Zongorajáték 46.

-Most már minden rendben lesz! – sóhajtott bizakodva az orvos, ahogy kilépett a kórteremből és az odakint aggódó felnőttekre esett a pillantása. Nem volt nehéz eldönteni, a két páros közül kik tartoznak a hihetetlenül szerencsés kiskölyökhöz. Az anyja láthatóan a teljes összeomlás határán volt, bár az ölében egy kislány ücsörgött ijedten, míg a másik csinos nő csak aggodalommal a szemében simogatott egy kisfiút. A gyerek apja meg, aki a síró asszony mellett állt és  a vállát simogatta... hát, ő le se tagadhatta volna a fiát. Ahogy melléjük lépett, még észrevette, hogy a férfi keze és ruhája véres, még a szája szélén is ott volt a nyállal keverődő rászáradt vér, ahogy nyilván megpróbálta kiszívni a gyerek karjából a mérget. Dicséretes próbálkozás volt, nagy valószínűséggel meg is mentette a kölyök életét.

-Nos, Olivert nagyon szeretik odafönt – intett fejével a plafon felé, és mindenki tudta, hogy egy felsőbb hatalomról beszél -... és jól tették, hogy agyonverték a támadót, mert a tetemet így sikerült beazonosítani, floridai vízi mokaszin volt, más néven halászvipera. Védett állat, de önvédelem volt, így aztán aligha fogják Önöket érte felelősségre vonni. Halálos a mérge, és ami a legrosszabb, ezen a környéken fel sem lett volna szabad bukkannia. Nyilván megint egy megunt kedvenc, akit a gazdája a terráriumból itt engedett szabadon. Szóval, a legjobb volt, amit tehetett, hogy megpróbálta kiszívni a mérget a mentők érkezéséig. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy még nem volt kifejlett példány. Mindenesetre az ellenanyag úgy tűnik, hat, és ez a legfontosabb, mert nem lett volna elég időnk, ha máshonnan kell beszerezni. 

A társaság elszörnyedve rezzent össze, ahogy azt a másik végkifejletet vizionálták, úgyhogy az orvos inkább Peterre irányította a figyelmet.

-Maga is megsérült? – fogta meg a férfi véres kezét, aki kábán rázta a fejét.

-Nem, ez a fiam vére. Nem tudtam, mit csináljak, de azt gondoltam, ha sebet ejtek, hatásosabban tudom szívni, és ... – tétován megrázta a fejét. –Ugye nem csináltam bajt?

-Nem, ahogy mondtam, a lehető legjobban reagált. Jó, hogy volt magánál bicska.

-Az az én érdemem volt – vigyorgott még mindig feszülten Jesse, és ezzel a közbeszólással sikerült kicsit felvidítania a társaságot.

-Ma éjszakára még bent tartjuk, megy az infúzió és egy kis nyugtatót is kap, hogy a keringése is lelassuljon, amíg az utolsó mérgező molekula is ki nem tisztul; de holnap – ha minden rendben – hazavihetik.

-Bemehetünk hozzá? – suttogott Sylvia, mire az orvos biccentett.

-Öt perc, és csak a szülei... így rendben van? – Sylvia és Peter hálásan bólogattak.

*

-Basszus, még most sem tudom elhinni, hogy ez megtörténhetett! – fújtatott Jesse, miközben elfordította az indító kulcsot. Mellette Peter ült, a két asszony és a gyerekek a hátsó ülésen – nélkülözve minden óvintézkedést, hacsak az nem számít annak, hogy úgy kapaszkodtak a kicsikbe, hogy ki sem lehetett volna rángatni őket a kezeik közül. A gyerekülések alighanem ott hevernek még mindig a tisztáson, ahova idegességében kidobálta, amíg Peter a gyerek vérét szívta. Jézusom! Mint egy horrorfilm! – forgatta a szemét, ahogy az olajos zöld színű szörnyetegre gondolt, amely a korhadt farönk belsejéből villámgyors mozdulattal csapott le a legközelebb álló Oliver karjára. Biztos volt benne, hogy rémálmában még előkerül a gonosz kígyófej, amely olyan volt, mintha fémből lett volna kifaragva. A kezében levő lapáttal csak ütötte ahol érte, nem törődve vele, hogy a vagdalkozása talán még horrorisztikusabb lehetett, mint maga a baleset. Egy dolog lebegett csak a szeme előtt, hogy ez a szörnyeteg akár az ő fiát is megtámadhatta volna, vagy belopózott volna a házba és Jerome-re tekeredik... nem, pusztulnia kellett! Utólag aztán hasznosnak is bizonyult az őrjöngése, mert legalább beazonosíthatták és azonnal a megfelelő ellenszérumot alkalmazhatták. Még élénken előtte volt Peter rémült arca, ahogy a menekülni készülő kígyóval nem is foglalkozva ordított, hogy: Kést! Áldotta a cserkészmúltját, amiért a nyaralása majd minden percében ott volt a zsebében a zsebkése. Sosem gondolta volna, hogy egyszer még ilyen jól fog jönni. 

