Zongorajáték 50.

Amikor már azt hitte, egyedül van a házban, és a kezdődő frász jeleit érezte kúszni a tarkóján, hirtelen neszt hallott a garázsba vezető ajtó mögül. Halkan benyitott és Sylviát ott találta egy kerti széken kucorogva, ahogy könnyes szemmel a hegedű tokját simogatja a térdén.

-Hiányzik? – kérdezte halkan. –Nem is értem, miért hagytad abba, hiszen annyira ügyes voltál. – ült le mellé a neonfényben fürdő rideg helyiségben.

-Hát, ez az… kis ügyeske voltam, de annyira nem jó, hogy élvezzem is, amit csinálok. Legalábbis a mások előtti fellépéseket. Otthon, a szobám magányában szívesen zenéltem, de ha akár csak a nagyiék előtt kellett, akkor már a hátam közepére se kívántam az egészet. Talán csak a baráti együtt zenélések, a már egyébként is jól menő darabok gyakorlása, … amikor együtt játszottuk a Love Storyt – mosolyodott el az emlékre, és Peter már-már hallani vélte azt a napsütötte délutánt, amikor nyitott ablaknál, meztelenül, a napfényben fürödve játszották a közismert dallamot.

-Most miért jutott eszedbe, hogy előkeresd?

-Emily miatt. – vallotta be halkan a nő.

-Syl! Ne hidd, hogy Emilyvel olyan sokszor zenéltünk volna együtt! Jobbára csak a próbateremben vagy a koncerteken. Az élmény pedig még csak a közelében sem járt annak, amit a családi élet tartogat. Nyugi! Nem kell előbányásznod ezt a szerencsétlen hegedűt, ha nem szívből tennéd; csak azért, hogy ebben is felülmúld.

-Ebben is? – nézett rá kíváncsian a nő.

-Hát, nyilván van egy olyan terület, amiben toronymagasan előtte jársz – kacsintott rá a férfi.

-A szex? – biggyesztett durcásan és mégis némi női gőggel Sylvia, mire Peter megrázta a fejét.

-Nem! A szerelem!

-Nehéz szembesülni a saját döntésem következményeivel. – sóhajtott keserűen az asszony, mire Peter megvonta a vállát.

-Ezen nem tudok segíteni. Én csak azt ígérhetem, hogy számomra a jelen és a jövő fontos.

-Még mindig nem tudom elhinni – motyogta Sylvia, mire Peter felállt és magához húzta.

-Pedig igazán mindent megtettem, hogy valóságossá tegyem előtted. De csak egy szavadba kerül és megismételhetjük valamelyik fejezetet, amelyik nem volt egészen világos. … Jut eszembe, garázsban még soha… vagy te már kipipáltad? – kacsintott a nőre, miközben felfelé húzta rajta a pólót, ami már rég megérett a lomtalanításra. Próbaképpen meghúzta a kocsikilincsét és az ajtó engedelmesen kinyílt. Remélte, hogy nincs benne riasztó, amely a következő percekben hangos szirénázással fogja felverni a környéket, és a nőt el sem engedve addig nyújtózkodott, amíg betornázta mindkettőjüket a hátsó ülésre. Kényelmesen elhelyezkedett rajta, miközben megpróbálta a súlyát elosztani az üléstámlákon támaszkodó kezein, aztán Sylviára bízta, hogy a továbbiakban az aktushoz elengedhetetlen testrészét a helyére kormányozza. Már éppen a legédesebb résznél tartottak, lihegésük visszhangot vert a helyiség falain, amikor hirtelen halk kerregéssel nyílni kezdett a garázsajtó.

Úgy dermedtek meg, mint a reflektorfénybe került nyulak az országút közepén. Peter a háttámla mögé lesve a lassan nyíló ajtó alatt három pár lábat vett észre. Meglehetősen zavarbaejtő volt, hogy egy pár férfi és két pár jól felismerhető gyerek láb kezdett felismerhetővé válni. Behúzta a lábait és behúzta az ajtót, aztán ujjait Sylvia szájára szorítva csendre intette. Az ajtó hangos zörgéssel végképp kinyílt és Jesse dörmögő hangja hallatszott:

-Valaki égve hagyta a villanyt. - azzal az ajtó melletti kapcsolóhoz nyúlt és lekapcsolta. -Biztos, hogy ki tudod hozni a kocsi mellett a bringád? Mert ha összekaristolod, anyád kitekeri a nyakadat. Várj! – húzta vissza Olivert – majd én kiszedem neked. – Hamarosan hatalmas testének árnyéka vetült az autóra, amiben a szerelmesek lapultak. Jesse megállt mellettük, nyilván észrevéve a hátsó ülésen megbújó gerlepárt, aztán visszafojtott nevetéssel a hangjában megszólalt. –Hát, hallod, sok érdekesség van ebben a garázsban. 

-Micsoda? – indult meg feléje a két gyerek, mire szinte ijedten állította meg őket. –Ne gyertek közelebb, mert akkor nem férek el a bringával! – Aztán, hogy a kíváncsiságukat mégiscsak kielégítse, felemelte az elárvult hegedű tokot. –Ki játszik ezen?

Oliver érdeklődése a hangszer láttán a minimálisra csökkent. Megvonta a vállát. Még sosem látta, de nem is különösebben érdekelte a hegedűtok. Valami régi kacat lehet, nyilván nem is fontos, úgyhogy az érdeklődése újra a beígért biciklitúrára koncentrálódott. Türelmetlenül toporogva várta, hogy Kevin apja kiemelje a kocsi elől, aztán amikor végre a kezébe kapta, a két gyerek kisebb diadalordítással nyeregbe pattant odakint. Jesse még toporgott egy kicsit, aztán alig titkolt nevetéssel a hangjában megszólalt: -Na, menjünk, mielőtt valaki még elhúzza a nótánkat, amiért betörtünk a garázsba! – és a következő pillanatban az ajtó ismét csukódni kezdett. 

Sylvia és Peter végre kieresztette a visszatartott levegőt és a korábbi feszültség nevetésbe torkollt.

-Jézusom, soha többé nem merek a szeme elé kerülni. Biztos, hogy észrevett bennünket… - kuncogott a nő, mire Peter megkönnyebbülten érezte, hogy ennyi, ez a kedves, vidám hang is elég volt, hogy a korábbi szenvedély visszatérjen a tagjaiba, különösen abba az egybe. Kinyitotta maga mögött az ajtót, aztán eligazgatta maga alatt Sylviát és a szájára hajolva erőszakosan megcsókolta.

-Asszony, most már csönd legyen! Amíg be nem fejezzük, amibe belekezdtünk, mielőtt ezek ilyen rajtaütésszerűen megzavartak minket, nem vagyok hajlandó semmi másra gondolni, csak arra, hogy milyen bársonyos a bőröd, és milyen sokára lesz, hogy újra érezhetlek. Igaz, akkor talán nem ilyen kényelmetlenül kell összebújnunk, hanem majd az ágyamban, ahol végre rendesen elnyújtózkodhatunk egymáson. Akárki is állította, hogy milyen romantikus tud lenni a szex a kocsi hátsó ülésén, nyilván nem tapasztalatból beszélt, vagy csak simán fogalma sincs a romantikáról, de még a szenvedélyről sem sok. .

-Fogd már be! – lökött rajta egyet a csípőjével Sylvia, aztán lehúzta magához a férfi fejét és nem is engedte el, csak amikor az extázis mámorában már ő maga sem tudta, hogy mit csinál.

*

Peter egészen addig húzta az elkerülhetetlent, amíg az utolsó felszólítás is elhangzott és kénytelen volt a beszállókapuhoz lépni. Amanda ott állt és csípőre tett kezekkel őt várta.

-Már azt hittem, lekésed a gépet. – mormolta halkan, ahogy a jegykezelő a férfi jegyét vizsgálta és a csomagjára ráragasztotta a címkét.

-Nem akartam túl korán érkezni. – vont vállat Peter, mire Amanda beszédes grimaszt vágott.

-Igen, gondolom… és a dolognak persze semmi köze nincs Emilyhez, aki már elfoglalta a helyét. Mellesleg ő is az első osztályon, úgyhogy úgysem kerülheted el.

-Tudom. – sóhajtott Peter és egy kedves mosollyal megköszönte a fiatal alkalmazott ténykedését, aztán Amandát maga előtt terelve a beszálló folyosóhoz lépdelt. A csinos barnahajú stewardess a gépen szolgálatkészen vezette a helyére, és bár sosem kedvelte különösebben az ablak melletti helyet, most betornázta magát és körül sem nézve lezökkent. Amanda mindent értő mosollyal foglalt helyet mellette.

-Szia! – csendült fel mögötte egy hang. –Már azt hittem, lekésed a gépet. – csiripelt Emily csúfolódva. –Hiába na, ahol gyerek van, nehezebb az indulás. – tette hozzá jelentőségteljes hangon, mire Peter akaratlanul is felmordult.

-Erre nézve aligha lehet személyes tapasztalatod.

-Húha, ilyen rossz hangulatban vagy? … De igazad van, én nem tudom, milyen egy gyerek mellől útnak indulni. – a kijelentésből világosan kihallható volt a rosszallás, mintha erről is csak Peter tehetne.  Szerencsére a hangszórókból a kapitány beszélt hozzájuk és hamarosan már a kifutópályán gördültek, hogy megkezdjék hosszú útjukat a messzi Szentpétervár felé. Peter zenét hallgatott, mint mindig, amikor ki akart kapcsolódni az őt körülvevő világból, most éppen az élénk beszélgetésektől zsongó utastérből.

Brian Crain, a fiatal kaliforniai zongorista a Newage ismert és mára már elismert képviselője volt. Néhány felvételét ő maga is kedvelte, de összességében nem értette a fickót körbevevő hisztériát, mert ha egy egész lemeznyi anyagot meghallgatott tőle, a végefelé kifejezetten elálmosodott. Az eleinte frissnek és izgalmasnak tűnő dallamok egy idő után unalomba fúltak. Persze, ez csak az ő véleménye volt, a fickó jegyeladási statisztikái a közönség sokkal kevésbé kritikus fogadtatásáról árulkodtak. Már a második szám ment, ő lehunyta a szemét, hogy demonstrálja, pihenni vágyik, de igazság szerint a gondolatai Sylvia körül jártak.

Tegnap, a majdnem lebukástól éppen csak megmenekülve, fergetegeset szeretkeztek annak az átkozott kocsinak a hátsó ülésén. Még magához sem térhetett, amikor Elmo érdes nyelve nyalta végig a talpát, amitől úgy megijedt, hogy egyrészt orron rúgta a család kedvencét, másrészt az éppen feltápászkodni akaró Sylviát is lefejelte. Komolyan, az egész garázsbeli reggel már erősen hajazott egy bohózatra, kezdve a szomszéd és a gyerekek felbukkanásától, Elmo kis akciójáig, amivel megadta a kegyelemdöfést az ágyban még romantikusnak tervezgetett reggelnek. Nagy nehezen kikászálódtak a kocsiból, ő kávét főzött, amíg Sylvia egy csomag mirelit zöldborsóval az orrát borogatta, aztán lassan búcsúzkodni kezdtek, hogy legyen még ideje otthon összecsomagolni. Egész úton az a gondolat bántotta, hogy Olivertől még elbúcsúzni sem tudott. Tisztában volt vele, hogy a fia meglepően simán egyezett bele a költözésbe, és egyre csak a feketelevest várta, amikor majd kiderül, hogy a gyerek mégsem tudta magát olyan könnyen túltenni a változáson, mint ahogy valamennyien remélték. Hát, az első két hét nehézségeiről megint fogalma sem lesz – húzta el a száját.

Nem tudott elég hálás lenni Sylviának, amiért egyedül belevágott ebbe az egészbe, bár voltak apró félelmei, mire ér majd haza. Különösebb kikötései nem voltak. A nappaliban a zongorának kell uralnia a teret, ennyit kért. A hálószoba készen volt, a gardróbszerű beépített szekrényekben tengernyi hely volt Sylvia ruháinak. A gyerekek is kiválasztották a maguk szobáit, és azoknak a berendezésében abszolút szabadkezet adott nekik. A garázsban elfér minden, aminek pillanatnyilag nem találják a helyét. Aztán ha végre otthon lesz, majd közösen kialakítanak valamit, amit otthonnak lehet nevezni… és amikor végre lenyugodnak a kedélyek, leül Sylviával és megbeszélik a továbbiakat. …Tisztában volt vele, hogy a mai világban nem nagy cucc, ha egy nő és egy férfi házasságlevél nélkül élnek együtt, de itt két kisgyerek színezi a képet, és nekik is jobb lenne, ha tiszta helyzetet teremtenének. Nem mintha ez lett volna a döntő érve, de szükség esetén kész lett volna ilyen nyárspolgári indokra hivatkozni. Lehet, hogy Sylvia volt már férjnél és számára esetleg nem jelent olyan sokat egy darab papír, ami az összetartozásukat igazolja, de Peter számára igenis fontos volt. Családot akart, feleséget és gyerekeket. Ennek első lépéseként pedig elhatározta, hogy Szentpétervárott körülnéz valami különleges eljegyzési gyűrű után. Az elhatározástól egészen felélénkülve kihúzta füléből a fülhallgató apró kis dugóit és nyújtózkodott egyet.

Ha Peter azt hitte, megúszta a kérdezősködést, akkor alaposan tévedett. A gép alig érte el az utazó magasságot, Emily hosszú, értékes gyűrűkkel teli ujjaival a két ülés között előre nyúlva megbökte Amanda vállát. –Cserélhetnénk egy kicsit?