"Ha egy könyvet igazán el akarsz olvasni, de még nem írták meg, akkor neked kell megírnod." - Toni Morrison
"Az álom írás, az írás pedig sokszor nem más, mint álom." - Umberto Eco


2014. június 4., szerda

Zongorajáték 44.



Fürge ujjakkal kibontotta Sylviát a ruhájából és hagyta, hogy a könnyű anyag kettőjük között a földre hulljon. A lány igyekezett leküzdeni a szégyenlősségét, hiszen tíz évvel ezelőtt nem volt olyan porcikája, amely ne ismerte volna Peter szenvedélyes érintését, igazán nevetséges lett volna, ha most elpirul, amikor meztelenül áll előtte. De tíz évvel ezelőtt nem szült még két gyereket, és a terhességek nem hagytak nyomot a testén – vitatkozott önmagával erőtlenül. Peter szerencsére semmit sem vett észre a belső vívódásából, csókolta és simogatta, miközben – mintha táncolnának – az ágy felé araszolt vele. Korábban fogadalmat tett, hogy ha eljutnának idáig, akkor gyengéd lesz és szerelmesen hódító, de pillanatnyilag csak a vágy már-már fájdalmas feszülését érezte és alig bírta visszafogni magát. Nem segített az sem, hogy Sylvia türelmetlenül tépte az ingét, nem kímélve a gombokat, nyilvánvalóvá téve, hogy őbenne legalább annyira ég a tűz, mint a férfiban. 

-Annyira régen volt! – suttogta a szájába Peter, és ő homorítva értett vele egyet. Régen volt, de a teste máris emlékezett. Pontosan ilyen gyorsan hajszolták egymást a beteljesülés felé annak idején is, talán éppen ez vezetett ahhoz, hogy néhány alkalommal elfeledkeztek a védekezésről, és … állj! – merevedett le hirtelen.
-Nem szedek semmit. – motyogta és majdnem sírva fakadt a gondolatra, ha esetleg Peter sem gondolt a védekezésre, de aztán hirtelen ellazult. Ha nem, hát nem, de belehal, ha most le kell álljanak. Peter azonban az éjjeli szekrény fiókjában kotorászva kicsapott néhány színes tasakot a fehér ágyneműre.
-Nincs az az isten, ami most megállíthatna – morogta játékosan, és finoman, mégis majdnem fájdalmat okozva ráharapott az orra előtt hánykolódó mellbimbóra. Sylvia felsikított a testén végigvágó régről ismerős érzésen. Istenem, ezt Rey-el soha… állj! Reyre sem gondolunk! Nincs összehasonlítás, csak a Most van és Peter! 

Peter felegyenesedett, kiült az ágy szélére és kapkodva rángatta magáról a farmert, amely most bosszantóan szűknek és ragaszkodónak bizonyult. A francba! Nem is gondolta volna magáról, hogy ennyire próbára teszi majd a tűrőképességét Sylvia közelsége, de ha még sokáig szerencsétlenkedik, a saját nadrágját teszi boldoggá, nem a lányt. Amikor végre megszabadult tőle és egyúttal az alsójától is, még türelmetlenül lekapkodta a zoknijait és visszaperdült a lány mellé. Úgy nézett végig az ágyneműn fekvő nő testén, hogy az legszívesebben magára rántotta volna a takarót.
-Nagyon szép vagy! – suttogta áhítattal,mire Sylvia alig észrevehetően elhúzta a száját.
-Én most sokkal inkább csak meztelennek érzem magam, nem annyira szépnek. Van otthon tükröm, Peter… tudom, hogy megváltozott a testem.
-Megváltozott, igen – borította be tenyerével a nő hasát a férfi. –Még szebb vagy, mint amire emlékeztem. Teltebb lett a melled – csókolt a két melle közé, aztán tovább folytatta a változások felfedezését: -teltebb lett a csípőd is… istenem, mit tudnék kezdeni veled… de nyugi, lesz még rá időnk! – motyogta Peter és Sylvia hirtelen nem is tudta, hogy ez neki szánt ígéret volt, vagy talán önmagának szánt megnyugtatás. Eközben Peter csendes csodálattal cirógatta végig a nő testét. Annyi éjjelen át álmodott róla, de az álmai még a közelében sem jártak a valóságnak. Ez az érzéki, nőies test sokkal izgatóbb volt, mint azok a könnyen adakozó fruskák, akikkel az eltelt években dolga akadt. És végre az övé… újra az övé… akár egész éjjel szeretkezhet vele, csókolhatja kifulladásig, és nem veheti el tőle már soha senki. 

