Zongorajáték 54.

Peter lábait feltéve a kisasztalra, az esti kosárlabda meccset nézte a tv-ben. Egyedül volt, már ha Elmo szemrehányó tekintetű, szoborszerűen őt figyelő társaságát semmibe vette. Ez azonban képtelenség lett volna, mert a hűséges eb olyan kitartóan nézte, hogy egy idő után bizseregni kezdett a tarkója. Felkapta a díszpárnát a kanapéról és a kutyához vágta.

-Elég ideges vagyok nélküled is, úgyhogy légy szíves szállj le rólam! – morgott oda rá, aztán elnevette magát, ahogy a torzonborz jószág a párnát a fogai közé kapva vidáman odaballagott hozzá és az ölébe ejtette az apportot.

-Szerinted is velük kellett volna mennem? – borzolta össze a kutya feje búbját, de választ persze nem kapott. Igazából önmagát se értette. Gondolhatott volna rá, hogy ez a nap is eljön egyszer… csak hát … a Rey-el folytatott csúnya veszekedés után nem sok kedve volt egy közös sítúrához. 

Oké, Sylvia szerint tudnia kellett volna neki is, hogy amennyire fontos az ő számára, hogy Oliver a nevét viselje, Reynek legalább ennyire fontos, hogy Thea viszont az övét. De hát most mondjon le az álmáról, hogy a fia Cunningham legyen? Az meg már milyen hülye helyzet lenne, ha a testvérét meg máshogy hívnák?  Ráadásul ha újabb testvérük születne, akkor vele se lenne azonos a családnevük, viszont Rey-ék porontyával meg igen? Őrület ez az egész helyzet, ebben az egyben azért egyetértett a fickóval, csak hát ettől még a megoldásig nem jutottak el egy átordibált délután után sem. Sylvia meg, miután ilyen sikeresen megkeverte a szart, most nagy ártatlanul csak meregeti a szemét, mint akinek még véleménye sincs a dologról. Ezért aztán, amikor Rey megkérdezte, hogy van-e kedvük egy közös sítúrához, ő kerek perec nemet mondott. Sylvia meg igent, mivel látta a gyerekek arcán a vágyódást. Fasza. Még jó, hogy demonstrálják, mennyire egyetértenek minden, a családot érintő kérdésben. 

Valahol mélyen tisztában volt vele, hogy az önfejű dacoskodása nem használt sem a Rey-el való kapcsolatának, sem a gyerekeivel építgetett, még mindig elég törékeny kapcsolatnak sem. Amíg él, nem fogja elfelejteni azt a lesajnáló, csalódott pillantást, amit Oliver vetett rá Rey egyterűjének a hátsó üléséről. Vagy csak ő érezte annak, amiért azzal a béna kifogással vonta ki magát a közös kirándulásból, hogy a zongorázás miatt nem síelhet. Miért ne tehetné? Hiszen ezért fizeti a horribilis biztosítási díjat is, nem? 

Kikapcsolta a tv-t, aztán bevette magát a gardróbba és előkotorta a síruháját. Ült az ágyon és Sylvia térfelére nézett. A párna még őrizte a feje lenyomatát, mert ő ágyazott be és nem verte fel a párnákat. Elég gyenge lépés volt, hogy magára hagyta Sylviet, pedig ebben a helyzetben nyilván nagy szüksége lenne rá, hogy ott legyen vele. Nem elég, hogy a volt férjével és a két gyerekkel kelt útra, de ott volt még Norma is, a nagy pocakjával. Csak ő üldögél itt, mint egy béna kacsa. …A szekrény aljából kirángatta a sporttáskáját és szisztematikusan pakolni kezdett. Elmo-ra nézett, aki kíváncsian forgatta a fejét az ajtóban.

-Jól van, utánuk megyünk. Ugyan fogalmam sincs, hogy mit fognak hozzád szólni a vendégházban, de ha már ott vagy, csak nem küldenek minket haza. A hó egyébként is jó móka.

Elmo egyetértően vakkantott. 

