg a múltat híven őrző épületet. Bőre pórusai közvetítették hozzá a selyemsimaságú márványpult tetejének hűvös tartózkodását.  A szaglást hívta segítségül, amellyel a méhviasz semmivel sem összetéveszthető, meleg, nyári rétet idéző illatát azonosította. Biztosan az emeletre vezető korlátot ápolták le vele nemrégiben – képzelte maga elé a szorgos, dolgos takarítóasszonyt, aki munka közben talán már az esti vacsorának valón tűnődött. Nyilván csillog az érett fa, melyen megcsúszik a súlyos drapériák közt áttörő délutáni napfény, felszikrázva a pulton álló rézcsengőn, melyet világéletében szeretett volna megszólaltatni, de biztosan bolondnak néznék, ha az alkalmazott jelenlétében most megtenné. Nyelvével megnedvesítette a várakozás izgalmától kiszáradt száját, érezve a só aromáját, amely könnyedén, észrevétlenül telepedett meg rajta, egyszerre adva meg számára az élet sóját és a város számára az elmúlás mérgét. A mérget, amely évszázadok alatt beleivódott a házak falaiba.

Mire a beszélgetés jól hallhatóan a végéhez közeledett, volt ideje ráhangolódni a vele szemben álló férfira. Érzékelte a szavakon túli gondolatait, a férfi megkönnyebbülését, amiért eleget tudott tenni egy elvárásnak. Érezte az izzadtsága szagát, amellyel a másik férfi teste reagált a kínos beszélgetésre, a kelletlen engedelmességre, az olcsó, műszálat bőven tartalmazó egyenruhában. Szinte hallotta a gondolatait, ahogy nyilván a szemeit forgatva grimaszol: ebben a házban a pénz szava dönt, te jól fizető vendég vagy, belőled élek, neked van igazad. Együttérzése jeléül Thomas elhatározta, hogy a lehető legkevesebb gondot próbálja majd okozni itt tartózkodásával.

Nem sokkal később a boy mögött belépett a szobájába. A fiatal fiú kinyitotta a az ablakokat és a helyiséget elárasztotta a tenger felől érkező friss fuvallat, kisöpörve a dohos szagot, mely a belépéskor szinte mellbe vágta. A falak nyilván penészesednek a díszes selyemtapéta alatt. Kellemetlen meglepetés a hall luxusától ellágyuló és busás összeget fizető vendégek számára. Őt még ez sem zavarta. Ha az időjárás a kedvére tesz, éjjel-nappal nyitva tarthatja majd az ablakot, jól megférnek majd az elmúlásra emlékeztető szaggal.

Óvatosan tapogatózva körbejárt, kijelölte a szoba „kályha”-pontját, az attól való távolságokat. Minden ismeretlen helyen létszükséglet volt ennek a rituálénak az elvégzése. A fal melletti kis szekrénykén hideg fémtálcán – talán ezüst? – finom metszésű poharakat és egy üveg kellemesen behűtött bort talált. Vajon fehér vagy vörös? A karcsú üveget tapogatva elmosolyodott, valaki megkönnyítette a dolgát, a dugó félig kihúzva zárta csak le az üveget. Egy pillanatra eltűnődött, vajon megpróbálkozzon-e a pohárba önteni megérkezésének üdvözlő kortyát, aztán vállvonogatva úgy döntött, senki nem örülne, ha az értékes nedűt kilocsolná a nyilván elegáns szobában. Az ablakhoz lépett és mélyet lélegzett a friss virágillatú levegőből. Előrenyújtotta a kezét és ujjai között elmorzsolt néhányat a gyenge szirmokból. Megszagolta az ujjait. Még az illat is édes volt. Lena egyszer azt mondta, hogy az ibolyát is meg lehet enni – jutott eszébe az apró lila virágokkal megszórt saláta, amit bizalmatlanul forgatott, majd a nő szemébe feledkezve éhesen ropogtatott el… vajon ezek a virágok is diszíthetnék egy ínycsiklandóan összevágott saláta tetejét? Ha látná, talán több bátorsága lenne megkóstolni, de még egy ilyen nevetségesen egyszerű kérdésben sem mert kockáztatni. Kihúzta a dugót és beleszaglászott az üvegbe. Fehérbor. Talán éppen Veneto tartomány híresen finom száraz szürkebarátja… nagyot kortyolt a hűvös italból és elégedetten elmosolyodott. Igen, az lesz ez… pontosan az az íz, amit utoljára szopogattak együtt a Frari mögötti kis sikátor vendéglőjének apró kerthelyiségében. 

