Hát, az új év is eljött! Szilveszterkor se Gábor, se én nem tudunk csak azért vigadni, mert akkor van itt az ideje, ezért aztán úgy terveztük, hogy csendben, kettesben itthon. Már csak azért is, mert ha elmentünk volna, valamelyik gyerek tuti lecsapott volna a kéglire, a másik durcál, hogy miért éppen ő, mi meg szteppelhetünk az utcán, mire haza lehet jönni. Szóval, itthon … Ebben elég sok a lehetőség, na végén a persze nem úgy lett. Kb. délután fél háromkor telefonált egy barátunk felesége, hogy mit csinálunk este, mert ő annyira nem szeretné, ha a férje valami marhaságot találna ki (mint tavaly), és inkább feljönnének hozzánk. Erről csak annyit, hogy hétfőn voltak nálunk vacsorára, szerdán mi voltunk náluk, csütörtökön a fiúk kanbuliztak a BorlaBorban, pénteken meg megint itt. A tipikus „jóból is megárt a sok” esete. Na mindegy, jöttek, ettünk, társasjátékoztunk, nyugtattuk a kutyát, szidtuk a tv-műsort, éjfél, aztán lassan mentek is. Mi meg úgy kivoltunk az elmúlt héttől, hogy azonnal mentünk aludni. Hajnalban megjöttek a kicsiék, pár percre rá a Gyurmáék, mindenki ájultan aludt az újévi lencsefőzelékig.
***
Január 13.
Sok minden írnivaló nincs, ezért a nagy hallgatás. Rajtam még mindig a beteges rómeózás vesz erőt, a család már komolyan aggódik. Én meg lassan beleesek a francia főszereplőbe, aki testvérek között sincs 25 éves. Már rómeós csengőhangom is van. Gyurma találta, igaz, nem polifónikus, mert még a régi 3310-es Nokiám van, de így is finom. Azt hiszem, azt a színházjegyet lassan már orvosi javallatra is fel kell írni.
***
Január 14.
Biztos valami baj van velem, mert az idén (már kemény két hete) olyan fiatalnak érzem magam. Nem normális. A hétköznapi idegelések sem húznak úgy fel, mint az ünnepek előtt. Valahogy olyan fatalista lettem. Lesz, ami lesz, a sorsát senki nem kerülheti el hangulatban telnek a napok. Szóval, kb. ilyen hangulatban telnek a napok és nem tudom, hogy ez a sok rómeózás következménye, vagy éppen fordítva, emiatt nézem állandóan azt a nyomorult dvd-t. Mindegy is. Nem olyan rossz állapot. Viszont néha – tiszta perceimben – eszembe jut, mennyire nevetségesnek találtam még nemrég én is, ha egy korunkbeli vagy időseb nő azt hiszi magáról, hogy még fiatal. De most azzal vigasztalom magam, hogy ebben is vannak fokozatok. Na, ennyi a pillanatnyi lelki beállítottságomról.
Mi van veletek? Kisgyerekeknél lassan itt a félévi bizonyítvány, nagyobbacskák lassacskán befejezik a vizsgákat. Nálunk még Gyurmáért kellene izgulni, de miért is tegyem, ha ő nem teszi? Ezzel is kezdek úgy lenni, hogy nem élhetem helyette az életét; előbb-utóbb felelősséget kell vállaljon a saját dolgaiért, jelesül először az iskolában. Szinte boldogabb lennék, ha tudnám, hogy az értelmi képességeit haladja meg a dolog, de sajnos egyértelmű, hogy csak lustaságról van szó. Emiatt is csak hosszútávon aggódom, aztán persze lehet, hogy életrevalóbb lesz, mint a csupa szorgalom öccse.
Ui. Ebben a pillanatban hívott egy pasi, hogy eladó-e még a lakás? Milyen lett volna, ha eladom mondjuk 65-ért mire hazajön a párom? Azt hiszem, ezzel megírtam volna a válási papírjainkat is. Sajnos.
***
Január 28.
