Zongorajáték 51.

Amanda bocsánatkérő mosollyal bökte meg Peter könyökét, aztán helyet cserélt a csinos csellistával, akiről egyszer már azt hitte, a védencével köti össze az életét. Akkoriban sem örült volna a dolognak túlságosan, de most, hogy látta azt a csodás kék szemű, sötét hajú fiúcskát és a helyes mamáját, már szabályosan rosszul volt a gondolattól, hogy Emily Brouchar esetleg megkavarja a kis család végre lenyugvó életét. Peterrel az utóbbi hetek eléggé hektikusra sikeredtek, még ott lebegett a fejük fölött a kapkodósra sikerült kanadai előadás árnya, most sem volt túlságosan nyugodt, mert sejtette, hogy Peter a gyakorlásra nem fordított mostanában túl sok energiát. Egyetlen botlást talán még el lehet simítani, de ha rendszert csinál belőle a srác, az könnyen a karrierje végét is jelentheti, azt pedig kifejezetten sajnálta volna. Ehhez pedig végképp nem hiányzott egy volt szerető, aki bármilyen okból is, de felzaklathatja a védencét.  Kicsit előredőlt, hogy hallja a beszélgetésüket, ugyanakkor minden erejével azon volt, hogy ezt lehetőleg észrevétlenül csinálja.

-Szóval, gyereked van. – biggyesztette dús ajkait Emily. –Hány éves? Tíz? Nős voltál? Vagy még mindig az vagy? – buktak ki belőle a kérdések sorban, és meg sem próbálta leplezni a bosszúságát és sértettségét, amit azért érzett, mert úgy gondolta, hogy bensőséges ismeretségük ellenére is eltitkolta előle a férfi a családját.

-Még csak kilenc. Nemrég volt a szülinapja. És nem, nem voltam nős, amikor mi együtt voltunk. Sőt, az az igazság, azt sem tudtam, hogy van egy fiam.

Az utolsó, halkan elmotyogott mondat a torkára forrasztotta Emilynek a kikívánkozó újabb epés megjegyzést. …Nem tudta, hogy van egy fia? Na, szép kis meglepetés lehetett, amikor kiderült…

-…és mióta tudod? – kérdezte a férfi felé fordulva és kezével a férfi karjába kapaszkodott.

-Néhány hónapja. – mondta röviden Peter és karba fonta a kezeit, már csak azért is, hogy Emily elengedje.

-Hm, szép kis meglepetés lehetett. …Valami ifjonti botlás?

-Nem. …Sylvia … szóval, pont összevesztünk és nem szólt, hogy terhes. Férjhez ment és akik ismertek minket, mind azt hitték, a férjéé a gyerek.

-A férj is? – vonta össze a szemöldökét a nő.

Ilyen nincs! Ez valami belső női megérzés, hogy azonnal így rá tudnak érezni egy probléma lényegére? – húzta el a száját Peter és bár nem válaszolt, a némaságát Emily válaszként értelmezte, és tudta, a helyes válaszként. 

-Hm, bizarr! … Nem is volt gyanus senkinek? Hiszen az a kölyök kiköpött a hasonmásod… - mormolta elgondolkodva.

-Most már mindegy … - vont vállat Peter. –Elvált a férjétől, tisztáztuk a dolgokat, a gyerekek is elég jól fogadták, és ha Szentpétervárról hazaérek, már ott várnak a házunkban.

-Gyerekek? – vékonyodott el a nő hangja. –Mégis, hányszor hibáztál?

-Csak Oliver az én fiam, a kislány a férjétől van. – tisztázta Peter és igyekezett nem foglalkozni az apró szúrással a szíve környékén.

-És annyira akarod a nőt, hogy szó nélkül vállalod a más gyerekét is? – vonta össze a szemöldökét a nő, mint akinek már maga az elképzelés is felfoghatatlan.

-Igen, akarom Sylviát és akarom a fiamat is. Thea pedig a kedves ráadás – mosolyodott el a cserfes kislányra gondolva.

-És mit szól ehhez a férj?

-Mit szólhatna? Vannak házasságok, amik felbomlanak, ez is egy azok közül. Egyébként neki is van valakije, és ha jól tudom, gyereket várnak.

-Hát, ti amerikaiak nagyon lazán intézitek ezeket a dolgokat. – biggyesztette le a szája sarkát a nő. –Az én apám biztosan puskával terelt volna az oltár elé.

-A te apád … simán hozományvadásznak nézett. – húzta el a száját Peter arra a kellemetlen hangvételű beszélgetésre gondolva Emily apjával.

-Csak félt engem.