Óvatosan araszolva, próbálva felidézni az ideutat, visszalépdelt az asztalkához és ráállította az üveget. Halk koccanás jelezte, hogy túlságosan közel tette a pohárhoz, a kristály tiltakozva sikoltott a palack érintésétől. Egy pillanatig erőt gyűjtött, aztán  megcélozta az ágyat, a rajta heverő bőröndöt. Ujjaival kitapintotta cipzárt és lassú, önkínzó mozdulattal húzni kezdte. A sima fadoboz olyan lágyan simult a kezei közé, mint valamikor régen Lena teste. Nem! Ez a hasonlat megcsúfolása lett volna annak a bársonyos érintésnek – döntötte el azonnal. Lezökkent a nyitott bőrönd mellé az ágyra és az ölébe fogta a dobozt. Az apró zár ujja könnyed mozdulatára kipattant, felfedve fájdalmas emlékek tömegét rejtő tartalmát. Üveg volt. Gömbölyű, mint egy asszonyi csípő; hajszálvékony csíkok futottak rajta kiemelkedve a sima felületből, mint éltető vértől duzzadó erek egy erőlködéstől feszülő karon. A tetején elvékonyodott, mint egy karcsú nyak, aztán újra kiöblösödött. Homokóra forma volt, muránói finom munka, mégis … nem hitte, hogy létezne még egy ilyen darab, amely ennyire nem árulkodik valós funkciójáról. Nem látta, amikor megtöltötték, de hitte, hogy becsületesen végezte dolgát a férfi, akire a kényes műveletet bízta. Hinnie kellett! Hiszen lassan két éve társa volt ez az üveg, az otthonában őrizte, amíg elég erősnek nem érezte magát, hogy búcsút vegyen tőle. A törékeny anyag most hazaérkezett.

Óvatosan eldőlt és a párnára fektette, aztán kitapogatta a telefont az ágy mellett és felhívta a portát.

-Egy gondolát szeretnék bérelni este kilenc órára. – mondta magabiztosan, pedig semmi sem állt tőle távolabb ebben a percben. A recepciós megígérte, hogy intézkedik, ő pedig beletörődve az elkerülhetetlenbe az üveg mellé dőlt.

Lelki szemei előtt lejátszódott annak a napnak minden pillanata, kezdve az édes reggeli ébredéstől, a délután iszonyatáig. Látta a megállíthatatlanul közeledő véget, aztán hirtelen képszakadás történt és már nem látott semmit, csak érzett. Fájdalmat, őrületet, amely idővel gyásznak és rettegésnek adta a helyét, ahogy rájött, hogy valami végérvényesen megváltozott az életében. De ott, az összeroncsolódott kocsiban csak azt érezte, hogy a sötétség magába szívja és vakon kereste a felesége kezét, hogy abba kapaszkodva próbáljon a felszínen maradni. Még langyos volt az asszony keze, puha, de már erőtlen. Mégis visszavezette őt az életbe, hogy hallja, ahogy sűrűsödik körülöttük az aggodalom hangja, miközben az életükért küzdöttek. Lena, az orvos szerint az ütközés pillanatában meghalt,  őt a szemeibe fúródó szilánkok pedig megkímélték ennek a haláltusának a valós látványától, ezért hinni akarta, hogy így is történt. A kórházban töltött hosszú hetek alatt számtalanszor álmodta újra a történteket és mindannyiszor alul maradt a felesége életéért vívott harcában. Mint az életben, úgy a halálban is Lena volt az erősebb. Keze kapaszkodót nyújtott neki az életbe, és el sem engedte egészen mostanáig.

Valamikor régen egy hollófekete gondolában ringatózva, Lena a vállára hajtotta a fejét, kezével a lagúna vizét fodrozta és csendesen annyit mondott: -Ha már meg kell halnom egyszer, itt szeretnék nyugodni.

Ő akkor viccet csinált az elsóhajtott végrendelkezésből, amely azonban azóta jó néhány éjszakán visszatért, míg egy napon úgy döntött, talán elég erős már hozzá, hogy elengedje a felesége kezét és végrehajtsa a kérését. Karjába vonta a törékeny üveget, amely egyszerre jelképezte sérülékeny emberi létüket és örök összetartozásukat, aztán csak feküdt és várta, hogy leszálljon az este. Tudta, hogy az itt léte egyben azt is jelenti, már el tud búcsúzni Lenától, el tudja engedni a kezét.