-Nem kéne így elkényeztetned! – mormolta Sylvia, ahogy a
fiát nézte, aki a büszke birtokosaként szorította magához a makettes dobozt,
miközben Kevinnel baktattak fel a szobájába. Claudia és Kevin már egy fél órája
várták, hogy hazaérkezzenek.
-Megérdemli a kígyókaland után. – vont vállat mentegetőzve Peter,
mintha nem vette volna meg, ha nem történik az a szörnyűség.
-Jaj, mama… Emily néni pedig üdvözletét küldi. – kiabált le
a gyerek a lépcső tetejéről, mielőtt eltűnt volna a szobája ajtaja mögött, és
Peter kezében megállt a kiskanál, amivel a kávéját kevergette.
-Emily néni? Ki a fene az az Emily néni? – kerekedett el a
nő szeme. Egyetlen Emily nevű ismerőse sem volt, olyan meg, akit a fia is
ismerhetett volna, végképp nem. –Találkoztatok valakivel? – nézett kutatóan Peterre, aki a kérdéstől
mélybordó színt öltött, ettől pedig a nő végképp kíváncsivá vált, mi több
idegessé.
-Hát, összefutottunk egy régi ismerősömmel, ezzel az
Emilyvel… nem is tudom, miért mondta Olinak, hogy adja át az üdvözletét. – vont
vállat a férfi, próbálva lényegtelenné silányítani a találkozás jelentőségét,
magában némán átkozódva, amiért Olivernek fontos volt megemlíteni a
találkozást… pedig biztos volt benne, hogy mire kiszálltak a taxiból,
megfeledkezett róla.
-Üzent vele. – mutatott rá Claudia közbeszólva, mire mind a
ketten úgy néztek rá, mintha ajtót mutattak volna neki. –Most mi van? – nézett
rájuk a nő meglepődve. -Te sem gondolhatod, hogy az elmúlt tíz évben nem volt
senkije – biccentett a fejével Peter felé. –És te sem, hogy az a nő nem szívta
fel magát rajta, hogy van egy fiad. – villantotta Peterre a tekintetét. -Nyilván
nem tudott róla, és nem tudhatta, hogy te sem tudtad, szóval most úgy érzi,
titkolóztál előtte. Elég sokkoló
lehetett neki is találkozni a letagadhatatlan képmásoddal. Biztosan úgy
gondolja, hogy bármi is volt köztetek,
te nem vetted őt annyira komolyan, hogy egy ilyen fontos dologról említést
tegyél neki. És üzenni akart mindkettőtöknek ezzel az üdvözlettel, hogy a békés
kis burkotokon kívül ott az ordas nagyvilág, amely kész lecsapni az első apró
hibátokra. Ez a gondolat egyébként ott van a ti félelmeitekben is.
-Mióta vagy te műkedvelő lélekbúvár? – forgatta a szemét
Sylvia a barátnője megfogalmazásán. Utoljára valamelyik női magazinban olvasott
ilyen mélyen szántó párkapcsolati elemzést. Más kérdés, hogy a megállapításai
telibe találták. Valóban gondolt már rá korábban is, hogy vajon Peter nem
akart-e megállapodni valaki mellett ennyi éven át? Hát, most felbukkant valaki
a ködös múltból, amihez ugyan neki semmi köze nincs, mégis valamiért
idegesítően érzékenyen érintette a gondolat, hogy az illető talán fontosabb
lehetett a férfinak akár csak egyetlen órára is, mint ő. Márpedig, ha ez az
Emily fontosnak érezte, hogy üzenjen neki, akkor nyilván több volt alkalmi
ismerősnél.
Peter egyelőre szótlanul rágta magában a Claudia által
megfogalmazottakat. Hát igen, Emily alighanem azt hiszi, ő eltitkolt előle
valamit, akár azt, hogy van egy fia, akár azt, hogy van a világban egy nő, aki
akár jogot is formálhatna rá… pedig hát… úgyhogy ezt nyilván a hosszú repülőút
alatt majd magyarázni kényszerül, bár szíve szerint nem mondott volna semmit.