Peterre sandított, aki még mindig úgy nézett ki, mint egy vámpír, de láthatóan nem foglalkoztatta más, csak az, hogy a gyereke életveszélyben volt, és talán most is ott van, a jó doktor bíztató szavai ellenére. Ez őrület!

-Nem lesz semmi baj! – próbált erőt önteni a fickóba, aki ránézett ugyan, de üveges tekintetéből nyilvánvaló volt, hogy még mindig a sápadt, eszméletlen gyereket látja maga előtt. –Nagy voltál, lehet, hogy én ... talán eszembe se jutott volna... istenem, ha ez tegnap történt volna... – dadogott Jesse, miközben a visszapillantó tükörben Claudiát és a fiát nézte. Évek óta járnak ide... isteni szerencse, hogy még soha nem történt velük hasonló. Imádta ezt a helyet, de most biztos volt benne, hogy jó sok időnek kell eltelnie, mire újra felszabadultan tudja élvezni a tópart szépségét. 

Peter kinyújtotta maga elé a kezét, amelyen ott barnállott Oliver vére. Reszketett. A sokk utólag tört rá, most érezte a szinte fémes ízt a szájában, amit még ki sem öblített, mert képtelen lett volna elmozdulni a kórterem ajtaja elől. Új volt az érzés és teljesen letaglózta, mennyire fontosságát tudja veszíteni minden más, amikor egy kilenc éves gyerek görcsökben vonaglik a mentőben. Félrekapta a tekintetét és az elsuhanó fákat nézte, aztán összeszorított szájjal csak annyit nyögött: -Állj meg!

Jesse ijedten taposott a fékbe és alig állt félre az út mellé, amikor Peter szinte kiesett a kocsiból és összegörnyedve hányni kezdett. Sylvia kipattant és megragadta a derekát, hogy valami támaszt biztosítson, de Peter a kezét feltéve intett, hogy nincs szüksége segítségre. Közben Claudia talált egy kis üveg ásványvizet és Kevin kezébe nyomta, hogy adja oda Sylviának, aki hálás mosollyal tekerte le a kupakot és Peter orra alá dugta az üveget. A férfi kiöblítette a száját, aztán megborzolta a gyerek fejét: -Kösz! … Na, menjünk, most már azt hiszem, nem lesz gond!

*

Nem ez volt az az este, amikor kirabolták a hűtőszekrényt. A gyerekek ettek egy keveset, a felnőttek inkább csak étvágytalanul rágcsálták az általuk ott hagyott darabokat, aztán amikor a lányok lefektették a kicsiket, Peter pedig visszaszerelte a gyereküléseket Claudiáék egyterűjébe, Jesse elővette a vésztartalékot, az apja húsz éves whiskey-ét. Kitöltött mindenkinek egy-egy ujjnyit, aztán kiültek a teraszra és a lemenő nap fényében fürdő tavat bámulták.

-Istenem, ha a kezem közé kerülhetne, aki ezt a hüllőt szabadon engedte! – morgott Claudia. –Nem tudok másra gondolni, hogy vajon van-e még… egyáltalán, hogy még mi minden lehet itt az erdőben. Eddig imádtam ide jönni a gyerekekkel, de most legszívesebben összecsomagolnék és indulnék haza.

-Ilyen alapon ki se  mozduljunk otthon a házból, bár, ki tudja, még ott is leselkedhet ránk veszély. – vont vállat a férje. 

-Hihetetlen, milyen hirtelen tud beütni a mennykő – sóhajtott Sylvia. -Épp csak megérkeztünk… az jár a fejemben, hogy isteni csoda, hogy a táborbeli kiruccanásukat baj nélkül megúszták. Képzeljétek el, ha ott az erdőben… két magányos gyerek … és ez történik.

-Inkább nem képzelném el, mert így sem állok messze egy infarktustól – motyogta Peter és a mellét kezdte masszírozni, amelyben egy ideje valóban erős szorítást érzett.

-Ezzel ne viccelj! – intette Jesse -, mert baromira nem akarnám ma még egyszer megjárni a kórházhoz vezető utat. Még a srácaim születésekor is kint dekkoltam a kertben, mert nem bírom a levegőjét. – borzongott meg még az emlékre is.

-Majdnem elvesztettem, pedig még alig ismerjük egymást… - motyogta Peter, szinte nem is hallva a másik férfit.

Sylvia a férfi kezéért nyúlt és felhúzta. –Bocs, srácok, mi lefekszünk. – mondta halkan, miközben tekintetét le sem vette Peterről. A férfi engedelmesen, némán hagyta magát vezetni, nagyjából annyit érzékelve a külvilágból, mint egy alvajáró. Claudiáék szótlanul néztek utánuk. Pontosan értették Peter lelkiállapotát… olyan nehéz hetek álltak mögöttük, és most, amikor lassan, de biztosan megoldódni látszottak a dolgok, ez a majdnem tragédia rányomta a bélyegét mindenre, ami történt ezzel a kis családdal. Soha ennyire még nem volt szükségük egymásra, értették pontosan, úgyhogy Jesse bevállalósan felhörpintette a többieknek kitöltött italokat is, aztán kézen fogta a feleségét és nagyot sóhajtva magához húzta.

-Gyere, feledtesd el velem annak a dögnek még a látványát is!

Sylvia a fürdőszobában lassú mozdulatokkal simogatta le Peter ruháit, aztán megnyitotta a zuhanyt és mielőtt betolta volna alá a férfit, ő maga is ledobálta a ruháját. A kezébe nyomott egy adag tusfürdőt és minden sietség nélkül eldörzsölte a férfi vállain, a keze közé fogta az arcát és lesimogatta róla a port, vért és izzadtságot. Peter mozdulatlanul hagyta magát, minden erő elszállt a tagjaiból, teljesen letaglózta az az érzés, amikor tehetetlenül várta a hírt a kezelőből. Bármit odaadott volna érte, ha azzal  meg nem történtté tehette volna a kígyómarást. Nem tudta még, hogy ez ilyen fájdalmas érzés, aggódni valakiért, aki vér a véredből… kegyetlen lecke volt. Próbálta tartani magát férfiasan, keményen, de Sylvia gyengéd törődő mozdulatai, néma vigasztalása áttörték a gátat és már nem tudta visszatartani a könnyeit. A könnyeit, amelyek félelemben születtek, megkönnyebbülésben áradtak, és elmostak mindent … rettegést, szorongást, türelmetlen várakozást. Nem szégyellte, talán nem is volt igazán tudatában, hogy az arcán folynak le… egyszerűen jól esett, mert a szorítás a szíve körül enyhülni tűnt tőle.

Álltak a melegvíz alatt, Sylvia már nem mosdatta, csak ölelte, mereven tartott mellkasára fektetve az arcát, hallgatva a nyugtalan, zokogni vágyó szív dobbanásait… aztán halkan énekelni kezdett:

„Te is csak emberből vagy, zokogd ki néha magad!

Megszakad kemény szíved, zokogj és így lesz könnyebb!

Férfiak sosem sírnak, így inkább belehalnak.

Ha nő vagy, mentsd meg őket,engedd, hogy könnyezzenek...” (Éliás Tibor)

Utolsó szavait már a saját könnyei fojtották el. Megrázó percek voltak ezek, de talán még soha nem érezték magukat ennyire közel egymáshoz.