Zongorajáték 45.

-Anya! Nem hiszem el! Mit keres itt? – suttogta az indulattól fojtott hangon Sylvia, ahogy az apja őszülő haját észrevette a bérelt lakás teraszán. Csak egy percre akart beugrani, de az apja látványától ez az idő is túl soknak tűnt.

-Syl, leéltem vele negyven évet. Nem olyan rossz ember, csak túlzásba vitte az érted való aggódást. – simogatta meg a lánya karját Loretta. Mint anyát rettentően bántotta, hogy a lánya és a férje között hadiállapot uralkodik, és nagyon szerette volna kibékíteni a családját… -Hibázott, ezt nem is próbálom szépíteni, de nem rosszindulatból tette, és nagyon megbánta. Rettentően hiányoztok neki. Tudod, …visszavontam a válókeresetet, és békülni próbálunk. Nem kívánom, hogy megérts, de próbáld elfogadni, hogy nekem hiányzik! Az apád, lehetnél vele kicsit megbocsátóbb, hiszen te sem voltál mentes a hibától… talán ma sem vagy. Emberek vagyunk, akik hibázunk, és nem a mi dolgunk az ítélkezés. 

-A mesterkedésének hála majdnem egész hátralévő életemre boldogtalanná tett. – szipogott dacosan Sylvia.

-Na, azért abban megvolt a te saját szereped is, kincsem! – emelte fel a kezét az asszony, hogy megállítsa a lánya vádaskodását. Imádta őt, de most tükröt kellett tartson eléje. –Nézd, Syl… senki nem tagadja, hogy nehéz tíz év áll mögötted, de kicsim, te sem harcoltál a szerelmedért… az élet neked nyújtott egy második esélyt, és elég okos voltál hozzá, hogy megragadd… ne tagadd meg ezt a lehetőséget az apádtól, kérlek! 

-Jó, most erről nem akarok beszélni… - rázta meg a fejét Sylvia. A mamával reménytelen volt vitatkozni már kiskorában is, mert mindig elérte, hogy önvizsgálatot tartson és ennek aztán az lett a következménye, hogy egy idő látni kezdte a maga hibáit is. Most nem akarta, mert egyszerűen szüksége volt bűnbakra, akit okolhat az elvesztegetett tíz évért. –Csak azért jöttem, hogy szóljak, Peterrel elutazunk Claudiáék után néhány napra, talán a hét végéig. … És anya, …. ha Oliver és Thea beleegyeznek, hamarosan összeköltözünk Peterrel, eladom a házat és Princetonba megyünk mi is … és … ha még akkor is akarja, hozzámegyek feleségül. – vágta ki dacosan, mint aki még mindig attól tart, hogy a családja bele kíván szólni az életébe.

-Gratulálok kincsem! – ragyogott fel megkönnyebbülve az anyja szeme, amely pontosan olyan volt, mint az övé. –De nem lesz ez túl gyors? Biztosak vagytok benne, hogy ezt akarjátok? – sütött át az aggodalom a nő látszólagos nyugodt stílusán.

-Anya! Volt tíz évünk, hogy rájöjjünk. – grimaszolt a lánya, mire Loretta Deaver megrázta a fejét.

-Ó, nem! Volt tíz évetek, hogy a valaha volt vagy képzelt sérelmeiteket dédelgessétek. Ez most egy hirtelen fellángolás, olyan, mintha most szeretettetek volna egymásba először. … És mit akarsz csinálni? Kiveszed a gyerekeket az iskolából és elköltöztök mindannyian Princetonba? Hiszen ott nem ismernek senkit, nem lesznek barátaik… Kicsim, gondoljátok ezt át jobban, ne siessétek el, mert könnyen szerezhettek ebben a kapkodásban olyan sebeket, amik fájdalmasabbak lesznek, mint a korábbiak, mert ezeket már egymásnak okozzátok, nem foghatjátok a környezet áskálódására. 

-Anya! Én csak a terveimről beszéltem… a terveinkről – helyesbített a lány. –De döntést csak akkor hozunk, ha mindenki végiggondolta a dolgot. A gyerekek is. Princeton egyébként nem a világvége, remek iskolák vannak ott is, és ebben a korban hamar szereznek majd új barátokat.

-Jó, én nem is akartam beleszólni, csak hát az anyád vagyok, nem rejthetem véka alá a véleményemet, nem igaz? Na, menj, köszönj apádnak! – intett a terasz felé, de Sylvia megrázta a fejét.

-Ne haragudj, még nem megy. Nem akarok úgy tenni, mintha semmi sem történt volna. Ezt lehet, hogy ti meg tudjátok tenni, de én azt akarom, hogy ő jöjjön el hozzám, mert azzal ismeri el, hogy tisztában van vele, nagyot hibázott. Amíg nem ismeri el a felelősségét a történtekben, addig nincs mit mondanunk egymásnak. 

-Syl, hatvanöt éves, ne akard most megváltoztatni, mert reménytelen! Egy idős ember, aki szeret téged, és megérdemli a gyermeke tiszteletét. – csóválta a fejét az anyja, de Sylvia hajthatatlan maradt.

-A kor állapot, nem érdem. A tiszteletem az övé volt és visszaélt vele. Ismerje el, hogy hibázott, és akkor lesz miről beszélnünk! … Most megyek… vigyázz magadra, és ha visszajöttünk, majd telefonálok – nyomott egy puszit az anyja arcára, aztán kilépett a lakásból, hátra sem pillantva a terasz felé. Így nem láthatta, hogy az apja ott állt az ajtóban és minden szavát hallotta.

*

Sylvia az indulás pillanatától jól elvolt a saját gondolataival. Nem hagyta nyugodni az anyjával folytatott beszélgetés, ezért aztán kellemesebb emlékeket hívott elő a közelmúltból. Lehunyta a szemét, hogy megmeneküljön Peter érdeklődő tekintete elől, de az emlékezés állandóan pírt csalt az arcára, úgyhogy a férfinak nem kellett nagyon megerőltetnie magát, hogy elképzelje, hol jár az esze. Ő maga sem volt ezzel másként, de neki a vezetésre kellett koncentrálnia, így aztán bekapcsolta a rádiót és megpróbált nem Sylvia felé nézegetni. Legalábbis nem túl sűrűn. Este úgyis újra a karjába zárhatja, addig pedig legalább gyakorolja a türelem nemes erényét, mert a gyerekek szeme láttára úgysem csókolhatja meg valahányszor csak eszébe jut. Az eltelt nap és a ma délelőtt alapján pedig nyugodtan beismerheti, állandóan ezen jár az agya. Ma reggel olyan ígéretet csikart ki a nőből, amely több bizonytalan tényezőre épült. Ezek közül igazából csak a gyerekek miatt aggódott, de reménykedett, hogy nem csúszik hiba az eddigi, viszonylag gördülékenyen alakuló kapcsolatukba. Oliverben bízott, és igazából az ő szava volt a döntő. Tudta, hogy talán egy kicsit erőszakos volt, de tudta azt is, hogy ugyanezt akarná egy hét, egy hónap, vagy akár egy év múlva is. Már éppen elég időt elvesztegettek, minek húzták volna még tovább... És akkor azt az apróságot már meg sem említette Sylviának, hogy a kádbeli hancúrozásnál elfeledkeztek védekezni, úgyhogy ... nem akarta beleélni magát, hiszen ez végképp túl gyorsan jött volna, de képtelen volt szabadulni a gömbölyödő hasú Sylvia képétől... szóval,  jobb, ha ő is belenyugszik, hogy néhány héten belül Princetonba költözik a gyerekeivel.

Sylvia hajnalban a karjában ébredt. A takarót a füléig felhúzta, a feje pedig Peter mellén pihent. Ébredés után lustán elmosolyodott, ahogy a férfi szívének erőteljes dobolását hallgatta. Minden porcikájuk összesimult, lábaival körbefonta Petert, és a bőrük szinte izzott, ahol érintkezett. Ahogy kitisztult a tudata, eszébe jutott az előző nap és éjszaka szex-marathonja, és vigyorogva tapasztalta önmagán, hogy telhetetlennek bizonyult nemcsak Peter, de ő maga is. A gondolataitól máris vágyakozóvá vált és kéjesen kutatva simított végig a férfi testén, hogy aztán az ajkával kövesse kíváncsi keze nyomát. Mikor megérezte a füle alatt doboló szív ritmusának felgyorsulását, elégedetten emelte meg a fejét, hogy a férfi szemébe nézhessen. Peter írisze az álomból ébredve még tompán csillogott, de ébren volt, tettre készen. Ezúttal nem volt gyengéd, sőt … követelőző volt, és ereje éppen olyan nyers volt, mint a vágy, amely majd szétfeszítette. Sylvia nem is akarta, hogy ezúttal gyengéd legyen. Már ismerte a férfi óvatos finomságát, szenvedélyét, vágyának elsöprő erejét és valósággal megmámorosodott a tudattól, amiért képes rá, hogy minden önuralmától és önfegyelmétől megfossza őt. Csekély ár volt cserébe, hogy ő maga is sutba dobta a rá jellemző szemérmét és visszafogottságát. Peterrel szeretkezni maga volt az Élet, és ennek az életnek voltak sötétebb színei is. Soha nem hitte magáról, hogy két gyerek után is képes sikoltva többet és többet követelni, harapni és úgy túrni a férfi haját, hogy majd kitépi a fényes tincseket. Mint ahogy Peter kezenyoma is alighanem ott marad majd a csípőjén és a mellein, de egy pillanatra sem bánta. Egyszer egy barátnője azt mondta neki, hogy visszataszító, ha egy férfi megjelöl egy nőt, de ő csak büszkeséget és elégedett örömet érzett ezért. A végén kimerülten ziháltak, de még mindig egymást szorítva várták a visszatérést az érzékek birodalmából.

*

-Nagyon látszik rajtam? – állította meg Sylvia Petert, ahogy a Jesse által megadott GPS adatok szerinti ház melletti tisztáson leparkoltak, és a csomagjaikat magukhoz véve a ház felé indultak.

-Micsoda? – nézett végig rajta zavartan Peter.

-Á, hagyjuk, ha nem látod, akkor nyilván nem. – legyintett a nő.

-De komolyan, mit kellett volna észrevennem? Levágattad a hajad? – pásztázta újra és újra végig Sylviát, de a pajzán gondolatokon kívül más nem igazán jutott eszébe.

-Jézusom, Pete… csak arra voltam kíváncsi, hogy a homlokomra van-e írva, hogy lefeküdtem veled? – sóhajtott Sylvia feléje fordulva és a szemét forgatva, amiért magyaráznia kell a dolgot, mire Peter elvigyorodott, ahogy a nő háta mögött kinyílt az ajtó és a kérdés-feleletnek pont Jesse lehetett a fültanuja. Már éppen válaszolni akart, amikor a másik férfi megelőzte.

-Sziasztok! Nyugi, én látom rajtatok, de a kölyköknek nem hiszem, hogy fel fog tűnni. Vagy ha igen, akkor se akadnak ki jobban, mint amikor tegnap este ránk nyitották az ajtót. 

-Micsoda? – sápadt el Sylvia, mire a vöröshajú óriás hahotázva kivette a kezéből a csomagot.

-Nem volt vészes. A takaró alatt voltunk, úgyhogy aligha láttak bármit is. Gondolnunk kellett volna rá, mert elég nagy vihar volt, dörgött, villámlott, és ilyenkor Kevin mindig megjelenik. Most is jött, csak hozta magával a srácaidat is. Úgyhogy a végén én Jerome szobájában aludtam, ők meg Claudiával az ágyunkban. Persze addigra felöltöztünk, ők meg gondolom kitárgyalták egymás között, hogy vajon miért kellett testületileg megnézniük, hogy Jer alszik-e még. De hát valamit magunkra kellett kapjunk, nem igaz?

Sylvia tágra nyílt szemekkel hallgatta a vidám beszámolót, Peter kárörvendő vigyorral, egészen addig, amíg rá nem jött, hogy ilyen helyzetbe még ők is kerülhetnek nem is olyan sokára. 

-Mama! – szaladt eléjük Thea, és az anyja derekát megölelve olyan szorosan bújt hozzá, hogy Sylvia egészen megriadt. Ennyire hiányzott volna a lányának? Vagy ennyire összezavarta, amit Kevin szülei között látott?

-Szia anya! – kiabált be a tópartról sokkal lazábban Oliver, aztán vissza is tért fontos feladatához, hogy Kevinnel elkészítsék az esti sütögetéshez a máglyát. Már egy jó órája a víz által partra sodort ágakat gyűjtögették össze, de fáradhatatlanok voltak. Elmo lelkesen cipelte velük a gallyakat, időnként leheveredve és elrágcsálva egy-egy fiatalabb hajtást.

Peter kicsit csalódottan toporgott a háttérben, amiért őt nem üdvözölte senki a házigazdán kívül, és már majdnem elfogadta Jesse-től az üdvözlő sört, amikor Oliver kiáltása harsant:

-Peter, gyere segíteni! Ezt nem tudjuk kihúzni a vízből.

A férfi pillantása a partra siklott és elmosolyodott, ahogy a két gyerek egy hatalmas, nyilván odvas, vízen úszó fatörzset rángatott a víz szélén állva. Aztán nem mosolygott, hanem halálra váltan rohanni kezdett, megfeledkezve lába gyengeségéről, amikor a fia egy éles sikítást követően összeesett a partmenti kavicsokon.