Végül is, senkinek semmi köze hozzá, hogy közte és Sylvia között miért és
hogyan alakultak annak idején a dolgok, hiszen erre az egész szerencsétlen
ügyre ők maguk szeretnék legjobban rácsukni a feledés és megbocsátás ajtaját.
Viszont, ha lépten-nyomon felbukkan a téma, akkor az meglehetősen megnehezíti a
próbálkozásaikat. Ugyanakkor valahol mégis beszélni szeretett volna, azon
egyszerű oknál fogva, mert büszke volt a fiára, hogy ez után a rossz, regénybe
illő kezdet után képes volt vele valóságos apa-fiú kapcsolatot kialakítani.
Beszélni a közelmúlt megrázó felfedezéséről, hogyan lehet apává válni egyetlen tragikus pillanat alatt. Nyilván
segíteni próbált volna akkor is, ha az a nyomorult hüllő Kevin karjára csap le,
de nem érezte volna azt a zsigeri rettegést, amit Oliver vonagló kis teste
láttán.
Arra rezzent össze, hogy Claudia búcsúzkodik és elnézést
kér, amiért kéretlenül is osztotta az észt, úgyhogy fanyarul rámosolygott, mert
volt annyira udvarias, hogy ne helyeseljen hangosan, aztán épp csak megvárva,
hogy Sylvia becsukja az ajtót a barátnője mögött, majd egy mély levegővételt
követően beszélni kezdett.
-Emily Brouchar annak a londoni ügynökségnek volt az
istápoltja, ahova én is kerültem. Csellózik. Két évvel idősebb nálad, az anyja
angol, az apja egy francia főnemes, aki amikor legutóbb találkoztunk, félrevont
és barátilag közölte velem, hogy ha komolyak a szándékaink, akkor barátkozzam
meg a gondolattal, hogy házassági szerződést fog készíttetni a lányával. –
vágott egy beszédes grimaszt, ahogy eszébe jutott, a szikár, elegáns férfi
netán hozományvadásznak nézte, pedig soha, egyetlen pillanatig sem húzott hasznot
a nő vagyonos helyzetéből. Már csak azért sem, mert addigra ő maga is
meglehetősen biztos anyagi háttérrel rendelkezett. A szeme megrebbent, ahogy
elhessentette ezt a kellemetlen közjátékot és folytatta:
-Rengeteg helyre együtt utaztunk, még közös koncertjeink is
voltak, rendre együtt vacsoráztunk, vagy a szabadidőnkben együtt derítettük fel
az adott várost, amely éppen vendégül látott minket, aztán egy nap hazakísértem
és nála is maradtam. Addigra már biztos volt, hogy te nem is akarsz tudni
rólam, és egyszerűen szükségem volt a bizonyosságra, hogy másvalakinek azért
még kellek. Ott voltam egy idegen városban, a zenésztársaim este hazamentek a
családjukhoz, én meg egy üres lakásba… nem akarom sajnáltatni magam, de baromi
egyedül voltam. Magányos voltam, szeretetre éhes és a zene sem orvosság
mindenre. Jó ideig úgy voltunk együtt, hogy egyik nap nála, másik nap nálam,
ahogy éppen a kedvünk diktálta. Egyszer összekaptunk valamin… már nem is
emlékszem, hogy min, lényeg, hogy szakítás lett a dologból… majdnem egy évig
nem is találkoztunk, aztán megint közös színpadra sodort az élet, és mind a
ketten úgy éreztük, hogy hiba volt az a szakítás. …Nem volt ez valami
egetverően nagy szerelem, ő is tudta, hogy a szívem egy része sosem lehet az
övé, de úgy tűnt, beéri azzal, amit nyújtani tudok. Három évvel ezelőtt már
azon gondolkodtam, megkérem a kezét, de egy este kicsit sokat ittunk, és az
alkohol őszintévé tesz bárkit. Összeszólalkoztunk azon, hogy mennyire önző
vagyok, amiért a magányom ellen őt használom, de közben nem vagyok képes
teljesen átadni magam a kettőnk kapcsolatának. Hogy ő úgy érzi, a
kapcsolatunkban láthatatlanul is ott van valaki harmadik, és amíg ezt nem
tisztázom magamban, hagyjam őt békén. Nem vitatkoztam vele. Azóta nem láttam.
Nem akartam neki bizonygatni, hogy nem áll senki kettőnk közé, mert nem mondtam
volna igazat. Pedig akkor még nem is sejtettem, hogy … szóval, Oliverről mit
sem tudtam. … És most összefutottunk… talán Claudiának van igaza és tényleg
üzenni akart, hogy elvehetett volna tőled, ha beérte volna kevesebbel is, talán
nekem, hogy lám… mindig tudta, miért nem tudom teljes szívből odaadni magam
abba a kapcsolatba. De mindegy is, ő a múltam része, mostanra egy kedves
ismerős… ennyi. – szusszantott nagyot.
Tényleg csak ennyit akart megosztani Sylviával, mert
teljesen szükségtelen lett volna arról beszélnie, hogy Emilyben volt valami,
ami ha csak percekre is, de néha tudta vele feledtetni a Sylvia iránt érzett
már-már mániákus rajongását. Jó férje lett volna, hűséges is lett volna hozzá,
talán még akkor is, ha az élet megtréfálja és összetalálkozott volna Sylviával.
Igaz, abba a szíve belehalt volna. Utólag hálás volt Emilynek, amiért kirúgta,
mert ezzel a szabadságot adta vissza neki és a reményt, hogy megragadhassa a
lehetőséget, ha az életben egyszer mégis megadatna neki. És lám… így is
alakult. Úgyhogy talán nem túl nagy áldozat, ha ezek után becsületesen elmeséli
neki a közelmúlt történéseit, amik örökre megváltoztatták az életét. Azt, hogy
erre a közeljövőben alkalma lesz, inkább már nem mesélte el Sylviának.
Ennyi! – gondolta összeszorult szívvel Sylvia. Azért ez az ennyi nem kevés lehetett, ha csak
felmerült a férfiban a gondolat, hogy feleségül kérje azt a nőt. Vagy az is
olyan elhamarkodott lépés lett volna, mint ahogy ő rohant Rey biztonságot
nyújtó karjai közé? Nem tudott mit mondani erre a hirtelen kibukott vallomásra.
Mit mondhatott volna? Hogy egy épületes hülye? Aki ráadásul most féltékenységet
érez valami iránt, amit önként taszított el magától, éa amit most mindketten feledni
próbálnak? Valaki odafönt az égben azonban túlságosan szereti őt ahhoz, hogy
végképp tönkretehette volna az életét. Még időben felnyitotta a szemét és megadta
neki a lehetőséget, hogy megragadja a kínálkozó alkalmat, és megpróbálja rendbe
hozni mindazt, amit elrontott, … és csak örülhet, amiért Peter ebben késznek
mutatkozott társául szegődni. Nem vehette volna tőle rossz néven azt sem, ha
megragadta volna az Emily melletti megnyugvás lehetőségét, de tiszta szívből
örült, hogy mégsem tette meg. Mindenesetre kíváncsi volt a nőre, aki fel tudta
ébreszteni Peterben a ragaszkodás vágyát… sajgó szívvel vette számításba, hogy
nyilván magát a vágyat is. A vágyat, amelyről tudta, hogy nem pusztán a test
éhsége, de a léleké is; és amelyről már azt is tudta, hogy senki más nem
csillapíthatja, csak Peter.
-Holnapután indulsz?
– kérdezte, hogy témát váltson, aztán a férfi bólintására a kezéért nyúlt. -Thea
még anyámnál alszik… Oliver biztosan szívesen menne át Claudiáékhoz… maradj itt
ma éjjel!
*
Peter még az esti szeretkezésük kábulatában jólesően
nyújtózkodott, és elmosolyodott, ahogy a tekintet tüzét megérezte. Az oldalára
fordult és felpattant a szeme, aztán hangosan felnevetett.
Sylvia nem volt az ágyban, de egy bársonyos barna tekintet
fixírozta kitartóan. Elmo, a nyelvét lógatva vizslatta a szokatlan
szállóvendéget.
-Szia! A gazdi merre van? – kérdezte a kutyát, mintha az
képes lenne útbaigazítani. Feljebb húzódott az ágyban és a fürdőszoba felé
füllet, de onnan semmiféle nesz nem szűrődött ki. Úgy döntött, hogy vár egy
kicsit, hátha Sylvia egy életmentő kávéval szeretné az ágyban meglepni.
Körbenézett és elégedetten állapította meg, hogy még a hálószobában is minden
jel arra utal, az itt lakók lassan, de biztosan csomagolják össze eddigi
életüket… igen, elégedett volt, mert tudta, hogy ez egyben azt is jelenti, hogy
mire visszatér Oroszországból, addigra jó eséllyel be is rendezkednek a
házában. Sajnálta, hogy nem segíthet, de a nő biztosította róla, hogy egyedül
is le tudja vezényelni a költözést. Igazából hálás is volt érte, mert a
felújítással járó vircsaft is eléggé megviselte az idegeit. Elmora nézett, és
próbálta elképzelni a szőrös családtagot, aki olyan természetességgel fogadta
el őt, hogy hogyan forgatja majd fel a nyugodt életét. Szóval, akkor hamarosan a
zenélés mellett gyereknevelés és kutyasétáltatás töltik ki majd a napjait?
Rosszabbat is el tudott volna képzelni. Bónusznak pedig ott voltak az éjszakák,
mint ez a mostani is – borzongott bele az emlékezésbe, ahogy Sylvia lelkes
együttműködőként veszett el vele az érzékek birodalmában. Hogy is gondolhatta
valaha is, hogy beérheti langyos együttlétekkel, amikor a vele való
szeretkezésnél élettelibb élménye soha nem volt? Sylvia mindent odaadott, de
cserébe mindent ki is sajtolt belőle, és ő élvezte ennek az adok-kapoknak
minden pillanatát. De hol lehet? – kerekedett felül benne a türelmetlenség.
Felkelt és magára rántotta az alsóját, aztán Elmoval a nyomában a nő keresésére
indult.
4 megjegyzés:
Csak azt ne mondd, h.Sylvia felkerekedett, h. beszéljen Emilyvel....vagy Emily felkereste őt.XD
Én úgy emlékeztem, h. ez a csellista egy fiatal lány volt és nem ilyen komoly családi háttérre emlékeztem, de lehet,h.keverem a dolgokat?
Emilyről csak ennyit tudtunk eddig ;)
"A távolság a segítségére volt, aztán megismerte Emilyt, és utána már-már abban reménykedett, hogy egyszer talán még boldog is tud lenni újra. De az Emilyvel kapcsolatos ábrándjai teljes zsákutcának bizonyultak. Mintha az, hogy ő családot akart, valami furcsa és perverz gondolat lett volna. Amikor egy veszekedés hevében a lány azt vágta a fejéhez, hogy őt úgyis csak valaki pótlékának választotta, abban is sok igazság lehetett, mert nem egyszer vette észre magán, hogy összehasonlítja Sylviával és legtöbbször a hűtlen leányzó maradt győztesen a porondon. De hitte, hogy tisztességes férje lehetett volna Emilynek is, aki azonban nem a tisztességét akarta, hanem a szívét. Amit már nem tudott odaadni senkinek. Utána már nem is erőlködött. Ha adódott valami, vagy inkább valaki, élt a lehetőséggel, ha hónapokig senki, akkor úgy is jó volt. A zenével kötelezte el magát, és ennyi megfelelt neki. Többnyire. De néha, álmatlanul heverve egy idegen szállodai ágyon, összefacsarodott szívvel vágyott valami után, ami úgy tűnt – már örökre elveszett a számára."
És ilyen egyszerű őszintének lenni ;)
Tekintve az orosz turnétól.... *FP*
Én a helyükben lájkolnám Clau okoskodását....
Tetszett, jucus!
K&P
*eltekintve*
Megjegyzés küldése