Hónapok teltek el az oroszországi koncertkörút óta. Varázslatosan szép hónapok. Tele a számára még ismeretlen, felfedezésre váró feladatokkal, amiket egy család élete nyújt napról napra, és tele szenvedélyes szerelemmel, amit – ezt érezte – csak Sylvia mellett találhatott meg. A karácsonyt már egészen olyan hangulatban ülték meg, mint egy összetartó, nagy család. Ott voltak Sylvia szülei, és már tudott olyan beletörődő nyugalommal nézni George Deaverre, mint egy kellemetlen, de szerencsére ritkán látott rokonra. És ott voltak Rey-ék is. Ennek ellenére az az este nem volt teljes kudarc, bár nyilván létezett ennél bensőségesebb ünneplés is. Sylvia remek pulykát készített az anyja segítségével, ő játszott a zongorán, a gyerekek boldogan bontogatták az ajándékaikat, a beszélgetést pedig Amanda terelgette békés mederben. Végül is, voltak ennél rosszabb karácsonyok is az életében.

A gyerekek ragaszkodása őszinte és lélekmelengető volt, a közös életük hangos, mint egy délolasz családé, de minden pillanata örökre a szívébe karcolódott. Az előtérben állandóan rumli volt, de mégsem morgott ezért komolyan soha senki. Így volt jó, mert apró, de beszédes bizonyítéka volt ez is a teljesen hétköznapi kis boldogságuknak. Peter a délelőttöket gyakorlással töltötte, a délutánokat leckejavítással és sporttal, az éjszakákat pedig Sylviával a karjai között. A nő pedig olyan törődéssel vette körül, hogy ha eddig nem lett volna fülig szerelmes belé, akkor ezzel végképp magához láncolta volna. A Szentpétervárott vásárolt gyűrű azonban azóta is a szekrényében várta a megfelelő alkalmat, de úgy tűnt, hogy a hivatalos elköteleződésük hiánya senkinek nem okoz álmatlan éjszakákat. 

Tulajdonképpen a mostani utazás miatti nézeteltérésük volt az első komolyabb azóta, és Sylvia kemény határozottsággal hozta a tudomására, hogy bár meghallgatja a véleményét, a maga módján akceptálja is, de a gyerekek érdekeit szem előtt tartva, ő maga dönt. Ahogy Rey kocsija eltűnt az utcasarkon, ő morogva szentségelt, sértett volt, de azóta már rájött, hogy nem volt igaza. Utánuk fog menni és újra beszélni próbál Rey-el is. Persze előbb a fiával lesz egy őszinte és óvatos beszélgetése. Talán őrültség egy kilenc éves gyerektől várni a segítséget egy ilyen érzékeny témában, de végül is az ő szava volt a döntő mindennemű névváltoztatási elképzeléssel kapcsolatban. És Sylviával is beszélnie kell! Bármennyire is megfelelni látszott ez az életforma a nőnek, azért szerette volna, ha tiszta helyzetet teremtenek. Feleségül akarta venni! Minden hónapban arra várt, hogy a nő elé áll és boldogan közli vele, hogy babát várnak, és nem akarta, hogy esetleg csak emiatt történjen meg. Nem! Kettőjük miatt kell történjen! Egy bébi csak a ráadás lenne, és mostanra már azt is tudta, hogy a gyerekek is örülnének, ha tovább bővülne a család. A maga részéről igazán mindent megtett érte és igazságtalannak érezte a sorstól, hogy amit annak idején olyan bőkezűen osztott, azzal mostanra ennyire szűkmarkúan bánt, de a reményt nem adta fel. 

Még egyszer végiggondolta, mi mindent pakolt bele az ajtó mellé állított táskába, aztán lehunyta a szemét. Hosszú út várt rá és Elmo-ra, így aztán a lelkesen ragaszkodó ebet sem zavarta le az ágyról, aki a lábához kuporodva szintén nyugovóra tért.

