2004. július - augusztus - szeptember

Július 13.

Pikáns dolgokkal kapcsolatban – pont erről beszélek már jó 15 éve! És a dolgok nem javulnak, sőt… Volt már, hogy az anyuék is a kocsiban voltak, most meg már előre félek, mi lesz a kölykökkel összezárva. Szerintem drága páromat direkte izgatja, ha cikisebb a dolog. Én meg a lottó ötösömet adnám egy igazi, nagybetűs, de mégis nyugis kufircért – bocsi rendszergazdák! J

Gyerekek ügyében – én azt hiszem, soha nem voltam egy nagy magyar anya. Nemcsak most, hogy huszonévesek, de amikor sokkal kisebbek voltak, akkor se. Nyugodtan elmentem egy hétre síelni például. Persze, az anyáméknál tudtam, hogy jó helyen vannak, de azért még izgulhattam volna. Nem mondom, hogy nem gondoltam, gondoltunk rájuk sokat. Vásárolgattunk nekik mindenfélét, emlegettük őket, de azért jó volt nélkülük. Most megint izgalmasabb a dolog ezekkel az itt-ott alvásokkal, de valahogy ezen se izgatom magam, tudom, hogy vigyáznak magukra. Meg persze a kocsis dolog is edzi az embert. Lehet a vezetés miatt izgulni. El kell engedni, titokban rettegni. aztán idővel valahogy egyre természetesebb lesz. Minket nem érhet baj! – ez a jelszó. Lehet, hogy ez strucc-politika, de másként belehülyülne az ember.

Rigolyák – hát, nem csak egy félig lezárt házasságban alakulnak ki ilyesmik. Nálunk is egyre többször veszem észre, a hét végén Gábor le is gorombított, hogy milyen raplis liba lett belőlem. Szerintem meg régebben is ilyen voltam, csak benne volt több tolerancia, de lehet, hogy nincs igazam. Nehéz az embernek önmagát reálisan megítélni. Szerinte mindig találok valami morognivalót és főleg, hogy teljesen hülye kérdésekben bántóan tudok állást foglalni. Azt hiszem, több van bennem anyámból, mint szeretném. Éppen mostanában olvastam egy cikket, hogy mi idegesít a párunkban. Hát, elég vérszegény ötleteik voltak a megoldásra. Engem például ezer éve idegesít (aztán mégsem teszek ellene érdemben semmit), hogy nyaraláskor is nekem kell gondoskodnom róluk, ha éhesek, ha szomjasak, ha unatkoznak. Viszonzás meg semmi. Néha (régebben) Gábor lehozott a partra ezt-azt, ha felment lezuhanyozni, de egyébként vegyek, csináljak reggelit, ebédet, vacsorát, találjam ki, mi legyen az, csináljam meg, mosogassam el a romokat, mintha csak otthon lennék. Ő ehhez adja az anyagiakat, a kényelmes lakókocsit és az örökké éhes szájakat. Ez tényleg nem semmi, de én el tudnám viselni, ha engem is kényeztetne valaki. És mégis azt hiszi megingathatatlanul, hogy ebben a kérdésben tökéletes összhangban gondolkodunk. Lassan az alvás az egyetlen, ami nálunk működik. A kiskanál még mindig oké. Aztán reggelre persze szanaszét megyünk, viszont el nem tudnám képzelni, hogy külön ágyon aludjak huzamosabb ideig nélküle; és azt hiszem, ezzel ő is így van, mert azt érzem, ha később is fekszik le, de azért odahúz magához kispárnának. J

*** 

Augusztus 3.

Hát, ehhez a nyaraláshoz nem sok mindent lehet hozzátenni. Ami lehetett (és amitől mindig titkon retteg az ember), az megtörtént. Szegény Péter, ennél kegyetlenebb hírt aligha lehet kapni. Mi meg arra jöttünk haza, hogy vasárnapra virradóra felnyomták a lakást. Gyurma nyert egy belépőt a Citadella-teraszra, ott bulizott, közben meg itthon az erkélyre felmászva befeszítették az erkélyajtót és elvittek ezt-azt. Bár, ami hihetetlen, még ott az utcában el is kapták őket a járőrök, úgyhogy a gyereket már egy rendőr várta a kapuban, aki a feltört lakásra vigyázott. Felnőttesen intézte a dolgokat, mire mi megjöttünk már mindent elintézett és nagyjából már rendet is csinált.

Egyébként meg már odáig jutottunk, hogy az alsó szomszéd felhívta a rendőröket, hogy egy gyanús alak üldögél az utcasarkon. Azok persze jól kiröhögték, hogy az eu-s demokráciában mindenki ott üldögél, ahol akar. Aztán a Gyurma is kiszúrta edzésről hazafelé jövet. Zuhanyozás után vissza is sétált és megkérdezte, hogy akkor mi a fenét is keres errefelé? A fickó meg kérdezte, hogy miért zavarja? Mire mondta neki a gyerek, hogy mostanában annyi errefelé a történés, hogy nem szeretjük a lézengő idegeneket, erre szerencsétlen odébbállt. Persze, ehhez azért kellett egy kétajtós szekrény méretű gyerek is J

***     

Augusztus 30.

Itt a nyafogós barátnétok! Röviden csak annyit, hogy nem voltam én mísz, csak öregszem vagy mi, mert egy idő után baromira untam, hogy állandóan szétfúj a szél és nyelem a sós vizet. Régebben a két hétben 1-2 ilyen nap volt, most meg 1-2 olyan, amikor sima a tenger. Dórival nem volt gond, ha csak azt nem nézem, hogy nem volt hajlandó a sátorban aludni. És ettől egyik fiú sem volt boldog, érthető okokból.

Velencébe természetesen elmentünk. Annyit hajókáztunk, mint még talán soha. Dóri most látta először Velencét, de azt hiszem, ezzel az egy nappal is sikerült sokkolni, egy idő után már csak fáradtan kóválygott velünk, nézett ki a fejéből. Én meg nem értettem, mert szerintem Nóra huszonötödszörre is jobban fel lenne dobva. Gábor  egyébként sokat emlegette a barátnőnket, mert a „helyre kis gyíkocskás” dumája nagyon belopta magát a szívébe. J Aki még nem ismeri a sztorit: Gábor vett egy új pólót, mellén egy varánusz vagy krokodil, én bevallom, még igazán meg sem vizsgáltam. Találkozunk Nóráékkal, mire ő fennhangon: „Micsoda helyre kis gyíkocskád van!” Naná, hogy mindenki másra gondolt és persze röhögtünk ezerrel. Nóra pedig csendben pirult, mert ezt a labdát már nem tudta kimagyarázni a hálóból.

Cili! az erkélyed látatlanban is elvarázsolt. Snidling számomra egy nevelhetetlen valami, állandóan kidöglesztem, pedig imádom.

Nórám, Erzsihez és az ő ügyeihez nem fűzök semmit, mert a barátnőd, de szerintem nem egészen normális. Mindenesetre, ha én is kezdenék ebbe az irányba „fejlődni”, még időben lőjetek le! Bár, ez nem túl valószínű, ennél én sokkal beszaribb és földhöz ragadtabb vagyok. Ami jelen esetben, azt hiszem, inkább pozitívum.

***  

Szeptember 2.

Hát, a sulikezdés idősebb korban sem megy simán! Kiskölök például úgy kibukott első nap, hogy szó szerint sírt a vállamon, és azt se tudta megmondani, hogy tulajdonképpen mi a baja. Kicsit kemény lehetett, hogy az első perctől kezdve csak angolul beszéltek velük, és mindent így kellett megértenie, ami pedig még magyarul se lett volna egyértelmű. Lásd Neptun-rendszer, órarendcsinálás, tantárgyfelvétel stb. Bepánikolt, mert voltak páran 2-3 nyelvvizsgával, angol szülővel, néhány éves külföldi kiküldetéssel, ilyenek. Másnapra kicsit lehiggadt. Próbáltam azzal vigasztalni, hogy ez komoly nyelvtanulás lesz, mintha külföldön lenne, ugyanakkor mekkora könnyebbség, hogy itt vagyunk hátországnak és nem tök egyedül van valahol a világban. Na, majd meglátjuk! Ezt mondta a vak is.

***  

Szeptember 6.

A hétvégén egy cseppet meghaltam. Olaszból ugyanis úgy jöttünk haza, hogy a lakókocsit nem toltuk a helyére, mert évek óta tervezgetjük, hogy alatta kikövezzük a parkolót. Így könnyebb lenne mozgatni. Most Gábor gondolt egy nagyot, hirtelen nekiállt kiásni az alapot. Aztán pedig megvettük az anyagokat. Kihozták, mi pedig nekiálltunk a munkának. Hát, talán nem olyan, mint a tükör, de a mienk, a lakókocsi jól gurul rajta, és ez a lényeg. Gáborban megvolt a lelkesedés, szokás szerint, bennem szerencsére az ész. (ez itt most nem dicsekvés, hanem tény) És mint tudjuk, az ész mindig elnyeri méltó büntetését, a végén egyedül raktam le a 17 négyzetméternyi kövezetet, Gábor csak hordta a kezem alá, mert állandóan eltévedt a mintával, besokallt, rám hagyta. Mit mondjak, estére a parkoló is kész lett, meg én is. A markommal szorítani nem tudtam, a bicepszem úgy begörcsölt, olyan volt, mint a beton. Valami rém büdös csodakenőccsel masszírozta az én uram, de még így is alig aludtam, mert ha véletlenül álmomban kinyújtottam a kezem, felébredtem, annyira fájt. Végignyöszörögtem az éjszakát, a kutya meg annyiszor jött oda és nyalogatta a képemet, nem tudta, mi a bajom. Másnap még rohamtempóban széttalicskáztuk a kertben a kitermelt földet. Nem akartuk, hogy megázzon, mert akkor még nehezebb lett volna a meló. Így aztán vagy 30 talicskányit megpakoltam, aztán szétdobáltam a kertben. Alig 15 évet csúszott ez a meló, de végre túl vagyunk rajta, és ez jó érzés, csak a kettőnk bele lógott ki a hétvégi „pihenéstől”.

*** 

Szeptember 13.

Hát, azt kell mondjam az ötévesek enyhén szólva is fárasztanak. Főleg, ha fiúk és baromira nem tudnak magukkal mit kezdeni. Bár, a barátaink is megérik a pénzüket, eljöttek úgy, hogy nem hoztak a kölöknek semmi játékot, merthogy nálunk majdcsak akad valami. Találtam egy vödör legót, ami még nincs a balatoni padlásra száműzve, de 5 perc után már unta a kölök. Valami műanyag szart pörgetett állandóan, aminek egyre nyúlt az anyaga, én meg egy frászban voltam, hogy elengedi vagy elszakad és akkor repül mondjuk anyósom Herendi serlege vagy a vitrinüveg, esetleg egy-két kristály. Anyja-apja rá nem szólt volna, most én gorombítsam le? A dolog úgy oldódott meg, hogy nem tudtam sírjak vagy nevessek, de elengedte és a plafonra csattant, oda is ragadt, és lógott le, mint valami nagyméretű zöld takony (bocs). Kár, hogy fél óra múlva elengedett és leesett, de addigra előszedtük neki a ping-pong asztalt, ami megint kb. 3 percig érdekelte, viszont az összes labdát begurította a szekrények alá. Nem a játék hevében, hanem direkt, mert majd milyen jó mulatság lesz nekem azt cipőkanállal kivadászni onnan. Vacsoránál lecikizte a miatta csinált mini-pizzáimat és közölte, hogy nem eszik, mert kicsi. Később kiderült, hogy az volt a baja, hogy az apja ült az anyja mellé, nem ő. A kis-nagylány közben beköltözött Gábor gépébe, leállította a letöltéseket, mert játékokat keresett a neten és túl lassúnak találta a gépet. Gyurma majd megőrült. A férfiak meg… ifjúkoruk rockzenéit hallgatták totál hangerővel, hogy dumálni se lehetett mellettük. Amikor elmentek, még a kutya is szusszantott egy megkönnyebbültet.

***  

Szeptember 29.

A halotti torról inkább nem mondok semmit, szerintem ez a világ egyik legnagyobb f…sága. Amikor apósom meghalt, anyós is tartott a rokonoknak, ismerősöknek, aztán olyan volt, mint egy vidám party, mert persze ital is volt, és páran nem nagyon tudtak disztingválni, még jó, hogy viccet nem meséltek. A többség hosszú idő után itt látta egymást újra, sztorizgattak mindenféléről. Pletykák mentek ezerrel. A szegény megboldogultról lényegében szó sem esett. Jóanyám előtte törte el a csuklóját, így aztán a temetésre eljött, de a torra nem. Ezen aztán anyós jól megsértődött, mert szerinte ez remek alkalom lett volna a rokonokkal az ismerkedésre. Hát, szerintünk meg nem. És bár anyóst a balta se fogja, ezt a tüskét őrizgette elég sokáig, igaz szembe soha nem mondta vissza.