Na, ez a nap is olyan, amikor jobb lett volna fel sem kelni. Az a legszebb az egészben, hogy Józsi is itt van, így aztán talán még én is másként reagálok, mint egyébként; de már korán reggel úgy beleszartak a lelkembe, egész nap ezt hurcoltam magamban. Volt úgy, hogy simán bőgni tudtam volna az utca közepén, hogy mennyi állat között kell nekem élnem ebben az intoleráns kurva világban. Persze, megint szerencsétlen Morc volt a katalizátor. Nem tudom miért, de az összes vadbarom, akinek kutyatémában beszólnivalója van, az engem talál meg, pedig a farkukat verhetnék örömükben, ha mindenki csak annyira volna a kutyatartásban másokra tekintettel, mint én. Kivételesen nem a kutyaszar volt a téma, mert általában ezzel találnak meg akkor is, ha éppen ott himbálódzik a kezemben a zacskó. Csak azt nem tudom, hogy a 120 kilós kopasz rotweilereseknek is beszólogatnak-e, vagy direkt a golden és egy nő hozza ki belőlük, hogy olyan bátrak. Szóval, szedem össze éppen az aknát és kötögetem a csomót a kis büdös zacskóra, kutya meg szaglászott tovább. Mire rászóltam, hogy várjon már meg, éppen megelőzött egy apukát, aki a két-három éves gyerekével ment kézenfogva. A kutya elment mellettük elég nagy távolságban, de a kissrácnak mégis váratlan volt a felbukkanása. De nem is fakadt sírva. Az apjának viszont nem kellett több, már odította is magából az áldást, mint aki csak arra várt, hogy valakire rázúdíthassa a jókedvét. Mit képzelek, nem a kutyásoké a fél város! Fékezzem meg a kutyámat, mert különben felrúgja meg lelövi. Közben a kutya ment, rájuk se nézett. Éppen a számon volt, hogy elnézést kérjek, amiért a kicsi megijedt, de aztán tele is lett mindenem és csak annyit mondtam: lője le. Hülye kis fasz, remélem lesz is olyan kölke, aki még egy macskától is sikítófrászt kap. Bár, a gyerek viselte a legjobban a dolgot, mert amikor látta, hogy a kutya nem foglalkozik velük, ment volna simán tovább, csak apuka rágta a témát fennhangon. Most őszintén, ha van a környéken valaki, aki megfogja a kutyáját, ha gyerek, babakocsi vagy idős ember jön, az én vagyok. Most ugyan lemaradtam róla, de miért kellett ezt ennyire túlreagálni? Nekem is volt kisgyerekem, akkor is voltak kutyások, de ilyen esetben én inkább elmagyaráztam a gyereknek, hogy nem kell megijedni tőle, lám, milyen aranyosan szimatol vagy mittudoménmit; de nem ezt az ocsmányságot. Szóval, ennyi történt, de nekem az egész napom el lett cseszve, egész nap szorított a mellkasomban valami és fojtogatott a sírás. Ha tehetném, elmennék a francba valahova vidékre, aztán ne is lássak embert, csak ha nagyon muszáj. És ez még egy fiatal ember volt. Milyen lesz, ha vén furkó lesz?
Nem tudom, írtam-e, de megjött az idézés a gyereknek a múltkori előzéses malőr ügyében. Az van benne, hogy szabálysértés ügyben meghallgatás, de azért csak összeszorul az ember gyomra tőle. Bár, férfiasan fogadta a hírt, azért csak megkért, hogy kísérjem el, pedig úgysem mehetek be vele, hiszen nagykorú. Na, alighanem ilyesmire gondolhattak, akik régen mondogatták, hogy kisgyerek kis gond, nagygyerek nagy gond. Reggeli faszikám meg örülhet, hogy csak én előztem meg a kutyával, nem a gyerek a kocsival. Bár, ez nem is olyan jó vicc, lehet, hogy őt is lelőné.
***
Február 7.
Na, itthon van a síelő gyermek. Olyan sms-eket küldött, hogy rengeteg hó esett, maximumon van a lavinaveszély-jelzés, egyébként meg no para. Hát, csak egy kicsit volt beszorulva a zabszem. Utólag nézegetve a képeit, végül is tényleg nem sok kellett volna egy kis hóomláshoz, mert olyan hófalak között síeltek, fantasztikus látvány. Kérdeztem, hogy a Dóri hogy tűrte a sok csoporttárs-csajt, hát elég rosszul. De a lényeg, hogy épségben itthon vannak és a képek tanúsága szerint jól érezték magukat.
Gyurmáék a Normafánál szintén épségben túlélték a szánkózást, bár az egyik haverja koppant egy fán, de aztán a saját lábán tudott hazamenni, igaz a szánkóját egy kuka mellett kellett hagyni. J Amit a készülődéssel rendezett, azt hittem, agybajt kapok. Hol a szánkó, hol a ruha, hol a kesztyű, hol a kukim? Mondtam neki, mire elkészül, elolvad a hó.