*

Sylvia betakargatta a gyerekeket, aztán fintorogva gondolt rá, hogy most illene kiülnie Reyhez és Norah-hoz egy kis beszélgetésre. A fene egye meg! Miért csak neki kell azzal foglalkoznia, hogy mit illene? Peter bezzeg nagy ívben tett rá, amikor nemet mondott az utazásra.  Ha nem akarta volna az előrehaladott terhes Noraht kímélni, akkor ő is legszívesebben otthon maradt volna, de nem tehette meg szerencsétlennel, hogy a két örökmozgó gyereket rászabadítja. A szituáció végül mégsem volt annyira kínos, mint amennyire tartott tőle. Norah tulajdonképpen egy szimpatikus nő volt és megadta azt a volt férjének, amit ő nem tudott, a feltétel nélküli ragaszkodást, és ő hálás volt ezért, mert nagyban csökkentette a lelkiismeret furdalását. …Vajon Peter mit csinál egyedül a házban? Biztos örül, hogy egy kis csend veszi végre körül, bár hátrahagyott helyőrségük, Elmo nyilván nem hagyja békén. A férfi rászoktatta a rendszeres sétákra, amelyekhez az örökmozgó kutya aztán ragaszkodott is.

*

Én vagyok a hülye, hogy útnak indultam. – morgott Peter az orra alatt, miközben a hóláncot szerelte fel az első kerekekre. …Az éjszaka esett friss hóban lassan haladt, de mostanra már attól is boldog lett volna, ha valaki garantálja, hogy egyáltalán valaha célba ér. Amikor meglátta a kis hegyi falu első épületeit, megkönnyebbülten sóhajtott fel. GPS-e folyamatos instruálása mellett kanyargott a kis hegyi utakon, miközben sűrűn fohászkodott, hogy senki ne jöjjön szembe a keskeny úton, amelynek szélét az a néhány hosszú pózna jelezte csupán, amelyeket az út mellett feltornyozott hófalakba szúrtak.  Elmo nyugtalanul mocorgott az utazó ládájában, mint aki érzi, hogy nem veszélytelen az utazásuk. Amikor végre megkönnyebbülten megállt a célnál, közvetlenül Rey hatalmas autója mellett, Peter érezte, ahogy a pólója a vastag kötött pulóver alatt átnedvesedett az izzadtságtól. A francba, a fűtés ezerrel ment, de annyira koncentrált, hogy észre sem vette, hogy legalább lejjebb tekerte volna. Magára ráncigálta a sídzsekijét és kiszállt a kocsiból. 

A táj egyszerűen mesésen szép volt, amolyan képeslapra illő téli táj, behavazott hegycsúcsok, fenyőerdők, a távolban egy csillogó tengerszem, és szikrázóan kék égbolt, amely hihetetlen éles és ragyogó színeket hívott életre. Még szerencse, hogy korán reggel elindult, mert lassan haladt, de legalább ekkora szerencse, hogy a társaság nyilvánvalóan lustálkodott még. Utált volna esetleg órákig várni, hogy visszaérjenek a pályákról. Kiengedte Elmo-t, aki azonnal meg is jelölte a kocsi melletti hórakást, aztán a bejárathoz baktattak. Peter megragadta a kovácsoltvas kopogtatót és erőteljesen odaütögette a vastag faajtóhoz, aztán vártak… és vártak… és vártak. Már majdnem feladták a türelmes várakozást, amikor kissé nyikorogva, de elfordult egy kulcs a zárban és kitárult az ajtó.

Norah csodálkozva meredt Peterre, aztán felderült az arca, nagyot sóhajtott és hátralépett, hogy beengedje.

-Jó, hogy jössz! Legalább Sylvie nem lesz egyedül Rey-el szemben, mert most elég harciasan állnak egymással szemben. Én meg igyekszem a tűzvonalon kívül maradni.

-Jézusom, mi történt? – dermedt meg Peter. Agya nekilódult, hogy valami vad fantáziaképet szüljön, de végül cserbenhagyta a  fantáziája. Norah itt van, akkor azok ketten mi a francon tudnak veszekedni?

-Theat egy kisebb baleset érte, és Rey azzal vádolta Sylviát, hogy nem figyelt rá eléggé. És hát elhangzottak buta, meggondolatlan vádaskodások, nem is akarom megismételni, Rey sem gondolhatta komolyan. Úgyhogy most eléggé paprikás a hangulat.

A következő pillanatban Peter már hallotta is a probléma lényegét, Sylvia teljes hangerőből kiabált a volt férjével.

-Ne merészeld nekem azt mondani, hogy csak Oliverre figyeltem. A lányom biztonsága éppen olyan fontos nekem és hülye vagy, ha az ellenkezőjét állítod. Ezt a kisstílű gyanusítgatást egyébként meg sem érdemlem, hiszen még Peter is úgy szereti a lányod, mintha a sajátja lenne.

