Szakad az eső, kicsit dörög is, ami Morcost az őrületbe kergeti. Most is úgy írok, hogy ez a behemót itt fekszik az ölemben. Félig lecsúszva, nagyon lihegve, szóval ideális állapot. Arról nem is beszélve, hogy az előbb lekísértük a gyereket, a mancsai jó sárosak lettek, de már megtörölte őket a világos lenvászon szoknyámban. Bravó. Megyek is kimosni, mert borzasztó, mit művelt vele. Mintha hasoncsúszva jöttem volna át a kerten.
Más. Történelem tanárnőnek dilije India, vettem is neki egy csodás képes útleírást. Lassan összeállnak a ballagási ajándékok. Imádom, hogy a többi szülő csak érdeklődik, minden megvan-e, de besegíteni senkinek nem jut eszébe. Mondjuk, jobb is. Szóval India… a múltkor hazahoztam a nyaralóból egy régi könyvemet. Egy idegenvezető kollégám írta indiai útjáról. Valahogy soha nem sikerült vele ezt megbeszélni, mert annak idején én nem is hallottam róla, hogy ekkora kálváriája volt, a könyv meg jóval azután jelent meg, hogy én eljöttem onnan. A lényeg, ha ezt valaki elolvassa, kizárt, hogy ez a pálya jelenjen meg lelki szemei előtt, mint életcél. Soha! És most jöttem rá, hogy mekkora mázlim volt azzal a néhány úttal, amit én vezettem. Persze, tudatalatt mindig ilyesmiktől féltem. Szóval, nekem sem való az a pálya. A könyvet elolvasva pedig egyenesen az az érzése az embernek, hogy ez egyszerűen nem történhetett meg, egyetlen emberrel semmiképpen, mert az tuti belerokkant volna. Embertelen kín lehetett szerencsétlennek. Ja, a címe: László Erika: Így utazunk mi…
***
Május 8.
Nórám! velencei uristákkal igazad lehet, de bevallom, én magam is azokhoz tartozom, akik a búsba kívánják a tömeget, mert csak együtt hömpölyögni lehet velük, de valahogy a város sem az igazi arcát mutatja főszezonban. Nagyon megnézném egyszer kora tavasszal, vagy éppenséggel ősszel, amikor áll a víz a Szent Márk téren, és pallókon lehet csak egyensúlyozni. Persze, a dolog úgy lenne teljes, hogy ott is laknánk valamelyik utcácskában, az ablak alatt locsogna a lagúna, reggel a gondolások kurjongatására ébredne az ember, és nem okozna gondot az egész napos barangolás közben hol itt, hol ott beülni egy frissítőre, arról már nem is beszélve, hogy esetleg szóba is tudnánk állni a helyiekkel, mert a nyelv nem lenne probléma. DE ez azt hiszem, már csak egy másik életben lesz lehetséges. persze, a nyavalygás helyett inkább egy nyelvkönyvet kellene bújni, de belőlem ráadásul hiányzik az a fajta gátlástalanság és nyitottság, amivel így kapcsolatot tudnék teremteni idegenekkel.
Ballagás. Hát, az időjárás viszonylag kegyes volt, rosszabbra számítottam, esernyőket vittük, úgy ne járjunk, mint a Gyurmáén, amikor mindenkinek folyt a víz még a bugyijából is. Gáborom persze hozta a formáját. Megbeszéltük, hogy legkésőbb kettőkor hazajön, ehhez képest háromkor hívtam és még bent vette fel. Azt hittem, megüt a guta. Ráadásul anyósom itt csitítgatott, hogy ne bántsam, biztos dolga van. Basszus, ne legyen! Négy évben egyszer ne legyen!Itt ugráltam a kajával, öltözködés sehol, közben mindenki már megjött, őket is itatni, etetni kellett, valamelyik kanyarban átöltözni, aztán persze futás és cipelés. Mert persze a suli környékén reménytelen megállni, akkor meg már akár itthonról is vihetem a cuccot. Vártam Gáborra az utolsó pillanatig, aztán pont akkor indultam el, amikor belépett a kapun. Nálam két esernyő, fényképezőgép, kamera, virág, oroszlán. Érkezés után osztás: gyereknek utolsó pillanatban az osztályban virág és oroszlán, rokonoknak kameratáska, Gábornak fényképezőgép (amikor rájöttem, hogy egyszerre nem tudok filmezni és fotózni), anyunak két esernyő. A ballagás végén az udvaron eresztették el a lufikat, amiről azonnal eszembe jutott, hogy sok-sok évvel ezelőtt voltam én már lufis ballagáson. Emlékeztek még? Elő is bányásztam egy képet, amin Cili gyűri ki az ajtón az összekötözött luficsokrot. Bezzeg ezek a lufik nem úgy vánszorogtak az ég felé, hanem szinte kiszippantotta őket valami az udvarról és pillanatokon belül hetedhét határon túl jártak. Rendesen le is maradtam a videóval, mert nem tudtam, hogy elengedik őket, azt hittem, csak vonulgatnak a sok piros gömböccel. Otthon aztán az aput is felhívtuk, körbeadtuk, mindenkivel beszélhetett egy kicsit. Így legalább ő sem maradt ki az kisunokája ballagásából.
***
Május 11.
Biztos emlékeztek, hogy van a Bálint barátunk és a felesége, a Bogi. A fiúk szülei voltak barátok, mi úgy „örököltük” őket, de tényleg nagyon kedvelem mind a kettőt. Szóval, hív a Bogi, hogy a hónap végén szeretettel vár minket a telken, mert az 50. szülinapját ünnepli, de… És itt majdnem eldobtam a kagylót. Mert a férje vasárnap elköltözött otthonról, minden előjel nélkül, abszolút váratlanul, a barátnőjéhez. Teljesen padlón vagyok. Olyan sokszor voltunk együtt és nem vettem észre semmit. Sovány vigasz, hogy a Bogi sem. Persze, nem teljesen előzmény nélküli a dolog, mert évek óta a szexhez nem fűlt a Bogi foga, de úgy tűnt, ha ezt a férje meg is oldja valahol, nem kavar bele az életükbe. Hát, belekavart. Bogi is otthon van, főállású feleség, mi a fenéhez tud ötven évesen kezdeni? A lányuk is teljesen megdöbbent, számára is teljesen váratlan a dolog. És most aztán aggódhat az anyjáért, hogy nehogy az alkoholba meneküljön, vagy még rosszabbat lépjen. Van sansz rá. Nem is tudom, mi a jó szó arra, amit érzek, de totálisan meg vagyok döbbenve. Annyi mindent éltek meg együtt. Pontosan az a páros voltak, akikről azt gondolod, hogy még meghalni is együtt fognak. Vagy én vagyok csak ennyire naív és szemellenzős? Az első reakcióm isten bizony az volt, hogy még a páromra is más szemmel néztem az este, van-e valami szokatlan mostanában a viselkedésében? Tiszta paranoia. Bogi azt mondja, komolyan nem sejtett semmit. Nem változott Bálint időbeosztása, nem járkált el többet, a hétvégéket mindig együtt töltötték a telken. Hol a francban újított ez be valakit? Szar dolog ez nagyon, még az írástól is elment a kedvem. Bogival leülünk még a héten dumálni kicsit, bár, fogalmam sincs róla, mit lehet ilyen helyzetben mondani. Lehet, hogy ő akar inkább hangosan gondolkodni, akkor viszont kiváló hallgatóság vagyok.
***
Május 12.
Niki! A legény fogadására elsősorban a lányodtól kérj tanácsot! J Ha vacsira hívta, akkor csak tudja, hogy mi az, amit nem szeret, azzal ne kínáld! Ha meg csak egy rövid bemutatkozás, akkor marad az isteni pogácsád. Gyerekkori fotókat még ne mutogass neki! Az anyu annak idején elővette az albumot, én meg majdnem világgá mentem. Az apu meg nem tudom, hogy jutott el Gáborral a II. világháborúhoz, de valahol éppen arról beszélgettek, amikor a kávét bevittem. Pár kérdést dönts el magadban, hogy azokat mindenképpen szóba hozod-e, és akkor máris van mivel indítani, aztán majdcsak kialakul a folytatás. Egyébként meg ott lesz a Zsófi. Neki lesz a legnehezebb, mert egyrészt azt akarja, hogy a srác szimpatikusnak találtassék, másrészt Titeket is a legjobb formátokban akar megmutatni. Péter hogy áll hozzá? Egyébként meg nem féltelek Titeket, olyan kedvesek, mosolygósak vagytok, ha vendég jön, ez a lényeg, nem lefagyni! Persze, mit dumálok én itt, mindannyian átéltünk már hasonlót, ha abban láttunk hibát, azt most el lehet kerülni. J
***
Május 18.
Ó, a fotózás. Az igen. Azt én is nagyon szeretem. Volt is már néhány jól sikerült lövésem a múltban, de az előhívás horribilis összege eléggé gátat szabott a művészkedésemnek. J A digitális ezzel szemben az ideális megoldás, hiszen ami nem sikerült, simán kitörli az ember. Ehhez már csak egy jó minőségű nyomtató és megfelelő papír kell, hogy az igazán jókat azért kinyomtathassa az ember, mert nézegetni mégis csak az az igazi, nem a monitor. Ne nevessetek ki, de néha eljátszom a gondolattal, hogy ha rámszakad egy kis fölös pénz, én szépen beiratkozom egy fotóstanfolyamra. Járom az országot és fotózok össze-vissza, ami jön: embereket, tájat, épületeket, hangulatokat. Ja, a kezem meg a bilibe lóg, de legalább most már tudom, hogy nemcsak én álmodozom ilyesmiről.
Tegnap egyébként különleges világnap volt, kiskölök busszal ment ki szíve hölgyéhez világvégére. Csak aztán elnézték a menetrendet, az utolsó buszra még egy órát kellett volna várnia, nem mennék-e ki érte? Gábor nagyon ki volt akadva, hogy majd most ő jól el fog beszélgetni a fiatalemberrel, én nem mehetek bele az éjszakába, meg egyáltalán… A vége persze az lett, hogy mentem. Útközben meg össze-vissza paráztam, hogy a mögöttem reflektorral jövő le akar szorítani az útról az erdőben meg hasonlók. Aztán persze voltak szarvasok is az út mellett, szóval nem unatkoztam. Nem nagyon fogom én se támogatni a gyerek éjszakai útjait, mert amilyen gyönyörű a környék, legalább annyira veszélyes is. Persze, veszélyes … az utcára kilépni is az.
***
Május 25.
Bocs, hogy elmaradtam az írással, de itt olyan jövés-menés volt, lehetetlen volt a saját dolgommal foglalkozni. Tegnap tiszta átjáróház volt itt, előbb érkezett a Gyurma Krisztivel, megetettem őket, aztán Tiba a Dórival. Ők futottak is tovább, aztán kölyök visszajött, hogy bekapjon valamit és már ment is újra el. Ez is jó kis sztori volt. Dóri kérdezte előző nap telefonon, hogy mit csinál hétfőn, ő meg mesélt erről a programjáról. A kislány úgy berágott rajta, hogy a gyerek teljesen kiakadt, képes volt este kilenckor kimenni hozzájuk. Aztán állítólag mindent tisztáztak, sőt egy kicsit ki is osztotta a leányzót, hogy nem lakik a szomszédban, ne hisztizzen itt, mert nem fog szíre-szóra állandóan kocsiba ülni és kimenni, amikor ő leteszi a telefont. Mert a szülei (mármint mi) berágnak, és különben is neki most elsősorban a vizsgáira kell koncentrálni. Szóval, a végén még a kislány kért bocsánatot. Az volt ugyanis a baromi nagy probléma, hogy a haverja szerzett Vip jegyeket a ketrecharcra és elhívta a Tibát is. Na, tudni kell mind a két fiúról, hogy nem élvezik ők ezt annyira, inkább az tetszett nekik, hogy Vip-logóval a nyakukban grasszálhattak ott össze-vissza. Tiba már mondta is a srácnak, hogy szeptemberre már ne szerezzen neki jegyet, mert ez is olyan program, amit bőven elég volt egyszer látni. A kislány meg ki volt akadva, hogy ő mekkorát csalódott a Tibában, amiért ilyeneket néz. Bezzeg a Boti nem megy ilyen helyekre! Aztán a pici fiam ez ügyben is helyre tette, hogy igaz, hogy a Boti nem megy ilyen helyekre, viszont cserébe minden bulin úgy kell felmosni. Most lehet választani, hogy akkor melyik a jobb. Na, róluk ennyit.
Gyurma szülinapi vacsorája meg … igazán szarul sikerült. Eleve nem akartam hétköznap, de a gyerek is úgy volt vele, hogy aznap az igazi, meg hát a hétvégén a haverokkal mennek le a Balatonra. Szóval, összejött a család este fél hétre. Még a kicsi is kotort haza az edzésről. Csak az ünnepelt nem jött elő. Telefonált. Őt hívták, az igaz, de igazán mondhatta volna, hogy később visszahívja az illetőt. Valami haver volt, mégcsak nem is a Nő. A lényeg, hogy az apja szépen berágott és szokott stílusával elintézte a dolgot, kihúzta a telefont. Mondjuk, szerintem ez nem elintézési mód, de az sem, amit a gyerek művelt. Még ha ő is az ünnepelt. Persze, kölyök is berágott, kijött enni, de hát sejtitek, mennyi köszönet volt ebben. Az, hogy állt a kés a levegőben, nem is jó kifejezés, mert röpködtek inkább a virtuális kések. Gyorsan belapátolta a kaját, aztán visszahívta az illetőt., Na, ezen megint lehetett egy jót veszekedni. Végre lerakta, kijött, átadhattuk az ajándékát. Egy villanyborotvát szeretett volna, az apja meg is vette neki az egyik legjobbat horribilis összegért, aztán még szinte lehetősége sem volt learatni a gyerek „háláját”. Közben a kicsi is folyamatosan adta a jógyereket, ezen is összekapott a két fiú. Utáltam az egészet, legszívesebben felálltam volna, és ott hagyom az egész szent családot. Pedig a java még csak akkor jött.
Anyós indult hazafelé, apja szól a kicsinek, hogy vigye haza. Mondom, most ivott meg egy üveg Bacardi Breezert, ami azért csak alkoholos. Az semmi! Azt még a szonda se mutatja ki, és evett is. És az istennek se értette meg, hogy NEM. Ha ez százszor is igaz lenne, akkor is elvi kérdés. Ha ivott, nem vezet. Mert ha ehhez most az áldásunkat adjuk, akkor majd megteszi máskor is, amikor esetleg több van a fejében. Persze, én voltam a fafejű, de olyan balhét vertem ki, hogy végül anyósnak se volt képe beülni a kocsiba. Gábor meg elvonult a kutyával, csak egy jó óra múlva jött haza. Gondolom, az ideget sétálta ki magából, mert szerinte ronda dolog, hogy legtöbbször így beteszek annak, hogy a drága mamát hazafuvarozzák. Ja, kérem, akkor ásványvizet kell inni és lehet autózni, ami belefér.
Közben az idei nagy terveinkből se lesz semmi, se a gyerekszoba ablakinak cseréjéből, se a cirkó cseréjéből. A házvásárlási tervek miatt nem foglalkoztunk a kéglivel, de a tervek kútba estek és kezdtünk a felújításról beszélgetni. De valahogy már ez is elmúlt, csak élünk bele a hétköznapokba, telik az idő, franc se tudja, hogy anyagilag egyáltalán hogy állunk. Megint kezd ezügyben magába fordulni, nagyon nehéz vele pénzről beszélni. Ilyen hülye időszakunk már volt, de már én is egyre nehezebben tolerálom. Végül is nem kozmetikusra, tánctanárra akarok költeni. Pusszancs mindenkinek; ma nem voltam a legjobb társaság, de hát nálunk ilyen is előfordul. Mostanában egyre többször érzem úgy, hogy akkor érzem magam a legjobban, ha elbújhatok egy sarokba egy könyvvel, képzeletbeli világba menekülök, vagy csak becsukom a szemem és szundikálok. Még zene se szóljon. Legyen csend és mindenki hagyjon békén!
***
Május 31.
Hát, itt volt ez a régen várt hosszú hétvége… Huh… A gyerekek nem jöttek le velünk a Balatonra. Gyurma matekozott, kiskölök csajozott. Gyurma volt a rendesebb, mert időnként tudósított magukról, már amiről tudott. Hétfőn hazaérve csak a kupi várt minket, sehol senki. A frigóban minden kaja, amit ott hagytunk, persze, lehet kidobni. A mosogatóban a lasagne-főzés kellékei, a nagyszobában egy rakás ágynemű, Gyurmánál egy halom szennyes és vetetlen ágy, tájkép csata után. Öröm hazajönni.
Odalent… képzelhetitek. Két nagymama, akik mindig találnak valami nyűglődni valót, bojlercsere, szaletlifestés. Vasárnap Bogi szülinapja. A hab a tortán, hogy előző este Bogi elesett, kórházba kellett vinni, mert a jobb bokája összes szalagját sikerült elszakítania, plusz egy összevarrt seb a bokáján, homlokán ragtapasz. De nem tudta és nem is akarta lemondani a bulit. Így a vendégek rakták össze a kaját, ő begipszelve az árnyékban pihegett.
A Válogatástól megjött egy könyvem. A Régészetről szól. Istenem, mennyire szerettem volna gyerekfejjel régész lenni, egyiptomi kincseket, őskori leleteket kiásni. Szegény jó Benedek professzor tévés műsorait lestem szájtátva és mentem a Bocskai úti TIT-be érdekes dokumentumfilmeket nézni (az volt akkor nekem a Spektrum J ) , és igazán hittem benne, hogy egyszer én is ilyesmivel fogok foglalkozni. Aztán mi lett a nagy álmokból? Azt hiszem, ha újra születnék, akkor mindenképpen beteljesíteném a régi álmokat, esetleg egy kis fotózással megspékelve. Egyébként meg ráérő időben ezeréves régi Júliákat olvasgattam. Szégyen, nem szégyen, elég szórakoztatóak, főleg ha valami megfogalmazhatatlan hiányzik az ember életéből. Úgy tűnik mostanában (megint) hiányzik. Volt egy időszakom, amikor szinte pótszerként vásároltam mindent, ami ebben a témában megjelent, aztán ahogy javult itthon a helyzet (meg egy kicsit benőtt a fejem lágya, vagy csak megalkudtam azzal, ami van), már nem vettem egyet sem, csak nagy ritkán a kedvenc Amanda Quick könyveimet. Döbbenetes, mi pénzt szórtam el ilyesmire, de most visszajött valamennyi, mert bevittem egy csomót az antikváriumba. A nő csak nézett, hol szereztem ezeket, mert még csak nem is látott ilyeneket. A borítók már önmagukban remekművek, csodaszép nőket fantasztikus pasik ölelgetnek, tömény erotika az egész. A kedvenceimet persze bedobozoltam, eltettem nehezebb időkre, vagy a hagyatékomat feltúrók is élvezkedhetnek majd egy kicsit, hacsak ki nem dobják az egészet. J
***
Június 10.
Kiskölök angol szóbelije 46 pont lett. Ehhez a laborban már csak 5 pontot kell szereznie és a szóbeli felső akkor már meg is van. Ez elég nagy fegyvertény lenne. Bátyja is kérdezte, hogy sikerült az öccsének a vizsga, mondom ezeket, mire egy kicsit letört, hogy mi van, tanulással mégis lehet eredményt elérni? Merthogy ez neki még mindig újdonság.
A szóbeli érettségin is túl vagyunk. Jól sikerült az egész. Elég hülye szervezés volt, bár a fene se tudja, a kölyköknek hogy lett volna jobb. A második csoportban ment be, kb. fél kettőkor, addig ott stresszeltek. Egy kislányt ki is küldtek, mert minden átmenet nélkül olyan sírógörcsöt kapott. Mi nyugtattuk, meg egy tanár is kijött, hogy nyugi, eddig minden rendben volt. Gyereknek csak kellhettem, mert amikor bement, akkor is megölelgetett, meg amikor kijött, akkor is. És egy nagy puszit is kaptam. Isten bizony, meghatódtam. Persze, melyik lökött anya ne tenné. De a többi mama is irigykedett, mert még a lányok se vetemedtek ilyen érzelmi kitörésre. J Aztán jól ott is hagyott, amikor a végén én is hazamentem, a lakás romokban volt utána. Itt egy gatya, ott egy ing, amott zokni, emitt cipő. Ahogy menetközben levetkőzött.
***
Június 21.
Balaton… rémálom. Anyós egy külön szám, de a saját anyámtól is idegbajt kapok. Imádom őt olyannak amilyen, de az utóbbi időben nagyon megváltozott. Állandóan ő az oberokos, tök mindegy, hogy tetőfedésről, rejtvényfejtésről vagy szívműtétről van szó. Kioktatóan mondja a bölcsességeit, véletlenül be nem ismerné, hogy létezik más igazság is. Mindenen megsértődik, és amit a diétájával csinál, az már nem erősség, hanem beteges. Eddig csak tiszteltem érte, hogy ilyen komolyan csinálja, most viszont már meg tudom érteni azokat az öreg 80 körüli fószerokat, akik az aranylakodalom után megfojtják az asszonyt. „Husikám! Két perc műlva fél tizenkettő, elsőműszaki ebéd! Gyere enni, nehogy rosszul legyél!...” Az élet egyik evéstől a másikig terjed, közben semmi más téma nincs. Szombaton elmentünk vendégségbe, amiről tudott előre, mégis lejöttek. Aztán megsértődött, hogy miért mentünk el, amikor ők ott vannak „vendégségben”. Másnap kijelenti (de azt a hangot hallani kéne), hogy ő nem csinál ebédet. Jó, senki nem várta el, hogy főzzön, minek ez a teátrális kijelentés. Csináltam én ebédet háromnegyed tizenkettőre. De ő megetette tíz perccel előtte az aput, mert ahhoz van szokva a kórház óta. Az apu meg csak hallgat, mint egy birka, sőt még hálálkodik is, mert az anyu ennyire vigyáz rá. Komolyan mondom, vasárnap délutánra már robbanni, de legalább sikítani tudtam volna.
***
Június 28.
Balatoni rémálom 2. Isten bizony, nem tudom, minek erőltetjük ezeket a családi hétvégéket, mindig ugyanaz lesz a vége. Ezért aztán már az indulás előtt is ideges vagyok. Szóval, a viharban kidőlt a terasz előtti diófa, amire a tölcséres virág tekeredik fel már hosszú évek óta. Olyan csodás látvány volt, minden nyaraló ezt fotózta. Hát, ez most a múlté. Gábor nekiállt feldarabolni, bele is állt a sípcsontjába a balta. Szerencsére elég életlen volt, így aztán viszonylag kicsi, erősen vérző sebbel megúszta.
Jó szarul aludtam, mert egész éjjel Gyurma telefonját vártam, hogy abban az ítéletidőben rendben hazaért-e. Reggelre jól fel is hergeltem magam, mire anyós a reggelinél kérdezi, mi bajom, hogy mindenkivel morgok? Mondom, mi a gond… mire Gábor és az apu közlik, hogy ja, telefonált este a gyerek, csak azt hitték már alszom és azért nem szóltak. Azóta se.
Reggel meg nagyszülők szokásos kávézgatása, de persze egy tetves teát senki nem rakna oda. Ülnek a tv előtt, olvasgatnak, de se reggeli, se terítés, se közért, se tea. Viszont kapom már 7 órakor a megjegyzéseket, hogy Reggel van. Ja, meg hétvége. Meg az se izgasson senkit, hogy hajnalban már kint jártam a kutyával, mert az is csak engem talál meg. Megyek a boltba. Visszaérve teríték sehol, csak a kérdés, hogy újságot hoztam-e? Mert sürgősen el kell olvasni a két hét múlva esedékes részeit annak a 666 részes délamerikai sorozatnak, amit nyomon követnek. Azt hiszem, ha mérni lehetne az ideget, egy ilyen hétvégén én tuti világbajnok lennék.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése