-Most már minden rendben lesz! – sóhajtott bizakodva az
orvos, ahogy kilépett a kórteremből és az odakint aggódó felnőttekre esett a
pillantása. Nem volt nehéz eldönteni, a két páros közül kik tartoznak a hihetetlenül
szerencsés kiskölyökhöz. Az anyja láthatóan a teljes összeomlás határán volt, bár
az ölében egy kislány ücsörgött ijedten, míg a másik csinos nő csak
aggodalommal a szemében simogatott egy kisfiút. A gyerek apja meg, aki a síró
asszony mellett állt és a vállát
simogatta... hát, ő le se tagadhatta volna a fiát. Ahogy melléjük lépett, még
észrevette, hogy a férfi keze és ruhája véres, még a szája szélén is ott volt a
nyállal keverődő rászáradt vér, ahogy nyilván megpróbálta kiszívni a gyerek
karjából a mérget. Dicséretes próbálkozás volt, nagy valószínűséggel meg is
mentette a kölyök életét.
-Nos, Olivert nagyon szeretik odafönt – intett fejével a
plafon felé, és mindenki tudta, hogy egy felsőbb hatalomról beszél -... és jól
tették, hogy agyonverték a támadót, mert a tetemet így sikerült beazonosítani,
floridai vízi mokaszin volt, más néven halászvipera. Védett állat, de önvédelem
volt, így aztán aligha fogják Önöket érte felelősségre vonni. Halálos a mérge,
és ami a legrosszabb, ezen a környéken fel sem lett volna szabad bukkannia.
Nyilván megint egy megunt kedvenc, akit a gazdája a terráriumból itt engedett
szabadon. Szóval, a legjobb volt, amit tehetett, hogy megpróbálta kiszívni a
mérget a mentők érkezéséig. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy még nem volt
kifejlett példány. Mindenesetre az ellenanyag úgy tűnik, hat, és ez a
legfontosabb, mert nem lett volna elég időnk, ha máshonnan kell beszerezni.
A társaság elszörnyedve rezzent össze, ahogy azt a másik
végkifejletet vizionálták, úgyhogy az orvos inkább Peterre irányította a
figyelmet.
-Maga is megsérült? – fogta meg a férfi véres kezét, aki
kábán rázta a fejét.
-Nem, ez a fiam vére. Nem tudtam, mit csináljak, de azt
gondoltam, ha sebet ejtek, hatásosabban tudom szívni, és ... – tétován megrázta
a fejét. –Ugye nem csináltam bajt?
-Nem, ahogy mondtam, a lehető legjobban reagált. Jó, hogy
volt magánál bicska.
-Az az én érdemem volt – vigyorgott még mindig feszülten
Jesse, és ezzel a közbeszólással sikerült kicsit felvidítania a társaságot.
-Ma éjszakára még bent tartjuk, megy az infúzió és egy kis
nyugtatót is kap, hogy a keringése is lelassuljon, amíg az utolsó mérgező
molekula is ki nem tisztul; de holnap – ha minden rendben – hazavihetik.
-Bemehetünk hozzá? – suttogott Sylvia, mire az orvos
biccentett.
-Öt perc, és csak a szülei... így rendben van? – Sylvia és
Peter hálásan bólogattak.
*
-Basszus, még most sem tudom elhinni, hogy ez
megtörténhetett! – fújtatott Jesse, miközben elfordította az indító kulcsot.
Mellette Peter ült, a két asszony és a gyerekek a hátsó ülésen – nélkülözve
minden óvintézkedést, hacsak az nem számít annak, hogy úgy kapaszkodtak a
kicsikbe, hogy ki sem lehetett volna rángatni őket a kezeik közül. A
gyerekülések alighanem ott hevernek még mindig a tisztáson, ahova idegességében
kidobálta, amíg Peter a gyerek vérét szívta. Jézusom! Mint egy horrorfilm! –
forgatta a szemét, ahogy az olajos zöld színű szörnyetegre gondolt, amely a
korhadt farönk belsejéből villámgyors mozdulattal csapott le a legközelebb álló
Oliver karjára. Biztos volt benne, hogy rémálmában még előkerül a gonosz
kígyófej, amely olyan volt, mintha fémből lett volna kifaragva. A kezében levő
lapáttal csak ütötte ahol érte, nem törődve vele, hogy a vagdalkozása talán még
horrorisztikusabb lehetett, mint maga a baleset. Egy dolog lebegett csak a
szeme előtt, hogy ez a szörnyeteg akár az ő fiát is megtámadhatta volna, vagy
belopózott volna a házba és Jerome-re tekeredik... nem, pusztulnia kellett!
Utólag aztán hasznosnak is bizonyult az őrjöngése, mert legalább
beazonosíthatták és azonnal a megfelelő ellenszérumot alkalmazhatták. Még élénken
előtte volt Peter rémült arca, ahogy a menekülni készülő kígyóval nem is
foglalkozva ordított, hogy: Kést! Áldotta a cserkészmúltját, amiért a nyaralása
majd minden percében ott volt a zsebében a zsebkése. Sosem gondolta volna, hogy
egyszer még ilyen jól fog jönni.
Peterre sandított, aki még mindig úgy nézett ki, mint egy
vámpír, de láthatóan nem foglalkoztatta más, csak az, hogy a gyereke
életveszélyben volt, és talán most is ott van, a jó doktor bíztató szavai
ellenére. Ez őrület!
-Nem lesz semmi baj! – próbált erőt önteni a fickóba, aki
ránézett ugyan, de üveges tekintetéből nyilvánvaló volt, hogy még mindig a
sápadt, eszméletlen gyereket látja maga előtt. –Nagy voltál, lehet, hogy én ...
talán eszembe se jutott volna... istenem, ha ez tegnap történt volna... –
dadogott Jesse, miközben a visszapillantó tükörben Claudiát és a fiát nézte.
Évek óta járnak ide... isteni szerencse, hogy még soha nem történt velük
hasonló. Imádta ezt a helyet, de most biztos volt benne, hogy jó sok időnek
kell eltelnie, mire újra felszabadultan tudja élvezni a tópart szépségét.
Peter kinyújtotta maga elé a kezét, amelyen ott barnállott
Oliver vére. Reszketett. A sokk utólag tört rá, most érezte a szinte fémes ízt
a szájában, amit még ki sem öblített, mert képtelen lett volna elmozdulni a
kórterem ajtaja elől. Új volt az érzés és teljesen letaglózta, mennyire
fontosságát tudja veszíteni minden más, amikor egy kilenc éves gyerek
görcsökben vonaglik a mentőben. Félrekapta a tekintetét és az elsuhanó fákat
nézte, aztán összeszorított szájjal csak annyit nyögött: -Állj meg!
Jesse ijedten taposott a fékbe és alig állt félre az út
mellé, amikor Peter szinte kiesett a kocsiból és összegörnyedve hányni kezdett.
Sylvia kipattant és megragadta a derekát, hogy valami támaszt biztosítson, de
Peter a kezét feltéve intett, hogy nincs szüksége segítségre. Közben Claudia
talált egy kis üveg ásványvizet és Kevin kezébe nyomta, hogy adja oda
Sylviának, aki hálás mosollyal tekerte le a kupakot és Peter orra alá dugta az
üveget. A férfi kiöblítette a száját, aztán megborzolta a gyerek fejét: -Kösz!
… Na, menjünk, most már azt hiszem, nem lesz gond!
*
Nem ez volt az az este, amikor kirabolták a hűtőszekrényt. A
gyerekek ettek egy keveset, a felnőttek inkább csak étvágytalanul rágcsálták az
általuk ott hagyott darabokat, aztán amikor a lányok lefektették a kicsiket,
Peter pedig visszaszerelte a gyereküléseket Claudiáék egyterűjébe, Jesse
elővette a vésztartalékot, az apja húsz éves whiskey-ét. Kitöltött mindenkinek
egy-egy ujjnyit, aztán kiültek a teraszra és a lemenő nap fényében fürdő tavat
bámulták.
-Istenem, ha a kezem közé kerülhetne, aki ezt a hüllőt
szabadon engedte! – morgott Claudia. –Nem tudok másra gondolni, hogy vajon
van-e még… egyáltalán, hogy még mi minden lehet itt az erdőben. Eddig imádtam
ide jönni a gyerekekkel, de most legszívesebben összecsomagolnék és indulnék
haza.
-Ilyen alapon ki se
mozduljunk otthon a házból, bár, ki tudja, még ott is leselkedhet ránk
veszély. – vont vállat a férje.
-Hihetetlen, milyen hirtelen tud beütni a mennykő –
sóhajtott Sylvia. -Épp csak megérkeztünk… az jár a fejemben, hogy isteni csoda,
hogy a táborbeli kiruccanásukat baj nélkül megúszták. Képzeljétek el, ha ott az
erdőben… két magányos gyerek … és ez történik.
-Inkább nem képzelném el, mert így sem állok messze egy
infarktustól – motyogta Peter és a mellét kezdte masszírozni, amelyben egy
ideje valóban erős szorítást érzett.
-Ezzel ne viccelj! – intette Jesse -, mert baromira nem
akarnám ma még egyszer megjárni a kórházhoz vezető utat. Még a srácaim
születésekor is kint dekkoltam a kertben, mert nem bírom a levegőjét. –
borzongott meg még az emlékre is.
-Majdnem elvesztettem, pedig még alig ismerjük egymást… -
motyogta Peter, szinte nem is hallva a másik férfit.
Sylvia a férfi kezéért nyúlt és felhúzta. –Bocs, srácok, mi
lefekszünk. – mondta halkan, miközben tekintetét le sem vette Peterről. A férfi
engedelmesen, némán hagyta magát vezetni, nagyjából annyit érzékelve a
külvilágból, mint egy alvajáró. Claudiáék szótlanul néztek utánuk. Pontosan értették
Peter lelkiállapotát… olyan nehéz hetek álltak mögöttük, és most, amikor
lassan, de biztosan megoldódni látszottak a dolgok, ez a majdnem tragédia
rányomta a bélyegét mindenre, ami történt ezzel a kis családdal. Soha ennyire
még nem volt szükségük egymásra, értették pontosan, úgyhogy Jesse bevállalósan
felhörpintette a többieknek kitöltött italokat is, aztán kézen fogta a
feleségét és nagyot sóhajtva magához húzta.
-Gyere, feledtesd el velem annak a dögnek még a látványát
is!
Sylvia a fürdőszobában lassú mozdulatokkal simogatta le
Peter ruháit, aztán megnyitotta a zuhanyt és mielőtt betolta volna alá a
férfit, ő maga is ledobálta a ruháját. A kezébe nyomott egy adag tusfürdőt és
minden sietség nélkül eldörzsölte a férfi vállain, a keze közé fogta az arcát
és lesimogatta róla a port, vért és izzadtságot. Peter mozdulatlanul hagyta
magát, minden erő elszállt a tagjaiból, teljesen letaglózta az az érzés, amikor
tehetetlenül várta a hírt a kezelőből. Bármit odaadott volna érte, ha
azzal meg nem történtté tehette volna a
kígyómarást. Nem tudta még, hogy ez ilyen fájdalmas érzés, aggódni valakiért,
aki vér a véredből… kegyetlen lecke volt. Próbálta tartani magát férfiasan,
keményen, de Sylvia gyengéd törődő mozdulatai, néma vigasztalása áttörték a
gátat és már nem tudta visszatartani a könnyeit. A könnyeit, amelyek félelemben
születtek, megkönnyebbülésben áradtak, és elmostak mindent … rettegést,
szorongást, türelmetlen várakozást. Nem szégyellte, talán nem is volt igazán
tudatában, hogy az arcán folynak le… egyszerűen jól esett, mert a szorítás a
szíve körül enyhülni tűnt tőle.
Álltak a melegvíz alatt, Sylvia már nem mosdatta, csak
ölelte, mereven tartott mellkasára fektetve az arcát, hallgatva a nyugtalan,
zokogni vágyó szív dobbanásait… aztán halkan énekelni kezdett:
„Te is csak emberből vagy, zokogd ki néha magad!
Megszakad kemény szíved, zokogj és így lesz könnyebb!
Férfiak sosem sírnak, így inkább belehalnak.
Ha nő vagy, mentsd meg őket,engedd, hogy könnyezzenek...” (Éliás Tibor)
Utolsó szavait már a saját könnyei fojtották el. Megrázó
percek voltak ezek, de talán még soha nem érezték magukat ennyire közel
egymáshoz.
5 megjegyzés:
Mondd az neked valamit, hogy most olvastam zsót is?! ;)
Ti ketten simán kicsináltok engem!
Nagyon tetszett, jucus! <3
Bár a vámpíros kép azért eléggé beakadt nálam ;) (come back to me....) XDDDD
De ahogy igazán apa lesz, pedig már az első perctől jobb sokaknál...
Ahogy Sylvia a menedéke....
Jó volt, na! ;)
K&P
Ez a versrészlet a végén! Jahajj!
Minden szava igaz!
Szóval kígyó! Hát nem kímélted egyáltalán őket....meg minket sem! :o
Simán K.O. volt a fejezet!
Csak Vámpírka oldott kicsit a komoly hangulaton! ;)
Remélem ez volt az utsó nagy huszárvágás a történetben, mert már többet nem bír a ketyegőm! XD
Drámai volt...kikészített!
Jól mondja Gabó, nem kímélted se őket, se minket!
Nagyon jól átadtad a pánikot, a félelmet, a szeretetet....remek volt.
Vámpír.....hangosan felkacagtam :))))
Tetszett, köszönöm, pusza
Ez egyszere nagyon megdöbentő éa megható volt ! Rhea nagyon jó írta gyönyörüen vissza tudod addni az érzelmeket !
A vámpiros résznél nagyon jókat mosolyogtam én is !
üdv Marika
Itt ulok cseznel es varom a reggeli szendvicsem. A kave melle meg ez az izgalom...tettem meg egy cukrot bele...XD. Puszi zso
Megjegyzés küldése