Lakótársak 14. rész

A parkban kitehették volna a teltház táblát, mert a nap szokatlanul melegen sütött, ezért aki csak tehette, megragadta az alkalmat egy kis piknikre, andalgásra, kutyasétáltatásra. Robert és Emma kézenfogva sétálgattak és nevetve húzódtak félre a vadul suhanó görkorcsolyások elől.

-Ez majdnem olyan, mint otthon Los Angelesben – nevetett Emma és nem egészen értette, hogy ez a mondat miért olvasztotta le a fiúról a mosolyt. -Mi baj van? – rántotta meg a kezét.

-Még semmi, csak eszembe jutott, hogy Te a kontinens túloldalán vagy otthon. Még ha most itt is vagy velem, de mikor jön el az a pillanat, amikor felülsz egy repülőre, ami négyezer kilométerre visz tőlem?

-Nem korai máris az elválásunkra gondolni? – nézett rá kutatóan Emma, mint aki attól tart, hogy ez a beszélgetés csak bevezető ahhoz, hogy a fiú közölje, nem tervez hosszú távra.

-Vissza fogsz menni? – tette fel mazochista módon a kérdést Robert és kíváncsian várta, hogy Emma mennyi tétovázás után, milyen választ ad.

-Azt hiszem, egyszer visszamegyek. Talán. Szerettem ott élni. De nem tudom, Robert. Most azt gondolom, nem is tudnék őszintén válaszolni, mert ebben a pillanatban úgy érzem, nincs a világon olyan erő, ami rávehetne, hogy itt hagyjalak és visszamenjek. De ahogy mondani szokták: Soha ne mondd, hogy soha! És Te? Itt tudnád hagyni New Yorkot? Mert ez ugye egy kétirányú út… - halkult el a lány hangja a végére.

Robert csüggedten bólintott. –Értem, miről beszélsz. Tőled elválni – ezt most abszolút nem opció, de itt él az anyám és a húgom. Őket magukra hagyni… - még jó, hogy egyelőre nem kell döntenünk. Gyere, üljünk le oda, igyunk egy kávét! Ennyi komolyságra feltétlenül öntenem kell egy kis koffeint.

Leültek, Emma a nap felé fordulva napozott, amíg Robert kért két kávét. Amikor visszaért, megállt a lány mellett, nézte a szeplős orrocskát és a hosszú lehunyt pillákat. Letette a poharakat az asztalra, aztán az ujjával megcirógatta a lány arcát. Emma szemei kipattantak, aztán mosolyogva húzta magához, hogy megcsókolja. Amikor szétvált az ajkuk, Robert leült a mellette levő székre, a poharáért nyúlt, s szeme közben a közeli asztalnál üldögélő párosra tévedt. Arcán először döbbenet, majd zavar villant át, aztán villámgyorsan feltette a napszemüvegét. Emma figyelmét nem kerülte el a változás és kíváncsian nézett szét.  A csinos fekete hajú, fiatal nő és a korosabb férfi leplezetlen édelgése először grimaszra késztette, aztán Robert megkövült arcát látva egy gyanú kezdett érlelődni a fejében.

-Egy régi ismerős, hm? – simította meg a fiú kezét, hogy magára vonja a figyelmét.

-Micsoda? Ja, nem, nem igazán. Csak az a csaj… és a pasi. Ő Elisabeth Normann, apám élettársa.

-Hűha, csinos, bár egy kicsit fiatal… Ó, és akkor ő az édesapád? – nézett a párosra zavartan Emma.

-Hát, ez az! Ez nem az apám, hanem az egyik barátja, Jason Donovan.

*

Anthony Palmer tengerparti háza hűen tükrözte azt az anyagi jólétet, amit a férfi, ha a családja szétszakadása árán is, de megteremtett magának. A ház hatalmas volt, időt álló és stílusosan berendezett. Robertnek igazából  mindig is a nyaralót jelentette, de soha nem tudta volna ezen a néven említeni. Ha szóba került, mindig csak a Ház-ként emlegette.  Edith, az anyja, a különköltözést követő első sértett hónapok után elfogadta, amit a férje kínált. Korlátlanul használhatta a házat, aminek költségeit a férje viselte. Igazából a nyári szünetre jelentett ez nagy könnyebbséget, amikor Carolynnal kiköltöztek ide. De a bazaltkövekből megálmodott építészeti csoda a hideg őszi, sőt téli napokon is hívogatóan fogadta be a családot, ha ki akartak szakadni a városi nyüzsgésből. Robert nagyon szerette ezt a házat, ahol gyerekként annyi vidám hónapot töltött. És ugyanakkor gyűlölte ezt a házat, amiért folyamatosan azokra az időkre emlékeztette, amikor az életük még csupa mosoly és nevetés volt. Amióta a szülei elváltak, sosem látta sem az anyját, sem az apját olyan önfeledten vidámnak, mint amilyenek akkoriban voltak. Mostanra megértette, hogy a jól jövedelmező ügyvédi iroda a legkisajátítóbb szerető. Elisabeth-et nem is értette, mi köti az apjához, hiszen a belvárosi luxus apartmanon osztozva, csak a férfi feszült és folytonosan készültségben lévő oldalát ismerhette, azt a szeretetteljesen gondoskodót, önfeledten játékost, amilyennek ő gyerekként látta, nem. Egyszerűen nem értette, egy ilyen fiatal nő miért éri be az apja mellett az ügyvédi hivatás rabszolgasorsával, mert azt már ő is régen megtanulta, hogy a pénz nem helyettesítheti az életet. Csak az lehet, hogy Elisabethnek és neki, bár közel azonos korúak voltak, homlokegyenest eltérő véleményük van az élet fogalmáról. 

De ez a váratlan találkozás a parkban most elbizonytalanította. Vajon az apja és Elisabeth milyen szoros kapcsolatban vannak? Megcsalás volt az egyáltalán, aminek a szemtanúi voltak a kávézó teraszán? Van-e joga, netán kötelessége felhívni az apja figyelmét a történtekre; vagy tegyen úgy, mintha semmit sem látott volna? Szíve mélyén érezte, hogy erre nem biztos, hogy képes lesz.

Amikor az apja elköltözött, először az anyját hibáztatta, hogy ő üldözte el. Annyira felnézett az apjára, hogy el sem tudta képzelni, messze nem olyan tökéletes, mint amilyen kép él benne róla. Aztán találkozott Elisabeth-el és az apjával egy este a színházban, ahová az anyját kísérte el, és akkor végre megértette; Anthony Palmer egész egyszerűen volt annyira önző, hogy megteremtse magának a szabadságot, hogy a kapuzárási pániktól hajtva még egyszer újra élje a fiatalság illúzióját. Az első reakciója a gyűlölet volt, akkoriban gyerekes módon próbált bosszút állni. Aztán látva az anyja csendes beletörődését és az erejét, amivel elhitette velük, hogy az életük nem változik meg gyökeresen, lassan a remény apró magja gyökerezett ki a lelkében, hogy egyszer a dolgok még visszakerülhetnek a régi kerékvágásba, és minden erejével igyekezett ehhez az édesanyjának minden érzelmi segítséget megadni. 

Az apjával a különélésen túl a pályaválasztás kérdésében sikerült csúnyán összeveszniük. Nem is értette, az apja miért kardoskodott a jogi pálya mellett. Oké, azt még felfogta, hogy az iroda lehetne az öröksége, de az apja nyilvánvalóan elfeledkezett azokról a ritka, de annál is értékesebb pillanatokról, amikor a gyerekszoba padlóján együtt építették fel egy gyerek álmainak városkáját, hidakkal, toronyházzal, repülőtérrel, kastéllyal keverve, amire csak a hatalmas mennyiségű Lego kocka lehetőséget adott. Amikor a diplomáját kézhez kapta, meglepve fedezte fel a férfit a vendégek között, ahogy szinte meghatottan nézi a fiát a tömeg feje fölött. Biztos volt benne, hogy mint oly sok más alkalommal, az apjának ezen a napon is közbejön majd valami, ami fontosabb lesz a családjánál, de eljött és büszkén tapsolt, amikor a dékántól átvette a díszes okiratot. Az a pillanat sok mindent helyre tett közöttük, bár időnként óhatatlanul megmérkőztek egymással, mivel nagyon hasonló vérmérséklettel verte meg őket az ég. De a kapcsolatuk az utóbbi években érezhetően javult, így a fiúnak nem volt rossz érzése amiatt, hogy egy romantikus hétvégét tervezzen a nyaralóban, amit az apja nagylelkűségének köszönhetnek.

*

Robert egy zsonglőr ügyességével forgatta az ujjai között a ház kulcsát, amit az édesanyjától hozott el, miközben türelmetlenül arra várt, hogy a tanulmányi osztály titkárnője kinyomtassa az órarendjét. Közben kíváncsian vizslatta a hosszú lábú, karcsú lányt, aki néhány napja Connor szobájából keveredett elő. Meglepte, hogy nem a bárban hagyott két kis vörös valamelyike, vagy akár mindkettőjük kíséretében bukkant fel korán reggel Connor örökké borzas feje a reggeliző asztalnál, hanem ez a szinte klasszikus eleganciát sugárzó szép lány volt vele. Elképzelni sem tudta, hogyan keveredhetett Connor hálójába, hiszen a barátja sosem az eszes, visszafogott nőkre utazott, hanem a kifejezetten könnyű hódításokat kereste. 

Rachel megfordult és ezzel megakasztotta a vele kapcsolatos gondolatait, aztán a kezébe nyomta a papírokat, majd egy halvány mosollyal visszaült az asztalához és a monitorján megjelenő táblázatba mélyedt. Robert elégedetten látta, hogy a pénteki napra csak korán reggel van egy órája. Helyes! Akkor, ha sikerül Emmát is elcsábítania a munkahelyéről, egy ígéretes hosszú hétvégére utazhatnak ki a házhoz. Az órájára nézett és a táskáját a vállára vetve becélozta a régről jól ismert nagy előadót. Néhány éve még ott állt a vizsgabizottság előtt a diplomamunkájának védésekor, most pedig a munkáját kell megvédje a sok hibára vadászó lelkes újonc előtt. Itt van hát az első alkalom, hogy kiderítse, mennyire tudja lekötni a diákokat egy irodaház terveinek elemzésével. 

Két órával később a nyakát masszírozva várta, hogy az automatából kicsurogjon a kávé. Emma sokkal jobbat tudna főzni. – fintorgott a forró párába, aztán a kesernyés lötty maradékát a férfimosdóba vitte, hogy kiönthesse. Nem merte a folyosón álló hatalmas zöld növény földjére önteni, mert szerencsétlen zöld valószínűleg aligha érné meg a másnapot. Bár, gyanította, hogy a diákok közül jónéhányan nem voltak ilyen együttérzőek.

Az előadás jól sikerült. A kezdeti viháncolókat elég hamar le tudta kötni, a végére pedig néhány igazán jó meglátást is feljegyzett. Egyértelmű volt, hogy a diákokat sokkal jobban leköti a valós problémák boncolgatása, a megoldások keresése leginkább józan paraszti gondolkodással, mint szakmai alapon. A szakbarbár, unalmas részletekbe bocsátkozó előadások már régen sem voltak túl népszerűek. A lányok érdeklődése tudta, hogy nemcsak az érdekes feladatnak szólt, de pillanatnyilag nem látott meg senkit maga körül, aki nem Emma volt. A fiúk pedig kíváncsisággal vegyes  érdeklődéssel lapozgatták a kiosztott anyagokat. Legtöbbjüket az érdekelte, hogy a diploma után hány évvel lesz lehetőségük komoly, embert próbáló feladatokat önállóan megoldani. Robert erre a kérdésre a választ inkább homályban hagyta, mivel még nem ismerte őket annyira, hogy tudja, melyikük jelent az építészetre akkora veszélyt, mint például Connor. Az iroda egyébként sem hatalmazta fel rá, hogy számonkérhető ígéreteket, kijelentéseket tegyen.

*

Emma nagyot sóhajtott az asztalán tornyosuló iratokra nézve. Az teljesen nyilvánvaló volt, hogy az irodának nagy szüksége volt már egy titkárnőre, aki az adminisztrációt gatyába rázza. Eddig azt hitte, csak az orvosok nem tudnak írni, de most rá kellett jöjjön, hogy a mérnökök többsége sem. A rengeteg kézzel írt macskakaparásszerű jegyzetet, feljegyzést művészet lesz gépre vinni, ebben máris biztos volt. Most egy kicsit elbizonytalanodott, hogy ő lesz-e az alkalmas személy a feladatra, mert ez a munka egyelőre rejtvényfejtésre kezdett hasonlítani. Hirtelen az egyik dosszién Robert nevét fedezte fel. Kíváncsian belelapozott. Na, legalább az ő írását nem lesz nehéz elolvasni, nézegette a fiú sorait. Nem konyított a grafológiához, de a lendületes, kiírt írás alapján kiegyensúlyozott személyiségnek mondta volna. Nem sokat értett az építészethez, de az emberi lélekhez annál többet, és a főnöke kézzel írt feljegyzései a dossziéban elég árulkodóak voltak. A jó öreg Bryan szeret más tollával ékeskedni. Robert valószínűleg elég sokat dolgozott ezen a munkán, aztán most a távollétét kihasználva Bryan Thomson aratja le a babérokat. Körülnézett, mindenki elmélyülten dolgozott, így aztán előkapta a telefonját és lefotózta a főnöke feljegyzéseit. Nem árt, ha Robert tudja, mi történik a háta mögött. 

Aztán a laptop felé fordult és belekezdett az iratok iktatásába. A mail-boxa jelzett, hogy üzenete érkezett. Kíváncsian megnyitotta és egy csodás tulipáncsokor képe jelent meg elsőként. Aztán az üzenet, ami Roberttől érkezett.

Tárgy: meghívó szakmai konzultációra / időtartam: egész hétvégén / helyszín: magányos ház a tengerparton / résztvevő személyek száma: 2 / téma: érzékiség a mai modern lakberendezésben

Kérlek, intézd úgy, hogy pénteken legkésőbb a déli vonattal indulhassunk! Nem tudok estig várni, hogy a füledbe súgjam: Megőrülök érted! Robert

Emma elmosolyodott. Tehát Robert nem felejtette el azt az elejtett mondatot, amikor a parkban megemlítette,  hogy imádja a tulipánt. Mindegy milyen színe van, csak sok legyen. Az üzenet szöveges része nem volt egészen világos, de egy érzéki hétvégét sejtetett, ami máris álmodozásra késztette; és a pénteki indulás egyértelmű volt, így becsukta a programot és felállt, hogy örökké morgós főnökének munkába állása első napján beadja, hogy pénteken máris szabadságot vesz ki.

Bryan Thomson összevont szemöldökkel hallgatta az új titkárnőt, ahogy határozottan közli, hogy pénteken sajnos nem tud bejönni dolgozni, mert halaszthatatlan hivatalos ügyintézni valója akadt. Kedvtelve sandított a karcsú bokákra, aztán a lány torokköszörülésére felkapta a szemét. Emma őt nézte, tekintetében némi rosszallással.

-Nos, rendben, menjen csak, intézze a dolgait, nem kell szabadságot kivennie. Majd a következő héten mindennap egy kicsit tovább marad bent, és akkor ledolgozhatja a pénteket. Kérem, vezessen majd egy ívet a bepótolt órákról. – mondta kimérten, aztán kezével elbocsátóan intett és az előtte heverő iratokba mélyedt. 

Emma egy játékos pukedlivel és egy halk köszönöm-mel kilibbent az ajtón. Újra megnyitotta a levelező programot és választ írt Robertnek:

Péntek elintézve. És én sem tudok várni, hogy megsúgjam… megőrülök… a magányos tengerparti házakban kísértő érzékiségért. Em

A munkából hazaérve Emma a fiúk vitatkozását hallotta. Halkan benyitott. Az első, ami a szemébe ötlött, a mailben kapott tulipáncsokor tökéletes mása volt az ebédlő asztalon egy kiürült kávésdobozba állítva. Elmosolyodott a férfias praktikumon, aztán Robert szobája felé indult, aminek ajtaja mögül a szóváltás hallatszott. 

-Rob, nem tudom, hogy olyan jó ötlet-e bevetned a nehéz tüzérséget. Virággal várod, apád házával akarod elkápráztatni, és még egy hete sem vagytok együtt. Túlságosan felpörögtél, haver.

-Oké, Con… akkor szerinted a sarki halashoz kéne meghívnom megünnepelni, hogy egy hete együtt leszünk pont pénteken? Komolyan, nem értelek. Ha én is csak egyetlen éjszakára akartam volna megszerezni, akkor megérteném, hogy pattogsz, de neked az is baj, ha hosszabb távra tervezek. A virág meg… ne is haragudj, de még életedben nem vettél nőnek virágot, úgyhogy ne oktass ki engem, hogy ki tudja jobban, minek örülne a húgod. Tudom, hogy a tulipán a kedvence. Látod, te még ezt sem tudtad róla. – tette hozzá kioktatóan, amikor Connor meghökkenve rámeredt. 

Emma elmosolyodott odakint. Connor tényleg nem tudta. Egyszer vett neki virágot, amikor elüldözte Jamest, és azt hitte, egy rózsacsokorral jóváteheti a dolgot. Halkan megkocogtatta az ajtófélfát és a hirtelen beállt csöndben belökte az ajtót. -Helló,fiúk!

A Robert arcán elömlő mosoly beszédes volt, Connor pedig zavartan toporgott a szerelmesek mellett.

-Na, turbékoló gerlepár… azért még vacsorázunk együtt, vagy mostantól ti megéltek szerelemből, én meg gondoskodjak magamnak valami kajáról?

-Kapsz vacsorát Con, ne izgasd magad, csak átöltözöm. Persze, ha van egyáltalán valami a frigóban, mert vásárolni nem voltam. – dobta le a táskáját Emma.

-Nyugi, a múltkor hoztam lasagne-t, majd odarakom, amíg lezuhanyozol – nyomott egy csókot Emma selyemblúzos vállára Robert, aztán inkább összefűzte az ujjait, nehogy megragadja a lányt és Connor szeme láttára teperje le. – Jobb, ha elfoglalom magam, mert ha itt maradok, ma tuti nem fogunk vacsorázni – mormolta mély hangon, ahogy arra gondolt, milyen izgalmas lenne ez a blúz, ha a melltartót levarázsolná Emmáról és a selymes, puha anyagot a hegyesen ágaskodó bimbók szinte átlyukasztanák…  -khm, Connor, gyere, egy kis salátát még te is össze tudsz vágni – terelte ki a barátját az ajtón, aztán visszadugta a fejét és Emmára vigyorgott:

-Ezt a blúzt ne pakold nagyon el, mert terveim vannak még vele ma estére. -  aztán a fejét gyorsan behúzta, ahogy Emma a körömcipőt nevetve hozzávágta.

Emma az ajtó mögött pirulva hallgatta a bátyját, ahogy megkérdezi Robertet: -Mentek valahová ma este?

-Nem. Miért kérdezed?

-Csak a blúz… azt hittem, valami elegáns helyre akarod még elvinni… - aztán látva Robert farkasmosolyát, leesett neki is a tantusz … baszki, nem akarom tudni, mit akarsz művelni azzal a francos selyemblúzzal! Jézusom, mostantól ez lesz? Minden este begerjedve egymásnak estek, én meg nyelhetem az éhkoppot? Azt hiszem, vacsora után inkább elmegyek itthonról, mert nem lehet a közeletekben kibírni.

-Ne sírj! Mit gondolsz, én hogy éreztem magam, amikor azt hittem, hogy ti együtt jártok? Amúgy meg… miért nem hívod át Rachelt?

-Nem tudom, …lehet, hogy nem kéne annyira belegabalyodnom abba az egészbe – sóhajtott nagyot Connor, de közben a gondolat szöget vert az agyában. Miért is ne, egy mozi… az még nem kapcsolat. A salátáról teljesen elfeledkezve berontott a szobájába, hogy felhívja a lányt.