Lakótársak 6. rész

Bryan a megbeszélés közepén lépett be a tárgyalóba, ahol látva, hogy minden a legnagyobb rendben folyik, leült az asztal végéhez és kritikusan figyelte Robert prezentációját. Ért hozzá a srác, és nemcsak a műszaki megoldásai jók, de el is tudja adni; nem viszi túlzásba a szaknyelvet, a laikus is azonnal felfogja a lényeges elemeket és ettől még a legkutyaütőbb ügyfelük és azonnal hozzáértőnek érezte magát – nézett az arrogáns megrendelő érdeklődő arcára, ahogy feszülten figyelte a szakszerű tájékoztatót, aminek valószínűleg csak a töredékét értette. Újabb fél óra elteltével Robert teljesen kimerülve, de elégedetten kísérte ki az ügyvédi iroda tulajdonosát, apja régi ismerősét, aki néhány perce gratulált neki a munkájához, és aláírta az átvételi papírokat. Ha ebből a tető alá hozott megrendelésből sem kap majd valami kézzel fogható és elkölthető elismerést, itt lesz az ideje, hogy elgondolkozzon, nem kéne-e másik tervezőirodában szerencsét próbálnia. A falra tudott volna mászni, ahogy Bryan önelégülten mosolygott az ügyvéd elismerő szavai hallatán, mintha bármi köze lett volna az elhangzottakhoz. Amikor a lifttől visszaérve összeszedte a papírjait, Bryan köhintésére kapta fel a fejét. A főnöke bejött és becsukta maga mögött az ajtót.

-Szép munka volt, Robert. Elismerésem. Jason Donovannak bármit eladni igazi kihívás, de annak, amit elé tettél, még elismeréssel is adózott. Ritka élvezet volt látni ezt a mogult ilyen kegyelmi pillanatban. – aztán mintha önmagát is meglepte volna ezzel a dicsérő szöveggel, megköszörülte a torkát, száját  rágva, hümmögve visszament az irodájába. Robert kicsit zavarodottan nézett utána. Nem tudta mire vélni a barátságos szavakat, és tartott tőle, hogy Bryan ha magához tér, még kellemetlenebb lesz, mint korábban, mert zavarban lesz a történtek miatt. Az íróasztalánál elpakolta a terveket, aztán az órájára nézett. Éppen itt az ideje, hogy bekapjon valamit.

Már majdnem a kijárat forgóajtajához ért, amikor a recepciónál egy karcsú boka vonta magára a figyelmét. Éppen olyan formás, mint Emmáé – jutott azonnal az eszébe, aztán megrázta a fejét, hogy szabaduljon a lány még mindig kísértő emlékétől. A tűsarkakon egyensúlyozó lány megfordult, kosztümszoknyájáról lepöckölt egy nemlétező szálat, aztán a retiküljét a vállára vetve feléje indult. Egyszerre néztek fel és Robert elsápadt. Emma! Édes Jó Isten az égben! Mi a francokat keres itt a lány ilyen csábosan, nagyvilágian, mint egy manöken? A haja lágy fürtökben omlott a vállára, a blézer alól selyemblúz fodra kandikált ki. A látomás határozottan nem hasonlított a tegnap esti pólós, mezítlábas lányra, de ez sajnos nem csökkentette a sokkhatást. Emma elegánsan legalább olyan észbontóan nézett ki, mint Connor szakadt pólójában. 

-Szia! – csillantak fel a zöld szemek, ahogy felismerte az előtte állót. –Itt dolgozol?

-Igen, fent az ötödiken – intett fejével a lift irányába Robert. –A Walters and Waltersnál.

-Micsoda véletlen! Éppen oda megyek interjúra. Valami Bryan ...Thomson – nézett a kezében tartott papírra – keres titkárnőt. Ismered?

-Lehet mondani. – vágott grimaszt a fiú, aztán hirtelen ötlettel megfordult és a kezét nyújtva a lift felé intett. –Felkísérlek. Megvárom, amíg végzel, aztán esetleg ebédelhetünk együtt, ha van kedved.

-Szívesen.  – nézett fel rá a lány, és a szemében ezer kérdés tükröződött, amiket végül mégsem tett fel. Tegnap este úgy menekült be Robert a szobájába, mintha tisztességtelen ajánlatot tett volna neki, ezért meglepte, hogy most nem fordított hátat az első adódó alkalomnál.

Bryan ajtaja előtt Robert megtorpant. –Egy kalappal! Az előbb elég jó hangulatban volt, vedd le a lábáról! Ránk férne már egy jó titkárnő, mert többet adminisztrálunk, mint amennyit a terveken dolgozunk. 

Húsz perccel később Emma a homlokát ráncolva lépett ki Bryan Thomson ajtaján. Még nem tudta eldönteni, hogy aggódjon vagy örüljön, amiért a fickó most azonnal úgy döntött, hogy megfelel az állásra. Tisztában volt vele, hogy nem feltétlenül a titkárnői kvalitásai nyűgözték le leendő főnökét. Pedig ha mást is forgat az enyhén kopaszodó homloka mögött, akkor nagyot fog csalódni. Szemével Robertet kereste, és a terem végében álló hatalmas rajzasztal mellett rá is lelt. Odalépkedett hozzá, miközben a szemét le sem vette az asztal fölé hajoló karcsú alakról. Milyen hosszú lábai vannak! – mérte fel a fiú alakját. Zakó nélkül, felhajtott ingujjban dolgozott; aztán egyszer csak lehajtotta a fejét és két kézzel megmarkolta az asztal szélét. A vak is láthatta, hogy a probléma, ami nyomasztja, nem a rajzasztalon szereplő tervvel van kapcsolatban. Nem tudhatta, hogy a fiú éppen az előbbi meggondolatlan ebédmeghívás miatt ideges. Már megbánta, hogy meghívta a lányt, mert ez is csak egy lépéssel közelebb vitte mindkettőjüket egy végzetes pillanathoz, ami a Connorral való barátságát veszélyezteti. Végül egy nagy fújtatással kiegyenesedett, és a széken heverő zakó után nyúlt. Emma pont akkor ért oda hozzá, amikor megfordult és a karját a zakó ujjába dugta.

-Máris végeztél? – nézett rá aggódóan. –Milyen volt?

-Fel akar venni, csak még én nem tudom, hogy akarok-e vele dolgozni. – grimaszolt Emma.

-Úgy érted, máris bepróbálkozott? – húzta össze a szemöldökét a fiú, ahogy elképzelte Bryan izzadós mancsát Emma térdén tapogatózni.

-Nem, nem... csak nem kellett se gyorsírnom, se gépelnem, de még a diktafont se bekapcsolnom. Meg sem kérdezte, hogy számítógépen milyen programokat tudok használni. Mi van, ha az egyetlen dolog, amit titkárnőként tökéletesen képes vagyok elvégezni, az a kávéfőzés?  - hunyorgott rá a lány, mire Robert elnevette magát.

-Akkor máris megmentesz egy csomó koffeinfüggőt a lassú és kínkeserves elvonókúrától, mert itt iszonyat rossz a kávé, bármelyikünk is teszi oda. ... Szóval, akkor mostantól kollégák vagyunk?

-Hát, úgy néz ki.

-És ... mikor kezdesz?

-Hát, még nem mondtam igent, de elvileg hétfőn. Holnap már péntek, nem lett volna értelme... meg vásárolnom is kell, mert nem akarok ilyen puccparádéban feszengeni, elég lesz ide néhány kényelmes szoknya és blúz is, meg valami kevésbé nyaktörő cipő. Azt ugyanis nem győzte kihangsúlyozni, hogy a nadrág nők számára itt nemkívánatos viselet. Pedig sokkal magabiztosabban érezném magam, ha diktálás közben nem a lábamat fixírozná.

-Hát, a szoknya a ti keresztetek, nőké... de nyugi, én sem vagyok boldog az öltönytől. Még a gondolatok is jobban jönnek, ha csak egy póló és farmer van rajtam. 

Emma határozottan úgy érezte, hogy ez a nagy igazság őrá biztosan nem vonatkozik; az ő gondolatai olyankor garantáltan lefagynak, amikor Roberten farmer és póló van, bár most meglepetten állapította meg, hogy a nyakkendős Robert is ébreszt benne pajzán gondolatokat. Eközben a fiú éppen arra gondolt, hogy Emma akár a bejárati ajtót is magára akaszthatná, abban is varázslatosan nézne ki. Ebben a szoknyában és tűsarkú cipőben nemcsak a lánynak lenne kínszenvedés a munka, hanem az osztály férfi dolgozóinak is, önmagát az első helyre sorolva természetesen. 

-Igaz, néha ügyfelekkel is kell tárgyalni és olyankor a franc se akarna átöltözni, szóval, marad a feszengés az öltönyben.- mondta tovább a fiú a magáét, mint aki zavarában abba sem tudja hagyni a fecsegést. -Na, de menjünk, kapjunk be valamit! Ismerek itt a sarkon egy jó kis kávézót. Isteni szendvicseket csinálnak, a kávéjuk pedig egyenesen mennyei. Az tartotta eddig bennünk a lelket.

Már az utcán jártak, amikor eszébe jutott valami. –Connort nem hívod fel a jó hírrel?

-Hogyisne, akkor mire hazamennék, már ki is paterolna a szobájából. És legalább három cím heverne a konyhaasztalon, hogy hol találok magamnak másik szállást. A barátod roppant hatékony bír lenni, ha a szabadságáról van szó. 

-Na igen, ezt már észrevettem.- nevetett cinkosan a fiú, miközben némiképp elismerően állapította meg, hogy Emma bizony ismeri Connor kevésbé elbűvölő oldalát is. -Mióta ismered? – tette fel Robert az egyik kérdést a sok közül, amik a legjobban izgatták.

-Ezer éve, azt hiszem. – sóhajtott nagyot Emma. -De komolyan, kis lófarkas tini voltam, amikor először találkoztunk, pontosan tíz évvel ezelőtt.

-És hol találkozhatott Connor kis lófarkas tinikkel tíz évvel ezelőtt? – kérdezte kicsit gunyorosan, amiért a lány ilyen felemás, alig értelmezhető válaszokkal szúrja ki a szemét. A tíz év egyébként is mellbeverően komoly időnek tűnt.

Emma az órájára nézett. –Jaj, ne haragudj, folytathatnánk ezt máskor? Ma délutánra még egy interjút megbeszéltem, és meg akarom adni az esélyt doktor Hausmannek is. A magánklinikájára keres koordinátort, aki a különböző orvosok alá tartozó titkárnőket és asszisztenseket összefogja. Be kell vallanom, hogy sokkal érdekesebb munka lenne, mint ez itt, csak hát jóval nagyobb felelősség is, és még nem döntöttem el, mennyire komoly tagja akarok lenni a társadalomnak. Végülis még csak 22 éves múltam, nem igaz? 

-Oké! – kedvetlenedett el a fiú, amiért a még el sem kezdődött beszélgetés ilyen kurtán-furcsán véget is ért, még mielőtt egyetlen információval is többet tudhatott volna a lányról, mint órákkal ezelőtt. Dr. Hausmann és az álomállás pillanatnyilag elorozta tőle a lányt. Próbált nem csalódott arcot vágni és könnyedén legyintve hozzátette: -Akkor majd este otthon! Már persze, ha otthon lesztek.

-Persze, hogy otthon leszek. Úgyis akartam kérni tőled egy szívességet, de most tényleg mennem kell, majd otthon, szia! – mondta Emma, azzal könnyed, szinte táncos léptekkel kilibbent a kávézóból. Robert töprengve nézett utána. Szívességet? Tőlem? Kösz cica, most ezzel el is leszek estig, törhetem a fejem, hogy milyen szívességre gondoltál. Vadabbnál vadabb képzelgések közepette színezgette a képet, a szívességet, hogy ...segítsen neki elköltözni, hogy ...álljon mellette, amikor megmondja Connornak, hogy ennyi volt...  basszus, lehet, hogy csak annyit szeretne, hogy ...segítsen Connornak valami születésnapi ajándékot választani. ...Lerángatta magáról a nyakkendőt, mert úgy érezte, megfojtja az a vékony selyem. Felmarkolta a szendvicsét és a kávés dobozt, aztán sietős léptekkel visszament az irodába. Bryan Thomson pedig azonnal kérette magához.