-Meg a pénzét. Közben még azt sem vette észre, hogy tényleg kedveltelek.

-Jaj, csak ezt ne! – emelte fel a kezét Emily. –Tudod te, hogy ez az egyik legsértőbb mondat, amit nőnek mondhatsz? Tényleg kedveltelek. – utánozta bohóckodva a férfi mély hangját. -Édesem! Éppen ezért nem voltam hajlandó még csak el sem gondolkozni rajta, hogy hozzád menjek. Kedveltél. Az ember kedveli a legkényelmesebb cipőjét, a kocsiját, vagy az esti sorozatot a tv-ben; akit feleségül akar venni, abba a legkevesebb, hogy halálosan szerelmes legyen. 

-Akkoriban nem voltál ilyen romantikus.

-Vagy csak te nem vetted a jelzéseimet, hogy mire vágyom. Bár, ha jól emlékszem, egy alkalommal elég világosan a szemedre vetettem, hogy úgy érzem, csak egy másodhegedűs vagyok valaki mellett.

-Sosem gondoltam erre tudatosan. – ismerte be a férfi.

-Tudom. És ez benne a legrosszabb, mert ez azt jelenti, hogy a zsigereid szintjén is őt akarod, mindenki más csak a pótléka lehetne.

-Egy ideje már én is rájöttem. – vallotta be Peter, aztán intett a stewardessnek és kért két pohár pezsgőt. Emilyre emelte a poharat… -Emily Brouchar, bocsánatot kérek tőled, amiért nem tudtalak úgy szeretni, ahogy megérdemelted volna. Őszintén nagyon kedveltelek, de ma már tudom, hogy ez kevés lett volna a boldogsághoz, a tiedhez … és az enyémhez is. Köszönöm, hogy kirúgtál, és segítettél felnyitni a szemem!

-Erre hajlandó vagyok inni… de ha már pohár van a kezedben, akkor akár gratulálhatsz is. – vigyorodott el és kecses jobb kezét a férfi orra alá dugta. Egy tekintélyes méretű gyémánt csillogott a fejük feletti spotlámpa fényében.

-Wow, és ki a szerencsés? – csodálta meg őszinte érdeklődéssel Peter a feltűnő és értékes ékszert. Akárki is az, az biztos, hogy Emily apja nem fogja hozományvadásznak nézni.

-Joel, az ügynököm. – vallotta be Emily egy bájos pirulás kíséretében.

-Joel Edgerton? A jó öreg Joel? – hitetlenkedett Peter a mostanra már ötvenen felüli fickóra gondolva, aki állandóan ott lihegett a nyomukban már sok-sok évvel ezelőtt is. Az agglegény Joel, akiről ő maga azt hitte, a férfiakat kedveli – gondolt vissza a nőies, finomkodó viselkedésére, idegesítő ragaszkodására a pasztell színekhez, és a zavarbaejtő barátságosságára. Na, vele kapcsolatban Emily apja megnyugodhat. Bármi is volt a lánykérése mögött, nyilván nem Emily tekintélyes örökségére fáj a foga. 

-Nem is olyan öreg! – szikrázott fel Emily szeme. –És mielőtt megint a kedvenc ideáddal jössz elő, Joel nem homokos. Első kézből tudom. – pirult el az önkéntes vallomástól a nő.

-És most hol van? – lesett hátra a két ülés között a férfi, és szembetalálta magát Amanda kíváncsi tekintetével. Mellette Joel lehunyt szemmel aludni próbált. Peter biztos volt benne, hogy ez is csak afféle menekülés, mint amivel ő maga is próbálkozott az út elején. Amanda mellett azonban valószínűleg teljesen hiábavaló próbálkozás lett volna, ha az asszonyt nem kötötte volna le túlságosan az előtte zajló beszélgetés.

-Hol laktok majd? – fordult vissza Emilyhez, miután ráhunyorított hűséges és jelenleg nagyon is aggodalmasnak tűnő impresszáriójára.

-A Belmondban. – válaszolt Emily magától értetődően ejtve ki a város egyik legpatinásabb öt csillagos szállodájának nevét. –Ott ahol ti – tette hozzá kacsintva. –Akár vacsorázhatnánk is együtt.

-Nem hiszem, hogy Joel örülne neki, régen se nagyon bírta a képemet.

-Akkoriban azt hitte, nem tudok ellenállni a csinos pofázmányodnak – bocs, ezek az ő szavai – vigyorodott el pajkosan a nő.

-Okos nagylány voltál, tudtál – vágott egy fanyar mosolyt a férfi, aztán csak úgy, játékosan rákacsintott: -Most is olyan eltökélt lennél?