-Nagyon világos van. – motyogta Sylvia, mire Peter megnyomott egy gombot az éjjeli szekrényen és anélkül, hogy legördült volna egy redőny, az ablaktáblák elsötétedtek.
-Ne kérdezd, hogy mi ez, mert a műszaki részét még én sem fogtam fel, de egy vagyonba került, és nyilvánvalóan működik. Nekem ennyi elég is. – morogta Peter. –Bár, ha rajtam múlna, akkor a napfényben ölelnélek. Egyszerűen képtelen vagyok betelni veled, hogy újra itt fekszel a karjaimban. – mondta, miközben fél könyéken támaszkodott Sylvia mellett. Másik kezével a lány mellét dédelgette, ujjbegye átsiklott a hegyesen meredező mellbimbón, mire a nő úgy érezte, tűz égette meg, bár ez a tűz inkább borzongatott, nem fájdalmasan égetett. A férfi keze lassan csúszott lefelé a testén, elkalandozva a csípője irányába, át a szeméremdobján, majd le a combján, mintha csak a hét fogást próbálná ki rajta. Aztán elérkezett a térdéhez és alányúlva felhúzta a nő lábát, majd ugyanezzel a mozdulattal szélesre tárta. Sylvia az ágyneműbe markolva átadta magát az ébredező viharnak. Még szinte semmit sem csinált vele a férfi, de máris olyan izgatottságot érzett, mint a beteljesülés előtti pillanatokban. Már, ha egyáltalán jól emlékezett azokra a pillanatokra, mert igencsak régen volt bennük része. 

Peter  utálta, hogy saját magának kellett felhúznia a gumit, de már nem akarta, hogy ezzel megzavarja a lány testének aprólékos felkészítését a következőkre; zihálva a combjai közé csúsztatta a kezét, izgatta, dörzsölte, érezve, ahogy Sylviában éledni kezd a vágy, nedvesen reagálva ujjai érintésére, megkönnyítve az ő behatolását, amit már nem tudott, de nem is akart halogatni. A férfi ajka megtalálta az övét és nyelvével utat tört magának, miközben odalent az ujjai hatoltak mélyre. A alatta nyögdécselő női test már semmi mást nem akart, csak magába fogadni és ő engedelmeskedett. Ahogy lassan fúrta magát előre a meleg ölbe, Peter halántékán izzadtságcseppek jelentek meg, ékesen bizonyítva az óriási önuralmat, amivel próbált ura maradni a helyzetnek, küzdve az ellen, hogy elsiesse a dolog legjobb részét. Sylvia azonban eléje ment a lassú mozdulatoknak, kapaszkodott belé és húzta magára, többet, erősebben, keményebben akarva, és amikor megkapta, már csak arra maradt ereje, hogy ujjongva átadja magát a gyönyörnek. Peter az első megránduló izom szorításának engedelmeskedve megadta magát és egy utolsó mély lökéssel elmerült Sylviában. Csak lassan tért magához, szíve zakatolt, alig kapott levegőt, sérült lábában érezte a görcs első jeleit, ezért óvatosan megpróbálkozott kibontakozni a nő szoros öleléséből. 

Sylvia azonban az öntudatlanság ködében úgy kapaszkodott belé, mint egy kis pióca és Peter egy idő után beletörődött a kínzó fájdalomba, amit a lábszárában érzett. Aztán a következő pillanatban megérezte a lány gyengéden masszírozó kezét és a fájdalom szűnni kezdett. –Köszönöm! – suttogta a hajába, mire Sylvia elmosolyodott. –Én köszönöm!
Ahogy lehengeredett a nőről, nem távolodott el tőle, az oldalához simult, átölelte, és testük minden érintkező négyzetcentimétere forróságot árasztva tapadt a másikhoz. Sylvia illata összekeveredett szeretkezésük illatával és ő mámorosan hunyta le a szemét. Erre az illatra emlékezett, ez kísértette az álmaiban. Talán a lány képe megkopott az évek során, amikor valaki más feküdt mellette, de az illat felülírt mindenki mást, az vele maradt, és talán éppen ezért nem is tudott megmaradni senki más mellett sem.
*
Sylvia zavartan pislogott a fényben, amely az ablakok felől elöntötte a szobát. Tudata mélyén ott lopózott az emlék, hogy Peter besötétítette a helyiséget, amikor ő kérte, de nyilván a felszólítás érvényét vesztette, amikor elaludt. Most jól jött a világosság. Mellette hanyatt fekve Peter aludt. Lehunyt szempillája úgy seperte az arcát, hogy egy nő alighanem a lelki üdvét is odaadta volna érte. A vékony fehér ágytakarót hajtotta magukra elalvás előtt, és ez amilyen jól beburkolta Sylviát, annyira szabadon hagyta a férfi mellkasát és az egyik lábszárát. Most mosolyogva körözött kezével a férfi mellkasa fölött, attól tartva, ha megérinti, felébreszti, ugyanakkor vágyva rá, hogy érezze a szőrszálak cirógatását. Erőt vett magán és még visszafogta kalandozni vágyó kezeit, csak a szemét engedte szabadjára. A barnára sült lábszáron ott volt a baleset utáni műtétek sorának nyoma, vékony, alig látható hegek formájában. Istenem! – rémlett fel előtte a tragédia napjának néhány örökre a retinájába égett pillanata. Ahogy összerogyott a gázoló autó előtt, mint egy rongybaba, ahogy a kékes lángnyelv kúszott felé az aszfalton és a nadrágjába kapva tantaluszi kínokat okozott volna, ha nem lett volna már amúgy is ájult a fájdalomtól... Észre sem vette, hogy az emlékezéstől egy könnycsepp indul útjára a szeme sarkából, csak amikor már a férfi mellkasára csöppent. Ijedtében lehajolt, hogy lecsókolja onnan, és a következő pillanatban már két erős kéz kapaszkodott belé, hogy felemelje magához és a száját vegye birtokba egy másik éhes, meleg száj.

-Miért sírsz? – suttogta a hajába a férfi összeszoruló torokkal. Uram! Add, hogy ne bánja meg, amit tettünk! – fohászkodott némán, aztán ellazult a szorítása, ahogy Sylvia válaszolt neki.
-Csak eszembe jutott a baleset. Talán sosem jöttünk volna össze, ha nem történik meg.
-Téged már akkor is elgyöngített egy magatehetetlen pasi látványa. – kócolta össze Peter, és Sylvia felháborodottan bokszolt a mellébe.
-Nem a magatehetetlenséged vonzott, bár tagadhatatlan, hogy örültem, amiért nem voltál annyira … lehengerlő.
-Sérült voltam és magányos, és te mindig is szívesen felkaroltad az elesetteket.
-Hát, lehet, hogy tényleg nem is a csókjaidat akartam, meg az önkívületet, csak támogatni a lépcsőn, amikor először lemerészkedtél a parkba. - vágott grimaszt Sylvia, mire Peter egy hirtelen mozdulattal maga alá fordította.
-Nem érdekel, miért jöttél, az volt a fontos, hogy ott voltál. A legjobbkor a legjobbat adtad nekem, és ezzel magadhoz is láncoltál örökre. Még életemben nem találkoztam senkivel, akinek ekkora szíve lett volna. …Nem is tudom, hogy fért el a mellkasodban, mert akkoriban nem volt ilyen bögyös, asszonyom… - vigyorgott csúfolódva a férfi, ahogy minden szavát egy csókkal kísérte, és Sylvia mellei hamarosan fénylőn csillogtak a csókok nyomán. 
-Szóval azt állítod, hogy egy tejcsárda vagyok? – horkant fel bosszúsan, mert a férfi bókjai inkább csak a hiábavaló fogyókúrázást juttatták eszébe.
-Még nem, de azon leszek. – húzta fel a szemöldökét a férfi és várta a választ, ami egyre késett.
-Syl, én nem ezért a délutánért dürrögök körülötted hetek óta. Ezt remélem, tudod! És nem is Oliver miatt… Téged akarlak, mert úgy teljes az életem, ha Te is a része vagy. És olyan jól áll neked az anyaság… ráadásul én lemaradtam egy olyan időszakáról a gyereknevelésnek, amit szeretnék még megélni az életben valamikor. Veled. Ezek az én nyílt lapjaim, azt hiszem, itt az ideje, hogy te is terítsd ki a tieidet. 


Sylvia tágra nyílt szemekkel, némán nézte és Peter már-már attól tartott, kicsit elsiette a tervezgetéstől terhes vallomást, hiszen még épp csak megrepedt a hosszú évek szőtte távolság köztük, nemcsak térben, de lélekben is. Fizikálisan tagadhatatlan a köztük lévő összhang, de azért, mert egy minden tekintetben kielégítő szeretkezésen vannak túl, még nem biztos, hogy ugyanazt várják a jövőtől.
-Megint lehengerlő vagyok? – kérdezte kesernyés félmosollyal, mire Sylvia még mindig némán megrázta a fejét. –Hát, pedig reménykedtem benne – kacsintott bohóckodva a férfi, mire a nő két keze közé fogta az arcát és magához húzta.
-Köszönöm! – súgta halkan. –Köszönöm, hogy megőrizted a lángot, amiről azt hittem, még az emlékét is el akarod felejteni. Köszönöm, hogy szeretsz annyira, hogy túl tudj lépni a múlton. Köszönöm, hogy ugyanazt érzed, amit én!
Peter megkönnyebbülten hajtotta le a fejét, hogy újra megcsókolhassa, aztán a gyengéd ölelésből megint szenvedélyes, vad ölelkezés lett, melynek volt egy pillanata, amikor azt hitték, még a hatalmas ágy sem elég nagy nekik, végül kuncogva, kifulladva elnyúltak egymás mellett. 

-Nem akarok felkelni, de azt hiszem muszáj lesz, mert ha így folytatjuk, mentőt kell hívni hozzánk. – vigyorgott elégedetten a férfi, miközben gyomra felől halk, távoli mennydörgésre emlékeztető morgás hallatszott. –Kihagytuk az ebédet. – mentegetőzött a hangulatromboló zajongás miatt, aztán feltápászkodott. –Van néhány perced, amíg megtelik a kád, addig eldöntheted, hogy elmenjünk vacsorázni, vagy beéred azzal, amit a hűtőből az asztalra tudok varázsolni.
-Döntöttem, maradunk! – motyogta azonnal Sylvia, aki pillanatnyilag még a közeli fürdőszobát is leküzdhetetlen távolságnak érezte.
-Reméltem, hogy így döntesz! – kiabált a fürdőszobából Peter, aztán a mondat második részét elnyomta valami vízesésre emlékeztető hang. Sylvia kíváncsian kelt ki az ágyból és korábbi szégyenlősségét feledve ő is a fürdőszobába lépett. A hatalmas kád, amelyet a múltkor a gyerekek medencének neveztek, már félig telt illatos, habos fürdővízzel, és hívogatóbb volt, mint a hálószobában összedúlt puha ágy. Peter belépett a kádba és a kezét nyújtotta, hogy segíthessen neki, aztán ha már a karjai között volt, hát alaposan meg is csókolta. Amikor már mindketten úgy érezték, hogy a lábaik alig bírják megtartani őket, lassan, apró sziszegésekkel kísérve beleereszkedtek a vízbe, amely forróságával egyszerre volt bágyasztó és felpezsdítő. Sylvia kényelmesen elhelyezkedett a férfi ölében, hátát nekidöntve és játékosan nyújtózkodott, hogy lábujjaival elérje a kád végét.

-Én a helyedben nem ficeregnék annyit, hacsak nem akarod, hogy ott folytassuk, ahol percekkel korábban abbahagytuk. – mormolta a hajába Peter és megemelte a csípőjét, hogy a nő is érezhesse, mint támad fel benne a vágy. –Melletted az ember könnyen elveszti a mértéket, de nem akarom, hogy hirtelen túl sok legyen. – simított végig a habfürdőtől síkos melleken.
-Túl sok? – ráncolta a homlokát Sylvia, ahogy a testét figyelte, van-e igazság a férfi szavaiban, de a jóleső zsongáson kívül semmit sem érzett, ami megzavarhatta volna a további próbálkozásait. -Nem hiszem, hogy ez a veszély fenyegetne. Hacsak nem éppen neked lenne túl sok – riszálta meg a fenekét, hogy aztán nevetve iszkoljon a kád másik végébe a férfi elől.
-Boszorkány, gyere ide! – suttogta neki csillogó szemekkel Peter, aztán ahogy szinte föléje úszott, rögtön el is igazgatta magán. Valószínűtlenül finom érzés volt, ahogy a női test akadálytalanul fogadja magába. Lehunyta a szemét és próbálta nyújtani ezt a pillanatot, de nyilván nem volt képes túl sokáig ellenállni a hívogató apró szorításoknak odalent.

5 megjegyzés:

csez írta...

Időhúzás igazolva! Nálam ;)
Nagyon tetszett, jucus!
K&P

Gabó írta...

Áááááááááááá.....!
Ezért megérte egy fejezetet várni! :P
Oké! Kipurc pipa! Hálás köszönet érte!
Meg a 7 fogásért is, ez nálunk is szállóige! ;)
Csillagos ötös jár a mai házi feladatért!
<3

rhea írta...

Nagyon köszönöm :)
pusza <3

Névtelen írta...

köszönyük jucus ! ez ugy volt tökéletes ahogy volt ! volt sohajtozás meg minden ! a nyílt lapokat nagyon komláltam !
nem akarok telehetettlen lenni ,de ugyebár ez még csak az első nap volt !
puszi Marika

zso írta...

Annyira röhögök.....úgy köszöngetik a lányok...XDD
Minden esetre en többszörösen a kardomba dőltem!Adod itt a munkát nekem rendesen.
Tetszett.XDDD