Én meg idegességemben jól megfodrászoltam magam, belenyírtam a fufrumba, aztán igazítani kellett, megint rövidebb lett, nem ragozom, botrányos. De már nem is érdekel. A héten már a második fülbevalómat hagyom el, tele a hócipőm a garbókkal, sálakkal, tiszta tönkremenés. És persze véletlenül se olyat, amiért nem fájna a szívem, hanem a kedvenceket. Na ja, ha azokat hordom.
Vasárnap itt volt az ebéd. Anyós hozta a szokásos formáját, az elétett kaja helyett természetesen valaki másnak a kosztját dicsérte, a kért rövidet nem itta meg, viszont érdeklődött, hogy a múltkoriból van-e még. Akkor azt nem itta meg, úgyhogy most meg letagadtam. Szerencsére nem volt szem előtt. Belőlem meg ne csináljon hülyét.
***
Február 9.
Morgcost megchippelték, de a részletektől még most is majd eldurran az agyam. Előre be kellett jelentkezni, mert erre fel kell készülni! Időben ott kell lenni, egy héten egyszer van rá alkalom, 12-től fél egyig. Már ezt sem értettem igazán. Odamegyünk pontosan, azt sem tudták miért jöttünk. Akkor kezdtek vakarózni, hogy ja igen, hol van ez, hol van az… Első lépésben felrakták a kutyát egy pics.nyi kis fémasztalkára, bekötötték a pofáját, nehogy megharapja őket. EZ a kutya??? Aztán belenyomtak egy érzéstelenítő injekciót és leborotválták a nyakát egy kisebb tenyérnyi helyen. Egy injekció miatt? Addigra már vagy 10 perce ült az asztalon, kezdte unni. Fogjam erősen, mert az egyik doki most rakja össze a chipes-injekciót, a másik meg megvágta magát a borotválásnál, most saját magát ápolja le. Aztán kb. 2 másodperc alatt benyomták a chipet, megrázogatták a bundáját, hogy jól elhelyezkedjen az a vacak a bőr alatt. Most jött a papírmunka, ami persze nem volt előre megcsinálva, még jó, hogy előre kellett jelentkezni. Mondom, akkor most már levenném a kutyát az asztalról. Jó, de kössem ki a radiátorhoz. Nem tudom, mi a francnak, mert egyedül voltunk, a kutya is örült, hogy végre a padlón ül, levették a kötést a szájáról, végre nem izélgeti senki, nem akart az világgá menni, de jó, kikötöttem. Akkor még 20 perc papírmunka, ami keretében két helyre kellett beírni a kutya és a gazda adatait. Begipszelt kézzel is max. 5 perc lenne. De nem nekik. Úgy láttam elég komoly gondok vannak a betűkkel az orvosi elvégzése után is. Nem sikerült még azt sem leírni, hogy retriever, pedig nem ez volt az első, amit látott. Aztán már csak egy oldalt felejtettek el lepecsételni az útlevélben, majd mehetek vissza emiatt. Szóval, családi botrány ide vagy oda, de megyek vissza a Csabához, mert ez a két kretén engem még egyszer tuti nem lát.
***
Február 10.
Tegnap megnéztük az isteni Brosnant. Kellemes, szórakoztató filmecske volt, szép emberek, jó sztori, csodás tájak, semmi vérengzés. Szóval, az Utolsó gyémántrablás. Közben meg éghetett a pofánk, mert a filmhét alkalmából a Sorstalanságot vetítették a szomszéd teremben, és persze a műértő közönség arra ment szépen kiöltözve, névre szóló meghívókkal. Ők nézték a drámát, mi meg vihorásztunk, nem is vagyunk kultúremberek. Lehet, hogy paranoiás vagyok, de ez jött le néhány ember tekintetéből. Kövezzetek meg, de nem vagyok különösebben kíváncsi a Sorstalanságra, Nobel díj ide vagy oda. Alapvetően nem szeretem a nyomasztó filmeket, még ha olyan remekművek is, mint például a Schindler listája. Azt ugyan láttam, de nem voltam boldog tőle. A tv-ben ment, így nem kerültem ki, de moziba nem ültem volna be miatta. Minden együttérzésem azoké, akik túlélők vagy hozzátartozójukat veszítették el, de filmben erre nem vagyok kíváncsi. Ráadásul olyan élethűen mutatják, az ember szinte ott érzi magát. Nekem ez nem kell!
***
Február 14.
Szombaton voltunk egy ismerősünk lányának az esküvőjén, hát elég izgalmasra sikerült. Eleve az a szar idő. Aztán Gábor miatt késve indultunk, Zuglóba kellett (volna) kiérni negyed óra alatt. Kb. 5 percet késtünk (traffipaxok meg majd jönnek), de még mindenki kint ácsorgott, mert a vőlegény otthon hagyta a személyijét. Régi trükk J És az az otthon nem a szomszéd utcában volt, hanem Dunakeszin. Kis tökölés, először úgy nézett ki, hogy a következő esküvőt előre veszik, de ott még sokan hiányoztak a násznépből, így aztán a menyasszony apja elment az igazolványért, az esküvő meg lement nélküle. Pazar megoldás. A mostohamama volt csak ott. Maga az esketés bő 5 percig tartott, miszerint Akarod? Te is akarod? Akkor házasok vagytok! – ennyi. Roppant felemelőre sikerült. A menyasszony kb. 4 hónapos terhes, de ez nem is látszott, mert a ruhája feletti pelerint le sem vette. Igaza volt, ennyi időre… Egyébként a ruha nem volt egy nagy szám, a szalagavatón a lányok keringős ruhája ezerszer mutatósabb volt. Idétlen fátyol, fantáziátlan haj – láttam már jobb formában.
Valamelyik este a nőgyógyász hozta ránk a frászt, mert telefonált, hogy elkészült a rákszűrés eredménye, és nyugodjak meg (na, itt kellett leülnöm, mert ugye mindig így kezdik a rossz hírt), mert P2-es, viszont jó lenne, ha beszednék egy gyulladás elleni készítményt, mert annak nyomait jelzi a lelet. Gábor is rögtön aggódni kezdett, hogy most mi van? Én sem éreztem, hogy gond lenne, de ezen nem múlik, beszedem (két tabletta az egész), aztán béke (poraimra
Egyébként még azért vagyok gépközelben, mert a Gyurimá próbálom kirúgni, de nagyon nem hagyja magát. Iskola iránti lelkesedése a régi, ami azt jelenti, hogy nem nagyon tudjuk rávenni egy kis normális életvitelre. Ez nálam az „időben lefekvés, és időben felkelés” című maceránál kezdődik. Hülyén hangzik, nem is nagyon akarom neki mondani, de van abban az „amíg az én kenyeremet eszed” monológban valami. A világon semmiben nem lehet rá számítani, éli a maga teljesen független életét, kiszolgáltatja magát elől-hátul, bennem meg csak forr az indulat. Nagy ritkán vannak ötperces lelkiismereti rohamai, de hamar túlteszi magát rajtuk és a lényeg nem változik.
Az öccse egy másik elfuserált fazon. Szemrebbenés nélkül bejelentkezett két fizetős szemináriumra, mielőtt itthon megbeszéltük volna, hogy miből is fogjuk kifizetni, hiszen amúgy is kell a nyelv miatt tejelni. De nem is ez a lényeg, hanem két olyan tárgyból, ami tulajdonképpen van nekik ingyenesen is, csak az a tanerő nem szimpatikus. Így aztán gondolkodás nélkül dönt harminc ezres tételekről. Persze, ha valóban indokolt, az ember kiperkálja az összeget, de azt azért elvártuk volna, hogy először velünk beszélje meg, ne kész tények elé állítson.
***
Február 17.
Naná, hogy jó a 2 óra! Busszal megyek, mert ugyan nem isszuk magunkat az asztal alá, de a hidegre való tekintettel lehet, hogy egy kis forralt bort vagy nem forraltat elszopogatunk. Szigorúan egészség-megőrzési és betegségmegelőzési szempontból.
Jaj, gyerekek! Ma akkorát estem, beleremegett a Blaha Lujza tér. Csak azt nem értem, miért mindig a jobb térdemet verem oda. Ha láttatok már repülő és elterülő békát, akkor nagyjából magatok előtt láthatjátok a jelenetet. A farmeremmel lehet a baj, mert ebben voltam a múltkori esésnél is. Ettől most egy kicsit sántítok is, pedig mennyire készültem a hétvégére, még fodrászhoz is eljutottam. Nem nagy dolog, de legalább fazonja lett, mert már csak lógott össze-vissza.
Tegnap egyébként voltam az anyuéknál, aki közölte, hogy hiába lesz most a szülinapja, ő nem tart ebédet ebből az alkalomból, mert az apu névnapi ebédjén anyós valami olyat beszólt, amin ő megsértődött, és részéről többet nem látja vendégül. Hiába mondtam, hogy ezen az alapon félpercenként megsértődhetne valaki a környezetében, de szerinte a bunkóságra nem mentség sem a kor, sem az IQ, illetve annak hiánya. Na, most ezt a problémát is valahogy úgy kellene kezeljem, hogy ne gyűrűzzön tovább.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése