Zongorajáték 49.

-Nem kéne így elkényeztetned! – mormolta Sylvia, ahogy a fiát nézte, aki a büszke birtokosaként szorította magához a makettes dobozt, miközben Kevinnel baktattak fel a szobájába. Claudia és Kevin már egy fél órája várták, hogy hazaérkezzenek.

-Megérdemli a kígyókaland után. – vont vállat mentegetőzve Peter, mintha nem vette volna meg, ha nem történik az a szörnyűség.

-Jaj, mama… Emily néni pedig üdvözletét küldi. – kiabált le a gyerek a lépcső tetejéről, mielőtt eltűnt volna a szobája ajtaja mögött, és Peter kezében megállt a kiskanál, amivel a kávéját kevergette.

-Emily néni? Ki a fene az az Emily néni? – kerekedett el a nő szeme. Egyetlen Emily nevű ismerőse sem volt, olyan meg, akit a fia is ismerhetett volna, végképp nem. –Találkoztatok valakivel? –  nézett kutatóan Peterre, aki a kérdéstől mélybordó színt öltött, ettől pedig a nő végképp kíváncsivá vált, mi több idegessé.

-Hát, összefutottunk egy régi ismerősömmel, ezzel az Emilyvel… nem is tudom, miért mondta Olinak, hogy adja át az üdvözletét. – vont vállat a férfi, próbálva lényegtelenné silányítani a találkozás jelentőségét, magában némán átkozódva, amiért Olivernek fontos volt megemlíteni a találkozást… pedig biztos volt benne, hogy mire kiszálltak a taxiból, megfeledkezett róla.

-Üzent vele. – mutatott rá Claudia közbeszólva, mire mind a ketten úgy néztek rá, mintha ajtót mutattak volna neki. –Most mi van? – nézett rájuk a nő meglepődve. -Te sem gondolhatod, hogy az elmúlt tíz évben nem volt senkije – biccentett a fejével Peter felé. –És te sem, hogy az a nő nem szívta fel magát rajta, hogy van egy fiad. – villantotta Peterre a tekintetét. -Nyilván nem tudott róla, és nem tudhatta, hogy te sem tudtad, szóval most úgy érzi, titkolóztál előtte.  Elég sokkoló lehetett neki is találkozni a letagadhatatlan képmásoddal. Biztosan úgy gondolja, hogy bármi is volt  köztetek, te nem vetted őt annyira komolyan, hogy egy ilyen fontos dologról említést tegyél neki. És üzenni akart mindkettőtöknek ezzel az üdvözlettel, hogy a békés kis burkotokon kívül ott az ordas nagyvilág, amely kész lecsapni az első apró hibátokra. Ez a gondolat egyébként ott van a ti félelmeitekben is.

-Mióta vagy te műkedvelő lélekbúvár? – forgatta a szemét Sylvia a barátnője megfogalmazásán. Utoljára valamelyik női magazinban olvasott ilyen mélyen szántó párkapcsolati elemzést. Más kérdés, hogy a megállapításai telibe találták. Valóban gondolt már rá korábban is, hogy vajon Peter nem akart-e megállapodni valaki mellett ennyi éven át? Hát, most felbukkant valaki a ködös múltból, amihez ugyan neki semmi köze nincs, mégis valamiért idegesítően érzékenyen érintette a gondolat, hogy az illető talán fontosabb lehetett a férfinak akár csak egyetlen órára is, mint ő. Márpedig, ha ez az Emily fontosnak érezte, hogy üzenjen neki, akkor nyilván több volt alkalmi ismerősnél. 

Peter egyelőre szótlanul rágta magában a Claudia által megfogalmazottakat. Hát igen, Emily alighanem azt hiszi, ő eltitkolt előle valamit, akár azt, hogy van egy fia, akár azt, hogy van a világban egy nő, aki akár jogot is formálhatna rá… pedig hát… úgyhogy ezt nyilván a hosszú repülőút alatt majd magyarázni kényszerül, bár szíve szerint nem mondott volna semmit. Végül is, senkinek semmi köze hozzá, hogy közte és Sylvia között miért és hogyan alakultak annak idején a dolgok, hiszen erre az egész szerencsétlen ügyre ők maguk szeretnék legjobban rácsukni a feledés és megbocsátás ajtaját. Viszont, ha lépten-nyomon felbukkan a téma, akkor az meglehetősen megnehezíti a próbálkozásaikat. Ugyanakkor valahol mégis beszélni szeretett volna, azon egyszerű oknál fogva, mert büszke volt a fiára, hogy ez után a rossz, regénybe illő kezdet után képes volt vele valóságos apa-fiú kapcsolatot kialakítani. Beszélni a közelmúlt megrázó felfedezéséről, hogyan lehet  apává válni egyetlen tragikus pillanat alatt. Nyilván segíteni próbált volna akkor is, ha az a nyomorult hüllő Kevin karjára csap le, de nem érezte volna azt a zsigeri rettegést, amit Oliver vonagló kis teste láttán.

Arra rezzent össze, hogy Claudia búcsúzkodik és elnézést kér, amiért kéretlenül is osztotta az észt, úgyhogy fanyarul rámosolygott, mert volt annyira udvarias, hogy ne helyeseljen hangosan, aztán épp csak megvárva, hogy Sylvia becsukja az ajtót a barátnője mögött, majd egy mély levegővételt követően beszélni kezdett. 

-Emily Brouchar annak a londoni ügynökségnek volt az istápoltja, ahova én is kerültem. Csellózik. Két évvel idősebb nálad, az anyja angol, az apja egy francia főnemes, aki amikor legutóbb találkoztunk, félrevont és barátilag közölte velem, hogy ha komolyak a szándékaink, akkor barátkozzam meg a gondolattal, hogy házassági szerződést fog készíttetni a lányával. – vágott egy beszédes grimaszt, ahogy eszébe jutott, a szikár, elegáns férfi netán hozományvadásznak nézte, pedig soha, egyetlen pillanatig sem húzott hasznot a nő vagyonos helyzetéből. Már csak azért sem, mert addigra ő maga is meglehetősen biztos anyagi háttérrel rendelkezett. A szeme megrebbent, ahogy elhessentette ezt a kellemetlen közjátékot és folytatta:

-Rengeteg helyre együtt utaztunk, még közös koncertjeink is voltak, rendre együtt vacsoráztunk, vagy a szabadidőnkben együtt derítettük fel az adott várost, amely éppen vendégül látott minket, aztán egy nap hazakísértem és nála is maradtam. Addigra már biztos volt, hogy te nem is akarsz tudni rólam, és egyszerűen szükségem volt a bizonyosságra, hogy másvalakinek azért még kellek. Ott voltam egy idegen városban, a zenésztársaim este hazamentek a családjukhoz, én meg egy üres lakásba… nem akarom sajnáltatni magam, de baromi egyedül voltam. Magányos voltam, szeretetre éhes és a zene sem orvosság mindenre. Jó ideig úgy voltunk együtt, hogy egyik nap nála, másik nap nálam, ahogy éppen a kedvünk diktálta. Egyszer összekaptunk valamin… már nem is emlékszem, hogy min, lényeg, hogy szakítás lett a dologból… majdnem egy évig nem is találkoztunk, aztán megint közös színpadra sodort az élet, és mind a ketten úgy éreztük, hogy hiba volt az a szakítás. …Nem volt ez valami egetverően nagy szerelem, ő is tudta, hogy a szívem egy része sosem lehet az övé, de úgy tűnt, beéri azzal, amit nyújtani tudok. Három évvel ezelőtt már azon gondolkodtam, megkérem a kezét, de egy este kicsit sokat ittunk, és az alkohol őszintévé tesz bárkit. Összeszólalkoztunk azon, hogy mennyire önző vagyok, amiért a magányom ellen őt használom, de közben nem vagyok képes teljesen átadni magam a kettőnk kapcsolatának. Hogy ő úgy érzi, a kapcsolatunkban láthatatlanul is ott van valaki harmadik, és amíg ezt nem tisztázom magamban, hagyjam őt békén. Nem vitatkoztam vele. Azóta nem láttam. Nem akartam neki bizonygatni, hogy nem áll senki kettőnk közé, mert nem mondtam volna igazat. Pedig akkor még nem is sejtettem, hogy … szóval, Oliverről mit sem tudtam. … És most összefutottunk… talán Claudiának van igaza és tényleg üzenni akart, hogy elvehetett volna tőled, ha beérte volna kevesebbel is, talán nekem, hogy lám… mindig tudta, miért nem tudom teljes szívből odaadni magam abba a kapcsolatba. De mindegy is, ő a múltam része, mostanra egy kedves ismerős… ennyi. – szusszantott nagyot. 

Tényleg csak ennyit akart megosztani Sylviával, mert teljesen szükségtelen lett volna arról beszélnie, hogy Emilyben volt valami, ami ha csak percekre is, de néha tudta vele feledtetni a Sylvia iránt érzett már-már mániákus rajongását. Jó férje lett volna, hűséges is lett volna hozzá, talán még akkor is, ha az élet megtréfálja és összetalálkozott volna Sylviával. Igaz, abba a szíve belehalt volna. Utólag hálás volt Emilynek, amiért kirúgta, mert ezzel a szabadságot adta vissza neki és a reményt, hogy megragadhassa a lehetőséget, ha az életben egyszer mégis megadatna neki. És lám… így is alakult. Úgyhogy talán nem túl nagy áldozat, ha ezek után becsületesen elmeséli neki a közelmúlt történéseit, amik örökre megváltoztatták az életét. Azt, hogy erre a közeljövőben alkalma lesz, inkább már nem mesélte el Sylviának. 

Ennyi! – gondolta összeszorult szívvel Sylvia. Azért ez az ennyi nem kevés lehetett, ha csak felmerült a férfiban a gondolat, hogy feleségül kérje azt a nőt. Vagy az is olyan elhamarkodott lépés lett volna, mint ahogy ő rohant Rey biztonságot nyújtó karjai közé? Nem tudott mit mondani erre a hirtelen kibukott vallomásra. Mit mondhatott volna? Hogy egy épületes hülye? Aki ráadásul most féltékenységet érez valami iránt, amit önként taszított el magától, éa amit most mindketten feledni próbálnak? Valaki odafönt az égben azonban túlságosan szereti őt ahhoz, hogy végképp tönkretehette volna az életét. Még időben felnyitotta a szemét és megadta neki a lehetőséget, hogy megragadja a kínálkozó alkalmat, és megpróbálja rendbe hozni mindazt, amit elrontott, … és csak örülhet, amiért Peter ebben késznek mutatkozott társául szegődni. Nem vehette volna tőle rossz néven azt sem, ha megragadta volna az Emily melletti megnyugvás lehetőségét, de tiszta szívből örült, hogy mégsem tette meg. Mindenesetre kíváncsi volt a nőre, aki fel tudta ébreszteni Peterben a ragaszkodás vágyát… sajgó szívvel vette számításba, hogy nyilván magát a vágyat is. A vágyat, amelyről tudta, hogy nem pusztán a test éhsége, de a léleké is; és amelyről már azt is tudta, hogy senki más nem csillapíthatja, csak Peter.

-Holnapután  indulsz? – kérdezte, hogy témát váltson, aztán a férfi bólintására a kezéért nyúlt. -Thea még anyámnál alszik… Oliver biztosan szívesen menne át Claudiáékhoz… maradj itt ma éjjel!

*

Peter még az esti szeretkezésük kábulatában jólesően nyújtózkodott, és elmosolyodott, ahogy a tekintet tüzét megérezte. Az oldalára fordult és felpattant a szeme, aztán hangosan felnevetett.

Sylvia nem volt az ágyban, de egy bársonyos barna tekintet fixírozta kitartóan. Elmo, a nyelvét lógatva vizslatta a szokatlan szállóvendéget.

-Szia! A gazdi merre van? – kérdezte a kutyát, mintha az képes lenne útbaigazítani. Feljebb húzódott az ágyban és a fürdőszoba felé füllet, de onnan semmiféle nesz nem szűrődött ki. Úgy döntött, hogy vár egy kicsit, hátha Sylvia egy életmentő kávéval szeretné az ágyban meglepni. Körbenézett és elégedetten állapította meg, hogy még a hálószobában is minden jel arra utal, az itt lakók lassan, de biztosan csomagolják össze eddigi életüket… igen, elégedett volt, mert tudta, hogy ez egyben azt is jelenti, hogy mire visszatér Oroszországból, addigra jó eséllyel be is rendezkednek a házában. Sajnálta, hogy nem segíthet, de a nő biztosította róla, hogy egyedül is le tudja vezényelni a költözést. Igazából hálás is volt érte, mert a felújítással járó vircsaft is eléggé megviselte az idegeit. Elmora nézett, és próbálta elképzelni a szőrös családtagot, aki olyan természetességgel fogadta el őt, hogy hogyan forgatja majd fel a nyugodt életét. Szóval, akkor hamarosan a zenélés mellett gyereknevelés és kutyasétáltatás töltik ki majd a napjait? Rosszabbat is el tudott volna képzelni. Bónusznak pedig ott voltak az éjszakák, mint ez a mostani is – borzongott bele az emlékezésbe, ahogy Sylvia lelkes együttműködőként veszett el vele az érzékek birodalmában. Hogy is gondolhatta valaha is, hogy beérheti langyos együttlétekkel, amikor a vele való szeretkezésnél élettelibb élménye soha nem volt? Sylvia mindent odaadott, de cserébe mindent ki is sajtolt belőle, és ő élvezte ennek az adok-kapoknak minden pillanatát. De hol lehet? – kerekedett felül benne a türelmetlenség. Felkelt és magára rántotta az alsóját, aztán Elmoval a nyomában a nő keresésére indult.