-De nem a sajátja! Semmi köze hozzá! Ezt jobb lesz, ha ő is a fejébe vési. – ordított Rey. –Nem fogok beleegyezni, hogy a lányomat a nevére vegye, csak azért, mert Olivernek ő az apja.

-Halkabban! Meghallják a gyerekek! – kiabált Sylvia és Peter Norára nézett.

-Mióta üvöltöznek? Szerintem a két gyerek már minden szót hallott. Volt ennél rosszabb is?

-Hát, igazából ezt ismételgetik különböző formákban. – vont vállat a nő. –Már bele sem merek gondolni, mi lesz itt, ha megszületik ez a gyerek. Még egy újabb ok lesz csak, amin lehet majd üvöltözni?

-Nem, dehogyis. – mosolygott az asszonyra Peter. –Minden rendben? Jól nézel ki, mint akit nem is viselt meg a terhesség. – bókolt az asszonynak, kicsit megszépítve a valóságot, de Norah hálás mosollyal fogadta. –Amúgy Rey gyerekei az ő nevén lesznek, az enyémek az enyémen. – tette még hozzá Peter, mint aki ebben a pillanatban fogadta el a megoldást.

-Nocsak! Csak nem…? – kerekedett el Norah szeme, mire Peternek leesett, hogy kissé félreérthetően fogalmazott.

–Ja, nem… csak hát remélem, majd lesz egyszer… de most megyek, mielőtt kitekerik egymás nyakát, aztán a tiednek nem lesz apja, az enyémnek meg anyja – kacsintott rá a férfi és megkocogtatta a konyhaajtót, ami mögül a kiabálás hallatszott.

-Hagyjál most Norah! – dörrent Rey hangja, mire Peter belökte az ajtót.

-Nektek is szép napot! Zeng tőletek a ház, nem tudom, tudjátok-e.

-Na, már csak te kellettél! – sóhajtott kelletlenül Rey, Sylvia viszont szinte repült Peter karjaiba.

-Szia! …Igazságtalanul vádolt. Theát fellökte a gyakorló pályán egy másik gyerek, nem is értem, miért nem annak az anyjával ordibál – grimaszolt a volt férje felé. –És azt merészelte mondani nekem, hogy nem vigyáztam a „lányára”, mert nekem már csak a te fiad a fontos. …Megölöm! Hogy képes ilyesmit feltételezni rólam? – kiabált megint harciasan, Peter védelmező karjainak öleléséből.

-Hé, nyugi! – ringatta Peter. -Nem mondta komolyan. – simogatta a nő haját és a feje fölött Reyre nézett szúrós pillantással. –Sajnálom, ami a lányoddal történt, de ne hibáztasd érte Sylviet! Egyébként meg miért nem te voltál vele, ha nem bízol a volt nejedben?

-Mert én meg a te fiaddal voltam, miután te a kezeidet féltetted és inkább otthon maradtál. – vágta vissza dacosan a másik férfi, készen rá, hogy Peterrel folytassa a veszekedést. 

-Jézusom, gyerekek, ezentúl mindig ez lesz? – sóhajtott Peter. -Az én fiam, a te lányod, a mi gyerekünk… ők aztán végképp nem tehetnek róla, hogy a szüleik mit kavartak itt össze-vissza, viszont ebből az előbbi veszekedésből biztos, hogy mindent hallottak és most odafönt ülnek megrettenve, hogy mi lesz ebből. Amúgy mi baja lett Theának? – nézett aggodalmasan Norah-ra, aki az egyetlen józan figurának tűnt a társaságból.

-Kificamodott a válla, de elsősegélyben részesítették és most van rajta egy rögzítő kötés. – adta meg a kért információt készségesen Norah. Peter pedig eleresztette Sylviát, miközben azért egy puszit nyomott a feje búbjára, aztán a lépcső felé indult.

-Köszönök nekik és kiderítem, hogy mennyit hallottak ebből a cirkuszból. Addig megköszönném, ha valaki csinálna egy kávét és valami reggelit. Elmo-nak is. - tette hozzá, aztán eltűnt az emeleten.